Nem kívánt visszatérés.

            Csilingelt a pókösztönöm.

Ez nem vicc. Valami fura módon mindig is előre megéreztem a bajt. Úgy feküdtem le, hogy kínzott ez a különös hangulat. Valami feszítette a mellkasomat, mintha egy lánc le akarta volna húzni a lelkemet a mélybe, bele a sárba. Nem tudtam szabadulni tőle.  Azt éreztem, hogy apát éri majd baj. Szerencsére hétvége volt, így nem kellett neki dolgozni menni, szemmel tudtam tartani, és nem kellett annyira aggódnom miatta.

            Reggel kicsit megkönnyebbülve ébredtem, nem lebegett már felettem az a sötét, baljós viharfelhő. Fel akartam felébreszteni apát, de már a zuhany alatt volt. Reggelit viszont már én készítettem el. Szalonnát sütöttem neki és tojást, a kedvencét. Épphogy sikerült befejezni az evést, amikor csengetést hallottunk. Vészjósló tekintettel néztünk egymásra. Mélyen legbelül tudtam, hogy ez volt az a rossz, amit megéreztem. Nem vártunk senkit, ki keresné a társaságunkat? Farkas szemet néztünk apával, mintha mind a ketten tudtuk volna, hogy ki is áll az ajtó túloldalán. Bólintott egyet, hogy menjek és nyissam ki az ajtót. Lassan lépkedtem, a gondolataim nem hagytak nyugodni. Reménykedtem, hogy egy katona áll az ajtóban, aki ki akar telepíteni minket, mert nukleáris csapás érte az országunkat. Ennél persze sokkal rosszabb dolog fogadott.

            - Szervusz, édesem! –anyám visszatért. Az arcomra egyszerre ült ki az öröm, hogy végre újra láthatom, mert mégis csak hiányzott, és az iszonyatos harag, ami felgyülemlett iránta. Soha nem fogom megbocsátani neki, hogy elhagyott minket, azt a sok szenvedést, amit okozott nekem és apának. Hogy hírtelen az én nyakamba szakadt minden, összetörte a lelkemet, bemocskolta a szép emlékeinket, egy évet elvett az életemből. Lerombolta azt, aki voltam. Hátba szúrt, és itt hagyott. Visszanéztem apára, akinek a villa kicsúszott a kezéből, és olyan lassan ült vissza a székére, amilyen lassan csak lehetséges. Közben végig minket bámult. Beengedtem anyát.

            A konyha asztalnál ültünk, megkínáltam a maradék reggelivel. Néma csönd honolt, amíg be nem fejezte.

            - Ezt te készítetted, Jen? Isteni finom volt!

            - Kösz, majd átadom a disznóknak és a tyúkoknak. –el sem hiszen, hogy van képe jó pofizni. Felálltam az asztaltól és otthagytam őket, nem volt gyomrom ezt bámulni. A lépcsőfordulóban viszont leültem, és füleltem. Hosszú hallgatás után végre megtörték a csendet.

            - Stu, sajnálom a történeteket. Nem tudok magyarázatot adni rá, de szükségem volt erre az egy évre. Úgy éreztem, megfullaszt ez a házasság. 15 éven keresztül nem változott semmi, 15 éve ugyan arra ébredni minden reggel. Szükségem volt egy kis pezsgésre, szükségem volt egy kis életre, kérlek, értsd meg. Sajnálom, hogy így mentem el, nem akartam fájdalmat okozni, épp a veszekedést akartam elkerülni.

            - Mióta voltál együtt azzal az olasz hülyével?

            - Stuart, kérlek?

            - Mennyi ideje?

            - Két és fél éve. –ezt nem hiszem el. Ennyi időn keresztül vert át minket, ennyi időn keresztül éltünk becsapva. Hatalmas gombóc szorította a torkomat, de megfogadtam, hogy nem fogok sírni miatta. Mégis szörnyű marást éreztem szívemben, hogy ennyire becsapott minket. Hogy lehet képes valaki ilyesmire. Hogy hagyhatta, hogy ennyi éven keresztül egy hamis álomképben éljünk. Legszívesebben kiráncigáltam volna a házból, szégyelltem magam, hogy egy ilyen nő gyermeke vagyok.

            - Mit akarsz most? Miért jöttél vissza?

            - A családomat akarom. Vissza akarlak kapni benneteket.

            - Hülyéskedsz velünk? Épp azért költöztünk ide az Isten háta mögé, hogy végképp elfelejtsünk téged, kizárjunk az életünkből. Itt, ahol nincs semmi sem, ami rád emlékeztetne. Egy új életet akartunk kezdeni, épp hogy sikerült belevágnunk, erre te megjelensz és elrontasz mindet. Mondd, mennyit akarsz még ártani nekünk, mennyi szenvedést akarsz még okozni? –apa hangja el-elakadozott.

            - Jaj, Stu, annyira sajnálom! Annyira röstellem magam a tetteim miatt, amiatt, amin keresztül rángattalak titeket. Szükségem volt erre az időre, hogy rájöjjek mit is akarok igazából. Rájöttem, hogy szeretlek és téged akarlak. Filipo egy vadállat volt, egy perc nyugtom sem akadt mellette, gyakran bántalmazott is. Rájöttem, hogy milyen iszonyatos hibát is követtem el, amikor itt hagytalak benneteket. Téged és a gyönyörű lányomat. –ennél pontnál kicsordult a könny a szememből, de valahogy mégsem tudtam volna rávenni magam, hogy a nyakába boruljak.

