Stressz oldó tevékenységek.

            Anyám valamit elronthatott.

Igaz a tandíj alapomnak lőttek, de valahogy mégsem sikerült akkorra összeget átutalni magának, mint amekkora szándékában volt. Apának még időben sikerült letiltani a kártyát, aki elég furcsán dolgozta fel a történetek. Előszedett pár újságot meg egy piros filctollat. Leült velük a konyhaasztalhoz és minden nő szemét vörösre satírozta. Miután végzett egyel, ostobán felkuncogott.

            Ronnie-t viszont mégsem kerestem fel rögtön. Féltem, hogy ha abban az állapotomban rohanok a karjaiba, hülyeségeket fogok mondani és valami hülyeségre is hajtottam volna a fejemet. Inkább hagytam magamban érlelődni az érzéseket. Másnap este a gázpalackos Bob nyitott ajtót, azt mondta, Ron elment sétálni az erődbe. Újabb nap telt el, amikor elindultam meglátogatni őt. Valamennyire már kitisztult a fejem, de akkor átgondoltam, hogy miket is fogok mondani neki. Nem bírtam visszafojtani sírást, előtört belőlem. Már a ház közelében voltam, amikor megláttam Ront. Épp egy teherautó fordult ki tőlük, a sofőrje küldött nekem egy csókot. Túlságosan le voltam törve, ahhoz hogy felháborodjak. Ronnie nagyon feszültnek tűnt, a tekintetében sok aggodalmat véltem felfedezni. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak szorosan átöleltem. Amikor alábbhagyott a sírgörcsöm elengedtem. A vállára nézett, a könnyeim eláztatták a pólóját.

            - Bocsi. –legyintett egyet, utána leinvitált pincéjébe, ami egyébként marha jól nézett ki. Kicsit azért büdös volt. Leültetett az ágyára.

            - Mi a baj, Jenny? Történt valami? –csak bólogattam, miközben a padlót bámultam. Próbáltam erőt venni magamon, nehogy újra elsírjam magam.

            - Az anyám a baj! –Ronnie ekkor nagy levegőt vett, és tágra meredtek a szemei, olyan volt, mint egy ijedt kiskutya. –Ugye mondta apa, hogy elhagyott minket? Tegnap előtt viszont újra visszatért hozzánk. Megbolondította apa fejét mindenféle hülyeséggel, hogy még mindig őt szereti. De valójában azért jött vissza, hogy ellopja a bankkártyáját. Le is írta egy levélbe, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy bedőltünk neki. Megérdemeljük, amit kaptunk.

            - Ez borzalmas, Jenny. Hogy érzed magad? –megfogta a kezemet, ami egy apró mosolyt csalt az arcomra.

            - Becsapva, megtörve. Mintha kitépte volna a szívemet a helyéről, aztán még jól el is taposta. Csak játszott velünk, hazudott. Hagyta, hogy ilyen borzalmas álvalóságban éljünk. Nem is érdeklem igazából, lehet soha nem is szeretett.

            - Sajnálom nagyon, szörnyű ilyet hallani, de nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Hiába mondanám, hogy minden rendben lesz, de addig még sok időnek kell eltelnie. Viszont van egy jó ötletem, ami segítene neked. –megszólani sem volt időm, felrángatott az ágyról. Egy baltát ragadott a kezébe és elindultunk mélyen az erdőbe. Elég bizarr volt, de valamiért mégis megbíztam benne. Ha meg akarna ölni, csak nem baltával tenné. Valamennyire kitaposott úton mentünk, mégis szörnyen nehéz volt az előrehaladás. Ha az volt a célja, hogy még jobban felbőszítsen akkor sikerült neki. Majdnem kificamítottam a bokámat kétszer is és növények is állandóan az arcomba csapódtak. Vagy 10 perce bukdácsoltam a vak sötétségben, amikor Ron végre megállt. Szörnyen mérges voltam rá, legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, amiért kirángatott ebbe a borzadályba.

            - Itt vagyunk. –mondta. Csak remélni mertem, hogy nem valami tikos vámpír szektába akart bevezetni.

            - Mi a francért jöttünk ide? Elment az eszed? Ha rám akarsz ijeszteni, vagy valami halál közeli élménnyel akarod elterelni a gondolataimat, akkor nem kérek belől, oké? Egyedül is megbirkózom vele. –csendesen letette magát a földre, és lehunyta a szemét.

