Vacsora a családdal ’˙˙’

            Roppant kínos egy helyzet.

Te mit tennél, ha éppen egy lány szobájában állnál pucéran, törülközőbe bujtatva? Az egész ház a te összeégett bőröd bűzével lenne tele és az apuka éppen felfele tartana a lépcsőn. Ja és közben nem tudsz sehová sem bújni, mert vámpír vagy, és ha nap éri bőrödet, akkor kigyulladsz, felrobbansz, elolvadsz, elporladsz, vagy mit tudom én. Még nem láttam vámpírt meghalni. Remélem, nem én leszek az első, mert a helyzet nagyon úgy áll.

            - Jenny, az Istók faszát, mi folyik itt! Ki ez a vasutas? –csak úgy köpködött Jenny apja, mérgében.

            - Ó, elnézést, uram! Ronald Blake vagyok, én mentettem meg a lányát, ő pedig most viszonozta a kölcsönt.

            - Felgyújtották a lakókocsiját, apa… –mondta kétségesetten.

            - Mit kerestél te arra, nem megmondtam, hogy ne tedd be a lábad arra a környékre még egyszer.

            - Te mondtad, hogy meg akarod ismerni, hogy hívtan volna meg, ha nem megyek oda?  Különben is még a távolból láttam a füstöt, te tanítottál rá, hogy ha baj van, rohanjak segíteni.  –Jenny apja morgolódott kicsit, nem tudott mit mondani. Végül oda fordult hozzám:

            - És miért vagy pucér?

            - Edzetem. –vágtam rá egy random választ.

            - Meztelenül?

            - Maszturbálni… szoktam… utána. Tudja, jól ellazítja az izmokat. –vigyorogtam rá. –De most szeretnék lepihenni, ha nem baj. Megviseltek a történtek.

            - Jól van, oda lent a kanapén… –oda minden irányból süt a nap.

            - Jobb szeretnék itt ledőlni a sötétben, ha nem okoz gondot. A szemem… ő… a tűz miatt, tudja, érzékeny most nagyon az erős fényre.

            - Ja, igen, ezért is vannak behúzva a függönyök! –vágta rá Jenny.

            - Felőlem, ha nem okoz gondot. –nézett rá a lányára, aki megcsóválta a fejét, és elindultak kifelé a szobából. –Ha felkeltél, majd adok pár göncöt.

            Nem kellett sok idő, egész nap csak idegeskedtem, szóval hamar elaludtam. Muszáj volt megvárni, hogy lemenjen a nap.

            Arra ébredtem, hogy valaki örülten nyomta a csengőt. Legalább már elég sötét volt, ahhoz, hogy elő bújjak. Lépcsőn lefelé finom illatok csapták meg az orromat. Olyan finomak, amilyeneket már vagy 2 évtizede nem éreztem. Annyira jól estek, hogy el is felejtettem, hogy vérrel táplálkozom.

            - Most akartalak felkelteni. –mosolygott Jenny. –Itt a vacsora, apa pizzát rendelt!

            - Így van, fiam. Itt van egy póló meg nadrág. Lehet kicsit bő, de adok övet is, ha kell. –egy Hihetetlen Hulk-os pólót tolt elém. Sokkal kedvesebb volt, mint korábban, nyílván megbeszéltek mindent Jenny-vel. Hála Istennek, kimaradtam belőle.

            - Hú, de jó, Hulk! Állítólag csak véletlen lett zöld, mert elrontottak valamit a nyomdában, tudta? Emlékszem, amikor először jelent meg a képregény. Gondolkodás nélkül megvettem. 

            - 1962-ben? –kérdezte az öreg csodálkozva. Aztán én is felemelt szemöldökkel bámultam rá vissza, szintén csodálkozva, hogy mi ezen olyan érthetetlen. Mázli, hogy rögtön kapcsoltam:

            - Ja, persze, hogy nem. Úgy értem itthon, hazánkban, érti, nem?

            - Gyere, ülj le, egyél velünk. Rendeltem 4 pizzát hármunknak. Figyelj, sajnálom, ha korábban bunkó voltam, de én is csak apa vagyok, egyedül nevelem a lányomat. Kamaszkorban van, ráadásul a fiukkal is elég rossz ügyei voltak. Nem szeretném, ha bármi baja esne, mármint érted?  És ezúton is szeretnék köszönetet mondani neked, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért megmentetted a lányomat. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velem, ha történne vele valami, ha ő nem lenne. Miután az anyja elhagyott, már csak ő van nekem.

            - Apa… -szólt közbe Jenny, aki kellemetlenül kezdte érezni magát.

            - Ugyan, semmiség, inkább én vagyok hálás azért, amiért ilyen nagyszerű lányt nevelt, ha ő nincs, és nem ment ki, akkor halálra égtem volna. Ott füstölögnék, még most is.

