Tökéletesen édes sukiyaki

A japán éttermek sokkal jobbak, mint a kínaiak. Sokan azt hiszik, a kínai kaja jobb, mint a japán. Pedig ez egy hatalmas tévedés. A kínai kaját csak a kínaiak szeretik. Legalábbis az igazi kínai ételt, hisz’ a pekingi konyha teljesen más, mint amit az Ázsián kívüli emberek gondolnak. Az igazi kínai kaja egész egyszerűen szar. Kivéve a pekingi kacsa, mert az jó, de minden más hatalmas csalódás. De Japán nem csak ételben jobb, mint Kína, hanem sok minden másban, mondjuk filmek terén. 

Csendes éjszakán az étteremben csupán egyetlen egy vendég ült. Pont a bejárattal szembeni asztalnál foglalt helyett,hogy pontosan lássa ki érkezik a vendéglőbe. Nyugodtan, látszólag rezzenéstelenül várt. Az órájára nézet, ami nemsokára éjfélt ütött, majd az asztalon lévő rózsacsokorra szegeződött  tekintette. Belekortyolt az asztalon lévő, tizenkét éves whiskyjébe,és várt tovább. Egészen addig,amíg a bejárati ajtón be nem lépett Yoshino, majd feketeruhájában azonnal elveszett. Bármelyik férfit meg tudta babonázni különlegeségével. Járásáról lerítt a táncos múltja, úgy közeledett az egyetlen vendég asztalához, mint egy halálos színdarab. A pultos épp egy borospoharat törölt fényesre,mikor meglátta, hogy ki lépett be a helyiségbe. Jól tudta, hogy ki érkezett, ezért biztosnak hitt kezei egyszer csak túl szorosan kezdték el szorítani a poharat a kezébe, annyira, hogy el is tört. A padlóra esett szilánkok elnémultak, semmisé váltak a nő által teremtett feketeségben. 

Némán leült Yoshino a vendég asztalához. Ő csupán a nőre nézett. 

−Szép öltöny −jegyezte meg Yoshino, miközben rágyújtott egy olyan étteremben, ahol tilos volt a dohányzás.

−Egyszerű szürke.

−Néha a hétköznapi dolgok a legkülönlegesebbek.

−De soha nem a legizgalmasabbak– A férfi arcán halvány mosoly jelent meg. 

A vendég átadta a rózsacsokrot Yoshinonak, aki meredten szívta a cigarettáját. A nő látszólag nem hatódott meg a szép virágtól különben is jobban érdekelte a vendég melletti bőrutazó táska.

−Mi van a táskában?−Tette fel a költői kérdést.

A vendég válasz helyet az ablakon keresztül az utcára nézett. Felelevenedtek benne a város fényei.  Majd a tekintette ismét Yoshinora szegeződött.

−Szerinted mi lehet nálam?−A vendég kiitta az utolsó korty japán whiskyt a poharából.− A rózsacsokor fontosabb, mint a táska tartalma.

Yoshino sejtette, hogy mi van a férfi táskájában. Eloltotta a cigarettáját, és közben végig a férfira koncentrált.

−Nem vagy éhes? − kérdezte a férfi.

−Nincs étvágyam.

−Jó magam farkaséhes vagyok.

−Ma este minden farkas éhes.

−Japán híres az egész világon a konyhájáról, csodálkozol?

−Csak tudod, nem mindenkinek ízlik az itteni konyha. Van, akinek nem csúszik, és van, akinek megfekszi a gyomrát. 

−Nekem nagyon ízlett. 

A vendég az asztalhoz hívta a pultost, aki épp nagyon diszkréten telefonált.

−Mit hozhatok?− kérdezte a pincér széles mosollyal,mikor az asztalhoz ért.

A vendég és Yoshino farkasszemet néztek, és egyikük sem akart szabadulni a másik tekintetéből áradó varázstól.

−Én egy whiskyt kérek és egy sukiyakit.– Rendelt a vendég. 

−És a hölgynek mit hozhatok?

−Száraz Martinit kérek − válaszolt nyersen Yoshino.

A pincér gyorsan kihozta az italokat, és visszament a pultba. Sem Yoshino sem a Vendég nem nyúlt a poharakhoz. Egyetlen szó se hangzott el egészen addig, amíg a vendég zsebéből elő nem került egy kulcs. Rá se nézett a tárgyra, csak letette az asztalra és kezével odacsúsztatta Yoshino elé. A hideg,elérhetetlen nő, aki mindig feketében járt. Nem volt szokása meglepődni.

Egy kulcs sok mindenre jó lehet, ugye? – 

−Hogy szerezted meg?− kérdezte Yoshino döbbenten.

−Megígértem, hogy meglesz. Tartottam a szavam, csak zsebre kell tenned.

−És ha nem vágyok már rá? –Yoshino hangja elhalkult és elmélyült.

A vendég a falon lévő festményt tanulmányozta.

−Imádom azt a képet, ami ott van,−mutatott a falra. − Mindig az jut róla eszembe, hogy a víz mindent tisztára mos, még a bepiszkított rózsacsokrot is.  Neked már csak egy dolgod van. Felvenni az előtted lévő kulcsot, és kilépni a vízesésből,majd hagyni, hogy a fényes nap megszárítson.

Yoshino hosszú idő után elérzékenyült. A vendég pedig még úgy tartotta magát, mint a több száz éves szikla. Félszemével észrevette a pultost, aki egyre idegesítőbben nézte a raktárhoz és a mellékhelyiséghez vezető folyosót. Mikor elindult a pincér, a Vendég azonnal felállt, a zakóját levette és a székre tette.

−Bocsáss meg egy pillanatra.– mondta, és elindult a pincér után.