            - Nem tudom, mit mondjak…

            - Azt mondtad, azért jöttél ide, hogy egy új életet kezdj el. Hát tessék, itt az alkalom. Felejtsünk el mindent, indítsunk mindannyian tiszta lappal. Nem lennél te is boldog, ha újra rendbe jönne minden. –csikorgást hallottam, valaki közelebb húzta a székét a másikhoz. Aztán már jött a cuppogás is. A békülés hangjai.

            A nap további részében, anyám az ebédkészítéssel foglalkozott. Jól esett újra ismerős illatokat magamba szippantani, viszont továbbra sem tudtam elképzelni, hogy a jövőben együtt éljünk, újra egy család kovácsolódjon belőlünk. Beleborzongtam a gondolatba. Annyira lefoglalta magát a főzéssel, mintha szándékosan készítene rengeteg kaját, hogy ne kelljen velünk foglalkoznia. Kerülte a kínos pillanatokat. A bőröndjei a nappaliban hevertek érintetlenül. Azt mondta, ráér még kipakolni. Marha gyanúsan kezdett viselkedni, amikor éppen nem főzött, akkor kitakarított mindent a házban. Mintha tényleg direkt kerülte volna a társaságunkat.

            Az ebédnél megindult a társalgás, de egy árva szót sem szóltam anyámhoz. Csakis apának válaszoltam.

            - Azt hallom, van egy barátod, Jen? Igaz ez? Remélem végre egy rendes fiút találtál. Mi is a neve, Robbie? –fura az ő szájából hallani olyat, hogy „rendes fiú.”  

            - Ronnie! –javította ki apa.

            - Ő nem a barátom, apa! Sőt, nem is tudom, hogy mikor találkoztam vele utoljára. Van már egy hónapja is.

            Szerencsére az ebéd hamar lezajlott. A rengeteg ételtől kajakómás lettem, elvonultam a szobámba pihenni. Odalent viszont zajlott az élet, pezsgős üvegek pukkanására lettem figyelmes. Aztán már hallatszódott is, ahogy apám ágya a falat verdeste, a szörnyű rugók hangjáról nem is beszélve. Próbáltam kizárni a fejemből, inkább hagytam magam álomba szenderülni.

            Még nem sötétedett be teljesen, amikor arra ébredtem, hogy ház előtt álló kocsival valaki elhajtott. Lesétáltam a nappaliba megnézi, hogy mi a helyzet. A bőröndök még mindig helyükön voltak, anyám kocsija viszont sehol. Gyanakodni kezdtem, túl nagy volt a csend. Belenéztem a csomagokba, koszos zoknik és alsógatyák látványa fogadott mindhárom táskában. Berontottam apa szobájába, békésen aludt, mellette egy levél hevert:

            Drágám!

Eszem ágában sem volt visszatérni ebbe a nem kívánt, szánalmas kis közegbe, amit te az életednek nevezel. Az egyetlen ok, hogy felkerestelek, az azért volt, mert Filipoval elfogyott a pénzünk. Lenyúltam a bankkártyádat, felesleges letiltanod, az egyenleged nagy részét már átutaltam három különböző számlára, beleérte szegény kicsi Jen tandíj alapját is. Haha! Feljelentened is felesleges, mert hivatalosan még férj és feleség vagyunk. Drágám, ha ennyire hülye vagy, ne is csodálkozz rajta, hogy elhagytalak!

Azt mondják, hogy a villám nem csap kétszer ugyan oda? A francokat nem! Sok sikert az új élethez.

Puszillak benneteket! Hahaha!

            Valami forróság öntötte el a testem, hevesen kezdett el verni a szívem. Muszáj volt leülnöm. Ledobtam magam az ágyra, amitől apa felriadt. Zokogásomra csak értetlen tekintettel felelt, az arcvonásain kirajzolódott, hogy lassan kezdte megérteni a helyzetet. Elvette tőlem a levelet, és miután elolvasta, a falhoz csapkodta a pezsgős üvegeket. Még soha nem hallottam valakit ennyire, mérgesen és kínkeservesen ordítani, mint őt. Attól féltem, hogy most minden elromlott, hogy apa meg fog utálni, mert anyát látja majd bennem. El akartam tűnni a szeme elől szégyenemben. Ő viszont magához szorított, egymást támogattuk az agyon.

            Fogalmam sem volt, hogy mihez fogunk kezdeni. Egy ekkora csapás után, fogalmunk sem volt, hogy fel tudunk-e állni. Főleg azt nem tudtam, hogy apának sikerül-e. Ronnie jutott az eszembe. Hírtelen azt akartam, hogy vele lehessek, hogy átöleljen. Talán jót tenne, ha felkeresném. Szükségem volt valaki másra, akinek elpanaszolhattam a gondjaimat, akinek a vállán kisírhattam magam.

            Ideje volt újra felkeresnem.