Sör mellett az Életről

1. Rész

Egy újabb baráti találkozót sikerült összehoznunk a Borostyánban, két hét elteltével, melyre már az ifjú pár is el tudott jönni. Kellemetlenül érintett, de most nekem kellett késnem a megbeszélt időponthoz képest, egy defekt miatt. Mikor beléptem a kis kocsmába, csak a két fiatal kisegítő leányzót láttam tevékenykedni. Jenő bá ilyenkor szokta kivenni a két hetes szabadságát, mikor is összeszedi a sátorfáját, a szó szoros értelmében, és kiül a Nagymajori út végén lévő kis tavacskához, és ott horgászik. A felesége is csak akkor látja, ha kimegy hozzá, hiszen a kis öreg onnan egy tapodtat nem mozdul, sosem lehet tudni mikor jön a kapás. Ha meg kapnak a halak, nem szabad elszalasztani egyet sem, hiszen előtte a környéken (no meg főleg a Borostyánban) már reklámozza, hogy horgászni megy, és megvannak a megrendelések is.

A kerthelyiségben már meg volt a jókedv. Tamás (szokás szerint) produkálta magát, hiszen itt volt Kata, a barátnője. Dávid és én érkeztünk láthatóan pár nélkül. Ez feltűnt Máténak is.

- Merre hagytad Andit? - kérdezte már kissé ittasan.

- Nincs itthon, továbbképzésen van Balatonbogláron. - feleltem. Andi is szerves része a társaságnak, még ha eleinte kissé vadnak is találta azt. Szerdán viszont egy séf-szakács fejtágításra kellett mennie, így én képviseltem őt is ezen a kis találkán.

Máté próbálta előadni nekem is a nászút szépségeit, de a feladat nagyobb része Fruzsira hárult, mert az ifjú vőlegény mindig tett egy kitérőt valami érdektelen apróságra. Ilyen volt az, mikor nem volt szappan a szállodai fürdőjükben, vagy épp a törülközők száma nem stimmelt. Tamás már a fejét fogta ezektől a részektől, és különböző, nem éppen értelmes arckifejezésekkel helyeslően bólogatott, mint aki megérti Máté kellemetlen élményeit. A lányokkal, és Dáviddal mi már nyúlásig voltunk ezen a meglehetősen szórakoztató improvizáláson, de Máté mit sem törődve mesélte „megrázó” élményeit, melyet (ha a fuldoklás engedte Fruzsinak a nevetéstől) az ifjú ara félbeszakított, és nagyobb léptekben folytatta az amúgy a végtelenségbe nyúló beszámolót. Tomi végig helyeslően, kigúvadt szemekkel kísérte, és néha a szája elé kapta kezét a „meglepődéstől”. Meg kell jegyeznem, ilyen körülmények között sört inni maga az életveszély, úgyhogy most szólok a kedves olvasónak, ne próbáljon nevetés (vagy annak magasabb fokozatai között) semmit inni, mert szinte már-már lehetetlen.

Tehát miután végighallgattuk a nászúton történt pozitív és negatív dolgok lajstromát a kiszáradás ellen küzdve muszáj volt inni egyet a hideg sörből, mely már annyira kínálta volna magát, de nem mert kockáztatni senki.

- Hallottátok, hogy gránátot találtunk az új lakópark építkezése helyén? - Kérdezte Tomi, miután oltottuk a szomjunkat. Ez még új volt nekem, és ahogy elnéztem, Az ifjú Papp családnak is. Dávid volt az egyetlen (Katán kívül), aki bólintott.

Tamás egy építkezési vállalatnál amolyan kisfőnök, aki összeírja, mik kellenek az építkezésen, ő osztja szét, a felszereléseket, de egy ásót nem fog meg. Amolyan lóti-futi főnök.

