Rossz

            - Ön rákos, Szilágy úr! Rendkívül sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezek a felvételek itt egy daganatot mutattak ki a központi idegrendszerében.

            - Ez mit jelent, Doki?

            - Semmi jót, attól tartok ez semmi jót nem jelent.

            - De ugye nem cserélték el leleteimet, mint azokban a béna filmekben, amikről hollywood azt gondolta, hogy sokat fognak kaszálni, aztán…

            - Kérem… bárcsak így lenne, Szilágyi úr, de a tünetek alapján, amikről beszámolt, a gyakori szédelgés és a fejfájások, a folytonos zsibbadás a lábában, ezek semmi jót nem jelentek.

            - Az ördögbe, mégis mennyi időm van még hátra?

            - Erre a kérdésre csak a további vizsgálatok elvégzése után tudjuk megadni a választ. Azt viszont tudnia kell, hogy most elmehet, boldogan leélheti a maradék időt a családjával, vagy akár most rögtön neki láthatunk a kezeléseknek, műtéteknek. Pokoli heteket és hónapokat fog átélni, de tovább lehet a családjával. Ráadásul nyílik esély a túlélésre. Nézze, adok magának egy kis gondolkodási időt, rendben? Üljön le a parkban, menjen be egy templomba, csak nyugodjon meg. Utána menjen haza és beszélje meg a családjával a dolgot. Holnap délelőtt várom vissza.

            - K… köszönöm, Doki.

            - Nézze, a mai technológiával már bármi lehetséges, bőven van esély a kór leküzdésére, ne csüggedjen!

            - Csak ne optimizáljon nekem, Doki. Utálom amikor optimizálnak nekem.

            Végül úgy tettem, ahogy a doki mondta. Leültem egy padra a parkban. Fenébe, kavarogtak a gondolataim. Már egy éve is van, hogy először jelentkeztek ezek a tünetek, ha nem lettem volna lusta és elmegyek a dokihoz akkor, most lehet nem lennék ilyen gubancban. Felesleges ezen rágódni, Jani. Az emberek sosem mennek el időben a dokihoz. Emlékszel az egyetemen ott volt az a hülye, akinek letört a foga, de nem ment a dokihoz, aztán az ínye teljesen benőtte a letört részt… Nem fogfájásról nem szabad gondolkodni, mert akkor tényleg elkezd fájni. Nekem meg más sem hiányzik most jobban. Ne foglalkozz a múlttal, arra nincs mentség, hogy egy lusta köcsög vagy. Inkább találjuk ki, mit fogunk csinálni a jövőben. Mi lenne, ha mi is elkezdenénk meth-et főzni, mint Walter a Breaking Bad-ben. Lenne pénze a családnak, ha mi már nem lennénk.

            Család? Miféle család? Anya és Apa boldogan élnek, nincs szükségük a pénzre. Egyedül Melinda az, akivel törődni kell. Ő a barátnőm. Miért mondod el magadnak, hogy ki ő? De sajnos nem vagyok kémia tanár, nem tudom, hogyan kell előállítani… A rohadt életbe, egy daganat van az agyamban. Hiába terelődnek el a gondolataim, mindig eszembe jut. Meg fogok halni. El fognak földelni. Beletesznek egy koporsóba, rám lapátolják a földet, aztán a koporsófedél meg beszakad a nagy súly alatt. Kibánt kukacok fognak felzabálni, mert azok a szemetek, akik még élnek, túl zsugoriak voltak, hogy rendes koporsót vegyenek nekem. Pedig igazán megtehetnék, ők vígan élik tovább az életüket, engem esznek meg azok az átkozott férgek. Hát kérdem én, nem érdemlek meg egy jó tartós koporsót?  Vagy az is lehet, hogy hamvasztanak. Betesznek egy rohadt kemencébe, aztán porrá égek. Hát a jövőm se sokkal szívderítőbb, mint a múltam. Az is lehet, hogy már meghaltam, most meg az életem pereg le a szemem előtt. Nagyszerű, akkor már a nagy mozinak is mindjárt vége. Az is lehet, hogy ez nem is a valóság, hanem kómában fekszem az ágyon. A szellő, amit érzek az pedig Melinda puha keze, ahogy az ágyam mellett ülve simogatja a homlokom. Bár ha ez csak álom, akkor képes vagyok bármire. Megpróbálom sóvá változatni a mellettem lévő fát, mint Firestorm. Bár ahhoz tudnom kéne, mi a képlete. Fenébe, hogy nem vagyok kémikus. Szóval, mégsem álmodom, ha álmodnék, tudnám mi a képlete, ha álmodnék, kémikus lennék, a rohadt életbe, ha álmodnék, nem lennék rákos sem.