            - Ezt is magadnak köszönheted, fiam. Ha nem mented meg, akkor nincs, aki téged kimentsen.

            - Igen, Isten meghálálta a cselekedeteimet, ez nekem épp elég. –ettől elmosolyodott az öreg. –Jut eszembe, még be sem mutatkoztunk rendesen. Ronald Blake vagyok!

            - Stuart McKone, de hívhatsz nyugodtan Stu-nak. Hány éves vagy, Ronald? –hány éves vagyok? Meglepett a kérdés. Mennyi vagyok? Ha azt mondom, hogy kilencvenkilenc, azt hiszi, gyogyós vagyok. Húsz éves koromban haraptak meg, azóta nem változott a külsőm.

            - Húsz, a sulit már befejeztem. Bár a matekot sose tudtam megtanulni.

            - Miért éltél a lakókocsi telepen?

            - Kényszerből. Nem volt elég pénzem, hogy kikerüljek onnan. Ráadásul a haragosaim sem engedtek el. Akik ugye betüzeltek nekem. –nem szeretek hazudni, nem is szoktam, de az élet egyes területein muszáj.

            - Szüleid? –ez a kérdés nyomott a legjobban szíven, nem is tagadtam elkeseredettségemet.

            - Meghaltak. Már… nagyon régen. Szinte emlékem sincs rólunk. Szerencsére pár fotót sikerült kimenekítenem a tűzből. Más nem maradt, minden elégett.

            - Van, hol laknod? Itt ellehetsz bármeddig, ez a legkevesebb, amit fel tudok ajánlani.      - Köszönöm, amit értem tesz, Stuart, de Bob már korábban felajánlotta, hogy lakhatok nála, ha neki kezdek el dolgozni.

            - Nem kell köszöngetned, csak próbálom megfizetni azt, amit a lányomért tettél. Főleg, hogy egy késszúrást is elszenvedtél miatta. Tényleg, szabad megtekintenem a sebedet, nehéz elhinni, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz? –mondta nevetve. Egy pillanatra megijedtem, és összenéztünk Jenny-vel, mert a sebnek már nyoma sincs.

            - Természetesen, semmi akadálya. –mondtam. –Előbb viszont elmennék a mosdóba, már nehezen tudom visszatartani.

            - Itt lesz balra, menj nyugodtan. –szerencsére a W.C. és a fürdőszoba egyben volt. Átkutattam a szekrényeket valami éles után. Borotván kívül nem találtam mást, volt pár használt, egyet összetörtem, hogy kivehessem belőle a pengét. Levettem a pólót és a nadrágot is, nehogy véres legyen. Beleálltam a kádba aztán vágtam egyet a borotvával a vesém felett. Nem sok vér csordult ki, mert koncentráltam, hogy rögtön forrjon össze a seb. Amint összeforrt, már arra koncentráltam, hogy ne gyógyuljon tovább túl gyorsan. Legalább is addig, amíg meg nem mutatom. Kiöblítettem a kádat, magamat is gondoson lecsutakoltam. A törött borotva darabjait pedig lehúztam a budin. Csak remélni mertem, hogy elég volt az a vízmennyiség, amivel leöblítettem, és nem fog visszajönni a felszínre. Gyorsan vissza is tértem közéjük az asztalhoz, a marha finom pizzához.

            - Bocsánat, ha sokáig tartott, de idegen helyen kicsit lassan indul meg a folyam. –ekkor felhúztam a pólómat, oda fordultam Stu-hoz.

            - A rohadt életbe, Ron fiam, ez nagyon durva. Orvos látta már?

            - Nem, nem olyan durva, mint, amilyennek tűnik. Szinte nem is érzem, különben sem ment mélyre a kés, csak egy kis karcolás. Nem vagyok, ostoba, ha komoly lenne, elmennék orvoshoz. –egyre jobban kezdem észrevenni magamon, hogy a Davey féle hülye vigyorok kezdenek kiülni az arcomra. A sok duma helyett, kicsit hosszabban belevetettük magunkat az evésbe. Fantasztikus érzés volt újra pizzát enni, a sajt, a tészta, a paradicsom. Fogalmam sincs, mikor érzetem utoljára ezeket az ízeket.

            - Kérdezhetek valamit, ha nem veszed túl tolakodónak, mik a terveid a lányommal?

            - Apa! –mordult fel Jenny.

            - Ezen már sokat gondolkodtam. Jenny egy nagyon gyönyörű lány, a természete édesanyámra emlékeztet. Nem szoktam csak úgy egyszerűen belehabarodni a lányokba, de ez az egymás életének megmentése dolog kicsit közelebb húzta a szívemet hozzá. Szeretnék jobban megismerkedni vele, és azt is el tudnám képzelni, hogy szorosabbra fogjuk a kapcsolatunkat. –Jenny meghökkent, de rám sem nézett, csak a pizza feltétjét vizsgálta. Ettől roppant kínossá alakult a helyzet. Stu szerencsére megmentett.