            - Dühös vagy rám? –kérdezte.

            - Az nem kifejezés!

            - Amióta bejöttünk az erdőbe, hányszor gondoltál anyádra?

            - Hát… most először, hogy mondod.

            - Akkor szívesen! –bólintott, majd folytatta a csendes ücsörgést a földön. Percekig csak figyeltem, nem tudtam mit akart elérni vele. A felfázás veszélyét megkockáztatva ültem le mellé.

            - Most mit csinálunk?

            - Csukd be a szemed és nyisd ki a szíved. Csak hallgasd a természetet. –igaz lett, miután sikerült kizárnom a gondolataim kakofóniáját a fejemből, egy teljesen új dimenzió nyílt meg. A természet hangja, a fák lombjainak suhogás, apró, ismeretlen zörejek. Morgást is hallottam, meg apró lépteket. Amikor kinyitottam szememet, egy farkast láttam ránk vicsorogni. Miután szippantott párat a levegőben, megszelídülve szaladt oda Ronnie-hoz.

            - Ugye ez nem egy vérfarkas? Mert Angliában az ilyen ritkaság, vízi pockon kívül nem nagyon van más állatunk.

            - Ne nevettess, Jenny! Ez csak Bob kutyája, néha elkóborol.

            - Minek hoztuk a baltát?

            - Fát vágni. Fogd meg, és kezd el csapkodni vele azt a fát szemben. Meglátod, milyen stressz oldó tud lenni. –egész jó ötletnek tűnt, renget feszültség volt bennem, valakin vagy valamin muszáj volt kiélnem. Nem is haboztam, megragadtam a baltát, hogy teljes erőmből oda sújtsak. A csapás ereje akkor volt, hogy beleremegtek a csontok a karomban, a kérgen viszont alig keletkezett egy kis vágás. Ron azt mondta, hogy ordíthatok is, ha jól esik, csak ne túl hangosan, mert innen még behallatszódik a városba. Ráadásul Jesse is megijed tőle, a kutya.

            Fantasztikus érzés volt, ahogy a düh végigszaladt a karomon, igaz már majdnem leszakadt harminc valahány csapás után. Mégis úgy éreztem, hogy mégsem tudtam elég mérget levezetni. Elfáradtam, de még rengeteg düh maradt bennem. A fa törzsét bámultam, a kidőlés veszélye még nem fenyegette, de súlyos károkat okoztam. Hírtelen úgy éreztem, mintha én lennék anya, a fa pedig én. Ugyan úgy én is sérüléseket okoztam egy élőlénynek, egy ártatlan fának. Pokolian éreztem magam, de legalább nem voltam annyira mérges. Hamarosan vissza is indultunk, kicsit mintha felszabadultban lépkedtem volna, amíg rá nem léptem egy kőre. Már harmadjára törtem ki majdnem a bokámat.

            - Az Istenit! –kiáltottam fel mérgemben, mire Jesse vakkantott egyet.

            - Isten nevét hiába szádra ne vedd! –felelte Ronnie.

            - Micsoda, te hiszel Istenben? Úgy értem annak ellenére, hogy egy vámpír vagy?

            - Pont emiatt hiszek benne. A harapás előtt sokat gondolkodtam róla, mégsem hittem el, hogy van valaki, aki ezt az egészet teremtette. Igaz kicsi voltam, alig volt még tudomásom a világháborúról, de az az után lévő kiábrándult világban alig tudtam elhinni, hogy létezik. Mindig is vártam egyfajta csodára, aztán meg is történt a harapással. Nehezen hittem el, hogy egy olyan világban, ahol nemlétezik semmilyen természetfeletti dolog, majd pont egy Isten létezne. A harapással viszont egy csapásra megváltozott mindent. Úgy gondoltam ez az ő különös humorérzéke, hogy örökélettel ruházott fel. Valamiféle büntetés. Szüleim halála után többször próbáltam megölni magam, de sosem sikerült.

            - Talán mert nem is akartál meghalni, csak vonzott valami kíváncsiság, mint mindnyájunkat. Annyi a különbség, hogy neked megvolt a hatalmad, hogy legyőzd a halált.  Ha mindenáron végezni akarnál magaddal, annyi lenne a dolgod, hogy kisétálsz a napfényre. –nem felelt semmit, csendesen bóklászott előre.