            Emlékszel rá, mit mondott régen a haverod? Az afrikai törzsek úgy mentek el vadászni, hogy a homokba rajzolták a vadak képét és a szívük helyére szúrtak egy dárdát. Így sikerült elkapniuk a kívánt állatot. Szerinte emiatt nyerték meg az amerikaiak a második világháborút, mert egy csomó olyan képregényt adtak ki, amikben leverték a nácikat. Igen, talán ha én is megírnám a történetet, hogy kigyógyulok a rákból, talán meggyógyulnék. Egy próbát megér, nem igaz? De most inkább gondolj bele, mi lesz ha meghalunk, Jani?

            Mi lesz, ha meghalok? Nem látok több részt a kedvenc soha véget nem érő sorozataimból. Nem olvasok több könyvet, nem olvasok több képregényt. Nem tudom meg mi lesz Hal Jordan és Sinestro sorsa, na, jó, azt még lehet, megtudom.  De nem tudom majd, hogy mi folyik a világban. Mondjuk így már kicsit elfogadhatóbb a halál gondolata, hogy nem kell megvárnom, hogy ezek az észak-koreai buzik elkezdik a harmadik világháborút. Vagy ha már meghalok, halljak meg mindenki mással együtt, ne maradjak ki semmiből? Akkor sem akarok egyik pillanatról a másikra csak úgy megszűnni. Nem hiszem, hogy van mennyország, nem hiszem, hogy van Isten. Soha nem is hittem benne. De most valahogy mégiscsak a fák lombja fölé tornyosuló templomot figyeled. Nem gondolod, hogy kicsit késő elkezdeni hinni benne?

            Úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ha megbánom a bűneimet, talán megsegít rajtam az akiben nem is hiszünk. Csak egy háztömbnyit kellett sétálnom. Odabent cseresznye szag csapta meg az orrom, evvel csak az a baj, hogy ki nem állhatom a cseresznyét. Amint belemártottam a kezem a szenteltvízbe egy öregasszony ragadta meg a kabátom, nekivágott az oszlopnak, ami mögül kiugrott. Fele akkora volt, mint én, nem sok hajjal büszkélkedhetett, a feje búbja teljesen kopasz volt, fogak terén is komoly mínuszokat írhatott le magának. Vagy három csüngött a szájából, azok is úgy lötykölődtek, mint az ingós óra. Szörnyű hangon visítozott, dögszag áradt a szájából.

            - JÁÁÁJ! ÁJJJJJ! Kárhozat és szenvedés! VÉGZET! –lelöktem a földre, ahol hamar négykézlábra pattant. Úgy kecmergett ki a templomból. Még szerencse, hogy most szántam rá magam, hogy egészségesebbem kezdjek el élni, így nem ittam meg azt a kólát a váróban. Az tuti, hogy most csorogna végig a combomon. Annyira kalapált a szívem, azt hittem el fogok ájulni. A pap éppen beült a gyóntató fülkébe, így társultam is hozzá. Azt se tudod, hogy kell gyónni, mit csinálsz?

            - Oldozz fel Atyám, vétkeztem!

            - Mi a bűnöd, gyermekem?

            - Nem éltem túl jó életet. Sok embert kihasználtam és még csak észre sem vették. Nem hittem Istenben.

- Mégis, ha nem hiszel Istenben, akkor kitől vársz megbocsátást, fiam? Mi vett rá, hogy megbánd a bűneid?

- A halál. Hamarosan meg fogok halni.

- Csak nem öngyilkosságra hajtod a fejed? Ez az egyik legnagyobb bűn. Eldobni magadtól Isten legbecsesebb ajándékát. Csak mert silány életet éltél?

- Nem, halálos beteg vagyok, hamarosan…

- Szüntelen higgy Istenben és az ő erejében, gyermekem. Meglátod, megsegít téged. Ha ténylegesen megbántad a bűneidet. Az Úr szeret téged és mindent megbocsát. Isten mindenható nevében feloldozást kaptál. Ámen!

- Ámen!