- A markoló fordította ki a földből. A Verebész ment oda megnézni mi az. Kivette a földkupacból, ott nézegette. Mondták ott neki, hogy az egy gránát. Pont ott voltam, hát nekem kellett oda mennem. - mesélte, miközben a sörét lögybölte. - Mondtam neki, tegye le, hívom a tűzszerészeket. Szerintem ott a helyszínen összecsinálta magát. - Mind felnevettünk egy pillanatra elképzelve, ahogy a kíváncsiságtól vezérelve a Verebész kiemeli a gránátot a földhalomból, majd mikor megtudja mit tart a kezében lecsapja a víz. Ez elég gonosz dolog, de őszintén, ki tudná megállni, hogy legalább egy apró mosolyszerű rándulás ne hagyja el az arcát. Azért az egészségére Dáviddal meghúztuk a korsót, és hálát adtuk a jó Istennek, hogy nem mi fogtuk azt a gránátot. - Ő meg nem merte letenni, erre a Gizda odamegy, kikapja a kezéből, és visszadobja a halomra. hát majdnem ott sz….juk össze magunkat. Ahogy a gránát nyele a földhöz csapódott, majd elkezdett a kupac aljára lefele gurulni, hát azt hittük itt van vége. Erre az a szerencsétlen megáll széttárt karokkal, és kiabál felénk, hogy minek kell besz….ni egy kis trotiltól. A Verebész az olyan kicsire összehúzta magát, hogy alig látszott a hozzá képest fele akkora Gizda mögött. - Mindenki a nyakát húzta, az események fordulata után, és erre megint innunk kellett. Tamás kivételével mindenki emelte a korsót. Ő még mindig csak lögybölte azt a maradék sörét. - A tűzszerészek ott filóztak még egy ideig, hogy ott robbantsák-e fel, vagy meg merjék-e mozdítani. Ez a zseni Gizda ment volna, hogy ő majd segít elvinni onnan, utána már a Verebész is akkora arccal, hogy csak röhögték a többiek, hogy mikor a kezében volt legszívesebben elbújt volna, de mikor a fele akkora Gizda elmerte dobni, ne maradjon el mögötte. Végül ott robbantották fel. Valami második világháborús ruszki gránát volt.

Tamás története után jóízűen folyt a beszélgetés tovább, melyet most nem írnék le, hiszen soha nem lenne vége. Mikor már kezdett sötétedni, akkor lépett színre a beszélgetés újabb „misztikus” folytatása. Szerencsére most mellőztük az ufókat, a vérfarkasokat és egyéb extrém lényeket, melyek csak újabb felbolydulást okoztak volna az este. Sokkal földhözragadtabb téma ütötte fel a fejét Kata jóvoltából. Ez pedig az álmok jelentősége volt. Megörültem, hogy végre egy olyan téma, ami nem szül vitát, hiszen mindenki álmodik.

- Én nem szoktam álmodni! - jelentette ki Tamás. Valahogy sejtettük, hogy ő kakukktojás akar lenni, de Kata most sem hagyott bennünket cserben.

- Ahhoz képest még beszélsz is álmodban, mikor legutóbb is a zöldséges kertbe kerested a zoknidat. - Kati válaszára Tomi értetlenül nézett.

- Én erre nem emlékszem! - jelentette ki gúnyos hangon, hogy Kata biztos is hogy téved, de a lány sem hagyta magát.

- Mivel álmodtad, nehéz lenne rá emlékezni. Kétszer mondtad, hogy nincs a kertben a zoknid. Én felkapcsoltam a villanyt te meg úgy aludtál, mint egy csecsemő. - Kócos cimboránk kissé zavarba jött a „vád” hallatán.

- Egyébként gyorsan elfelejti az ember az álmait, miután felébred. Csak a legerősebb képek vagy érzések maradnak meg benne. Sokszor déjá vu-nek éljük meg őket. - Felelte Fruzsi, aki Mátéba karolt.

- A paramnézia egyik magyarázata, hogy a látás a két szemből nem egyszerre érkezik az agyba. - kezdett az okfejtésbe Dávid, aki nagyon otthon mozog az ilyen témákban. - Az egyik szem adatait egy pár ezredmásodperccel hamarabb feldolgozza az agy, így egy bizonytalan emlékkép alakul ki a szituációról. Ezért érzi úgy az ember, hogy az adott helyzetet már megélte egyszer, de bizonytalan azzal kapcsolatban. - Na! Hát ebbe belekötni senki nem tudott. Nem igazán voltunk egy szinten Dáviddal ilyen téren, úgyhogy meghagytuk neki a dicsőséget, és inkább kortyolgattunk.

- Én akkor sem szoktam álmodni. - szólalt meg Tamás, hogy védje a becsületét, bár nem tudni mitől.

- Álmodik a nyomor. - Szúrta be Máté ezt a kis apró mondatot, amin mindenki hangos nevetésbe kezdett. Tominak innen már nem volt menekvés, és nem feszegette tovább a témát.

- És a vakok miről álmodnak? - Kérdeztem Dávidtól. Gondoltam ő erre tudja a választ, hiszen ismeri a témát. Nem is tévedtem.

-A vakok hangokat, és érzéseket álmodnak. Akik a születésük után vakultak meg, azok még látnak álmukban. - kaptam meg a választ.

Mivel én voltam a késő a társaságban, én kértem a következő kört. A két kiszolgáló hölgy már hozta is a hat korsó hideg sört. Miután visszaült mindenki a helyére, folytattuk a beszélgetést az álmokról.