A vendég félelem nélkül követte a folyóson a pincért, aki már benn volt a csapóajtó mögött.  A férfi hófehéringet viselt, esze ágában se volt máshova menni. Elindult a helyiség irányába, mint egy dühöngő bika…

Yoshino az asztalnál ült, nem mert a kulcshoz nyúlni. Pedig a kulcs sok mindent kinyitott volna, amit elzártak tőle. Büszkeséget, érzelmeket, a jövőjét és a múltját. De mint mindennek, ennek is meg volt az ára. A nő, aki egyszerre tudott bánatosan és gyönyörűen táncolni, a rózsacsokorra nézett, majd felvette. Mélyen, hosszan megszagolta a virág bámulatos illatát, és eszébe jutott a kedvenc évszaka a tavasz. A nyugalom hamar véget ért, mivel a másik helyiségből tomboló, fájdalmas hangok ordítottak. Négy pisztoly lővés és egy hatalmas koppintás jelezte a város éjszakai életét.

A pincér kiszaladt a folyosóról. A fejéből szabályosan dőlt a vér. Mindkét füle hiányzott, de szerencséjére az egyik a kezében maradt. A széles mosolyú pincér, aki egész este a pult mögött ált, úgy távozott, mint egy nyúzott kutya. A bejárat felé rohant amennyire csak tudott. Yoshino hosszan nézte, ahogyan próbált menekülni. A bejárat előtt pár méterrel összeesett, és csak kiabált torka szakadtából.  Yoshino pedig csak nézte, egészen addig,amíg a Vendég meg nem jelent. 

A hófehér ing tiszta vér volt, és a nadrágján is megjelentek a piros foltok. Odasétált a pincérhez, felsegítette és kikísérte a kijáraton. Majd visszaült az asztalhoz,Yosihonoz.

−Nemsokára csak a fül nélküli emberekhez fog tudni beszélni – mondta, majd belekortyolt véres kezével a whiskyjébe.

− Sok mindent láttam, amíg ott voltam… még talán durvábbakat is, de azt nem, hogy valaki ennyire megfélemlítse − mondta Yoshino, aki egyre inkább kezdet kijönni sok éves szerepéből, és keze közeledett a kulcshoz.

Halotti csend következet a helyiségben, mikor az egyik derék katona a hátsó bejáraton egy hatalmas szamuráj karddal neki nem rontotta Vendégnek. A férfinak nem volt ideje, hogy védje a támadást. Elszántan érkezett a kard a fejéhez. De végül Yoshino előkapta a combjához szíjazott Berettát, és pontosan a szeme közélőtt a támadónak.

Beretta füstje áradt az asztalnál. A támadó pedig szép lassan elesett és meghalt. Yoshino nyelvével megnyalta a fegyvert,majd visszatette a helyére.  A falon csorgott a támadó agyveleje, de a festményt pont nem érintette a vér. Minden piszkos lett,egyedül akép, ami ugyan olyan volt, mint a vérfürdő előtt.

Sukiyaki közben elkészült a konyhában. A kövér szakács, aki azért lett szakács, hogy tisztelegjen az étel előtt, saját magának kellet kivinnie az ételt. Sejtette, hogy mi történik, és a vérfürdő miért áztatja az étterem bizonyos területét. Az éjszaki életben nagyon sok minden elterjed,valós és valótlanegyaránt. Amikor kivitte a sukiyakit az asztalhoz, csak reménykedet abban, hogy nem fog meghalni. Félt, majdnem bepisált. Remegő, vastag,húsos ujjaival letette az asztalra a rendelt ételt, és sietve távozott. Ezután Európába költözött, ahol elkezdett sportolni, és leadott több mint 17 kilót. Megismerkedett egy lánnyal, aki újságoknak írt éttermi kritikákat. Pszichiáterisegítséggeltúl tudta magát tenni azon a félelmen, amit ott átélt. Jelenleg boldogan él családjával, és az étteremben ahol dolgozik, mindig elmeséli a Vendég legendáját.

−Sokáig nem volt kedvenc ételem. Mikor megismertem a sukiyakit azonnal tudtam, hogy a kedvenc ételem lesz, és valahol a lelkem mélyén mindig erre a csodálatos ízre vágytam. Persze, sok helyen nem csinálják jól, túl cukrozzák vagy épp fordítva. Nehéz megtalálni azt a remek ízt, ami elhozza az ízlelőbimbóknak a megváltást, de szerencsére én ráleltem  a sukiyakiban.− Jóízűen elkezdett enni a vendég. 

−Először itt ettünk Sukiyakit.– Belekortyolt a Martinijébe. − És én mutattam meg neked.

−Igen. És minden bizonnyal soha többé nem fogunk tudni ennek a tökéletes íznek hódolni. 

−Az íz megmarad. Ezért szeretem a sukiyakit, mivel pontosan olyan édes, amilyenek lennie kell, akár csak…

−Az édes bosszú.− fejezte be Yoshino a mondatot. −Kiegyenlíted a számlát? − kérdezte Yoshino.

–A számla mindig rendeződik.

Yoshino bánatos mosollyal eltette a kulcsot és felállt. Alaposan körbenézett, majd a Vendégre pillantott és a táskára, végül elindult a kijárat felé. A vendég pedig csak figyelte a nő távozását. Yoshino bátran belelépet a vértócsákba, nem törődött azzal, hogy piszkos lesz a cipője. A vendég pedig elfogyasztotta a Sukiyakiját.

Sok legenda kering a Vendégről, hogy ezután mi történt vele. Egyesek szerint meghalt, mások szerint Yoshino után vitte a rózsacsokrot. A szakács se tudta pontosan, hogy mi történt, de mint mindenkinek, neki is megvan a saját története. Egy biztos, hogy a sukiyaki pont olyan édes, mint a bosszú.

                                             Vége