            - Nos, Ron, én nem állok az utadba. Még nem ismerünk itt senkit, de úgy érzem, melletted biztonságban tudhatnám a lányomat. Szóval, ha úgy adódna, én áldásom adom rátok. Rendes gyereknek tűnsz, de ne törd össze a szívét. Remélem, el sem kell mondanom, hogy védekezzetek! Nem vagyok hülye, én is voltam fiatal, ilyen korban én is döntögettem a kis kamaszlányokat, annyi különbséggel, hogy ésszel csináltam. A szüleim nem tudtak megállítani, nyílván én sem tudnálak titeket. Szóval annyit kérek, hogy ésszel csináljátok. Rendben? –Stu vacsora után rögtön le is feküdt. Azt mondta, több inger érte az idegrendszeré a megengedetnél, muszáj aludnia. Jenny is kezdett álmosodni, ő is lefáradt szellemileg a mai nap izgalmai után.

            Egyedül ücsörögtem a szobámban. Sajnos a délutáni alvás az összes álmot kivitte a szememből. Elvégeztem pár fekvő támaszt, 3x100-at. Az a baj, hogy ez már meg sem kottyan nekem. Ennél sokkal többet kéne nyomni, de 500 után már elég unalmas a dolog. Valami mást kéne kitalálni, ha edzésben akarom tartani magam. Lépéseket hallottam közeledni, Jenny jött fel a lépcsőn. Halkan nyitott be a szobába:

            - Hé! –suttogta.

            - Gyere csak, még ébren vagyok. –besétált, hogy leülhessen mellém.

            - Figyelj, gondolkodtam azon, amit apának mondtál. Tetszett, amit mondtál meg minden. De nem tudom, nekem több idő kell, hogy ilyesmi kialakuljon bennem. Cuki vagy tényleg, de mégiscsak egy… vámpír. Félnék melletted. Eddig vonzódtam hozzád, de amikor megtudom, hogy te mit gondolsz rólam, megijedtem. Visszájára fordult az egész. Szóval ne haragudj rám, de nem tudom ilyen lépésre rászánni magam. Tényleg bocsi. –és azzal ki is ment a szobából. Elég nyersen fogalmazott, de a lényeget leszűrtem.  Eléggé szíven nyomott, ez már a sokadik volt ma.

            Ki is mentem ugrálni egy kicsit éjszaka. Levezettem a fáradt gőzt, kitomboltam magam. Kidöntöttem egy fát mélyen az erdőben, aztán addig vertem, amíg kezeim véres péppé nem aszalódtak. Két embere vérét is kiszívtam ma, így volt elég energiám meggyógyítani magam. Hazafele úton benéztem a lakókocsi telepre. A cigányok itt hagyták helyet, egytől egyig felszívódtak. Csak a mocskuk maradt itt és az én szállásom összeéget roncsai. Átkutattam, hogy előszedjem a hullákat, de már valaki megelőzött. Egy rozsdás mosógép mellett pillantottam meg két földtúrást. Felégették a szállásom ugyan, de a hullákat legalább elásták. Most hogy eltűntek az emberek innen, a rendőrség már biztos ide jön szaglászni. A fogaim nyoma csak eltűntek a nyakukról, a tűz biztos összeégette. Mi miatt kell még aggódnom? Remélem ezeknek az apróságoknak, mint a közösülés, nem maradt nyomuk. Bár az itt élő emberek közül, beleértve engem is, nem voltak papírjaink, nem voltunk nyilvántartásba véve, sosem jártunk korházba. Hivatalosan nem léteztek, én pedig már meghaltam. Csak nem nyomoznak majd, nem létező személyek után.

            Leróttam még a tiszteletem a szálás helyem iránt. 23 évig laktam itt. 23 éven keresztül, minden áldott este ugyan azokra a falakra nyílt ki a szemem. Ugyan abban a környezetben járkáltam fel alá. Milyen jó szolgálatot tett. Jó pár szeretkezést látott, örömteli perceket, szomorút. Biztonságot nyújtott a gyilkos napfény elől. Szüleim fényképeit tartották magukon. Hiányozni fog, 23 évet töltöttem odabent, most meg semmi nem maradt belőle. Holnap viszont új nap vár. Egy új élet. Bob-hoz költözök, végre olyan lesz minden, mint régen, mint amilyennek mindig is kellett volna lennie. Nem kell Jenny miatt sem bánkódnom.

            Üdvöz légy, ó, szép új élet!