- Azt tudtátok, hogy az agy nem képes új, ismeretlen arcot létrehozni álom közben? - kérdezte Dávid. Mindenki a fejét csóválta, és vártuk a folytatást, de csak ennyit osztott meg velünk a szakértő. Néhány pillanat múlva Fruzsi tiltakozott ez ellen.

- Ezzel nem értek egyet. Még mielőtt megismertem Mátét, álmodtam vele.

- Nem láttad előtte még soha? - kérdezte Kata.

- Nem. Két vagy három hónappal azelőtt álmodtam, hogy ide költöztünk volna a szüleimmel. Mikor megláttam, felrémlett az álom. Elég bizarr érzés volt, de tudtam, hogy nem véletlen.

- Minden bizonnyal csak egy nagyon hasonló személyről álmodhattál, akit ismersz. - Fru tekintete elég sötéten villant meg a fiú felé, aki nem is merte tovább feszegetni a témát.

- Egyébként Tomihoz visszatérve, akik nem álmodnak, azok elég komoly pszichés tüneteket produkálnak. -  Fordult vissza a másik párhoz Dávid.

- Akkor tényleg nem álmodik Tamás. Sőt. Elég klinikai esetnek számít. - Vágtam rá, mire a társaságban kitört a nevetés. Tomi sem tudta visszafojtani, de volt egy-két keresetlen megjegyzése.

- Ha már az álmoknál járunk. Tapasztaltátok már, hogy ha szomjasok vagytok például, akkor az álmotokban is folyamatosan gyötör a szomjúság? - kérdeztem, mert magával ragadott a dolgok tudományos háttere.

- Mi van? Már elfogyott a söröd? - Kérdezte Tomi, ami újabb jóízű nevetésre adott okot. De ez nem tudta Katát kizökkenteni a válaszadásból.

- Ezt nevezik külső ingerbefolyásolásnak. Szerintem mindenkivel előfordult már. - Felelte a lány, mielőtt Dávid még szóra nyithatta volna a száját. Egy elégedett pillantást vetett oda a srácnak, bizonyítva, hogy valamit ő is konyít a témához.

- És keltetek már úgy fel hitelen álomból, hogy nem tudtatok megmozdulni? - érdeklődött tovább Fruzsi. Dávid és Kata egyszerre próbált rárabolni a kérdésre, de a gyengébbik nem nyert, az udvariasság hatására.

- Ezt nevezik alvási paralízisnek. Az agy nem enged mozogni álom közben, így nem teszel kárt önmagadban.

- Vagy Mátéban! - Mutatott a dolgokra Tomi. Kata egy szúrós pillantást vetett párjára, hogy megzavarta a beszámolót, de közben már folytatta is.

- A rendszertelen alvás a fő kiváltó oka ezeknek a dolgoknak. - Fejezte be végül a diagnózist a lány. Kissé úgy éreztem elég komolyra fordult már a szó, és már viccelődni sem mertünk a hölgyekre való tekintettel. Mindig vérre menő komolysággal tudtak az ilyen dolgokról beszélgetni. Már nem kötött le engem sem a dolog, és Tomit sem.  Úgy döntöttünk, hogy Mátét magunkkal rángatva dárcozni kezdünk, de mielőtt elmenekülhettünk volna az álmok elől a két hölgyemény megálljt parancsolt a párjának, arra hivatkozva, hogy azért jöttünk el, hogy együtt legyen a társaság.

Úgyhogy megtudhattam az álmokról, azt is, hogy aki horkol, az éppen nem álmodik. Ezzel sikerült Fruzsi figyelmét felkelteni, hiszen nyugodtan oldalba bökheti Mátét, úgysem álmodik éppen semmit. A babák alvási szokásairól kiderült, hogy nem álmodnak önmagukról három éves korukig. Mikor ezzel kezdtünk el viccelődni kínunkban Tamással, megint magunkra ölthettük a fekete bárány bőrét, hogy hogyan tudunk ebből is viccet csinálni.

Megtudtuk, hogy a kisgyerekek hét-nyolc éves korukig sokkal több rémálmot élnek át, mint a későbbiekben. Erre már nem mertünk mondani semmit, de azért összenéztünk hárman, és sejtettük ki, mit mondana erre, így megvolt a jókedv alapja.

A hazaindulásig (abban a maradék fél órában) erről folyt a diskurzus, de a sörbe temetkezve már nem emlékszem a többi tudományos blablára. A lényeg az, hogy amit álmodik az ember, az az övé, és nem veheti el tőle senki. Mikor lefeküdtem este, azért felrémlettek dolgok a beszélgetésből, így kicsit más szemmel álltam neki az előttem álló álomhajszolásnak.