            Úgy éreztem szánt még valami különlegeset számunkra a késő délután, ezért lementem a pincébe vele. Billiárdozni kezdtünk, kétszer vertem meg egymás után. Volt egy kis gyakorlatom a játékban. Sört kortyolgattunk közben, Ronnie hű maradt az országunkhoz és egy Clash albumot rakott fel. A This Is England közben valami megérintett, és ellen álhatatlannak láttam őt. Kedvem lett volna leteperni, de a Straight To Hell kizökkentett. Fene ismerősnek tűnt. Meg sem kellett kérdeznem, rögtön el is magyarázta. M.I.A. lenyúlta az alapot és felhasználta a Paper Planes című számában, amit egyébként a Gettó Milliomosban is hallhattunk. Marha szexi volt, miközben ezekről magyarázott, meg arról, hogy szerinte Danny Boyle-t maga az Isten teremtette a földre.

            - Találkoztál a kilencvenkilenc éved alatt valami hírességgel, mint Bob Dylan, vagy Joey Ramone? –Ronnie arcáról lekonyult a vigyor, aztán szépen lassan visszaült. Azt mondta nem az én fülemnek való történet, de meggyőztem, hogy mindenáron hallani akarom.

            - Petula Clark. Egy gyönyörű nő volt, London utcáin találkoztam vele, amikor magányosan és letörve sétált. Anélkül hogy tudtam volna, ki is ő valójában, leszólítottam. Emlékszem akkor még velem volt Lammert is…

            - Ki az a Lammert?

            - Mindegy. Szóval annyira ráhangolódtunk egymásra, hogy sikerült ledumálnom róla a bugyit és egy koszos sikátorban csináltuk. Másnap este újra ugyan ott találkoztunk, és mivel nem akartam elvinni abba a zugba, ahol éppen éltem, ezért újra eldugott helyen csináltuk. Így ment vagy két hónapon keresztül, de persze nem minden este, voltak kihagyások. Háztetőkön, bokorban, hídon. Mindenhol, ahol eltudod képzelni, mindenhol csináltuk. Sajnos egyik pillanatról a másikra, vége is lett a viszonynak. Aztán egy hónap múlva újra megkeresett, azt mondta írt egy számot, és nem pedig Tony Hatch, hanem Ő. A Downtown-t. Beleírta az egész viszonyunkat, sosem csodálkoztál rajta, miért énekelt neon reklámokról, amikor Londonban nem is volt? Na és hogy miért élvezte annyira város zajait? Így utalt az orgazmusokra. Ha figyelmesen hallgatod, rájössz, hogy szánt rám néhány sort is, persze nem nevezett meg benne. Aztán még sanszos, hogy a Don’t sleep in a subway című számmal is üzent nekem valamit.

            - Hű! –teljesen elképedtem a történettől. Tudom, hogy öreg, de valahogy nehezen tudtam felfogni, hogy előttem is volt már ilyen élete. Kicsit féltékeny is lettem. Ugyanakkor fel is izgatott.

            - Nem vagyok benne biztos, de szerintem egyszer eladtam egy hírlapot az idősebb Bob Orotnnak. –lassan lépkedtem felé, az ujjamat végig húztam az asztalon.

            - Ő meg ki? –közvetlen elé álltam, megragadtam a pólóját és magamhoz húztam.

            - Randy Orton, egy pankrátor gyöngyszem nagyapja. –oda vonszoltam az ágyhoz, és rálöktem. Miután rámásztam, magunkra húztam a takarót, kissé szemérmes voltam még. Már el volt szállva az agyam, nem érdekelt semmi, késő volt visszafordulni.    

            Nem tudom, más hogy van vele, de nekem kikapcsol az agyam szex közben. Olyakor egyszerűen nem gondolok semmire, csak átadom magam a helyzetnek. Utólag kicsit megbántam a dolgot, de már szükségem volt rá, ráadásul ez az egyik legjobb stressz oldó tevékenység. Igazán ki tudtam élni a megmaradt dühömet Ronon, úgy hogy az mindkettőnk számára kellemes legyen. A hírtelen felindulásból elkövetett szex az egyik legjobb dolog a világon, most már tuti. Csak feküdtünk egymásba karolva, nem is létezett semmi más rajtunk kívül. Ez a pince volta legjobb menedék a világ és a gondok elől.

            Védekezni viszont lehet nem ártott volna.