- Fiam, várj egy percet. Ne bánkódj az öregasszony miatt, én is kupán vágtam már egyszer, csak egy szegény bolond.

            - Köszönöm, atyám.

            Kifelé menet megláttam a gyertyákat, anyámmal kiskoromban sokszor bejöttünk, azt mondta, ha gyújtok egyet, kívánhatok valamit. 50 forintba került egy, nálam csak ezres volt. húszat azért nem akartam meggyújtani, szóval hagytam egy kis borravalót. Bírom az ilyen becsület kasszákat, vagy fizetsz, vagy megtudod magadról, hogy szar alak vagy. Ki van ez találva, az tuti.

- Istenem, hallasz most engem? Szegény gyermeked, segítségért könyörög. Meg fogok halni. Tudom, hogy nem éltem túl szép életet, de nem akarom itt hagyni ezt a világot.  Szeretek élni. Szeretek benne mindent. Fájhat a fejem minden reggel, csak had maradjak életben. Na jó, ne fájjon a fejem minden reggel, az azért túlzás. Inkább… nem tudom. Azt sem tudom, hogyan kell imádkozni. Segíts, kérlek! Megtennék bármit az égvilágon. Szánalmas vagyok, tudom. Hozzád könyörgöm, mikor nem is hiszek benned.  –amikor befejeztem az „imát” szédülni kezdtem. A tér hullámokban kezdett kicsúszni jobbra és balra, egyre fehérebb lett minden…

Már majdnem azt hittem, hogy valami Isteni élményben lesz részem. De csak elájultam, biztos lement a cukrom vagy valami. Alig ettem valamit a nap folyamán, meg a sok aggódás is, nem a legjobb párosítás. Odakint már besötétedett, de eszem ágában sem volt ránézni az órámra. Félsz szembesülni vele, hogy lejár a biológia órád, mi, Jani? Inkább ignorálod az idő múlását. Rafinált, de te is tudod, hogy ez nem fog megmenteni minket. Inkább siettem haza Melindához, biztos halálra aggódta magát. Egésznap nem is értekeztünk, se semmi. Nem is vágyom másra, csak hogy kisírhassam magam a vállán, hogy magához szorítson, hogy azt suttogja a fülembe, minden rendben lesz. Együtt átvészelhetjük, azt akarom, hogy szorítsa a kezem, érezzem, hogy velem van. Ő az egyetlen, ami erőt sugároz nekem.

Még a kulcsomat sem volt idő elővenni, Melinda az ablakból figyelt, oda rohant, hogy kinyissa az ajtót. Azt hittem csak egy pillanatnyi elmezavar volt, de nem. Melinda majdnem letépte az arcomat, akkora pofont kaptam tőle.

- Elegem van belőled, te undorító féreg! –ártatlanul bámultam rá, kezemmel az égető fájdalom helyét dörzsölgettem.

- Mi… Miről beszélsz?

- Mik ezek az undorító sms-ek? „Szét kúrlak, kisanyám!” Na és ez „dörgölném a pöcsöm a szőrös honaljadba.” Ez… ez nem a Kívülállókban volt?

- De igen, abban. –mosolyogtam rá, ahogy végigtapogattam a zsebeimet. Pár suhanc ellophatta a telefonom, amíg ájultan hevertem a templomban. Ez az eset teljesen jellemző az egész életemre: egyszer megyek templomba, de megtámad egy félőrült, elájulok és még ki is rabolnak. Igaz, ez a legkisebb gondom most. Ja, még valami. Ezért ne így írjuk be a barátnőnk nevét a telefonunkba, hogy: Szerelmem, Kicsim, Drágám.

- Örülök, hogy te ezt ilyen mókásnak találod, nekem valamiért nem sikerült bepisilnem a nevetéstől. Itt van ez is, szégyellek egyáltalán ilyet felolvasni… m-m-mit akartál csinálni a szemgödrömmel? –Jézusom, miket írhattak anyámnak?

- Figyelj nem én voltam, sajnálom…

- Nem érdekelnek a kifogások, Jani. Elegen van belőled, az összes hülyeségedből, úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Nekem nem erre van szükségem! –besurrant a szobába és magára csapta az ajtót.

- Ellopták a telefonom, hé, hallasz, bementem a templomba és ellopták ezt az átkozott mobilt. –hát ez marha hihetően hangzik. Benyitottam a szobába, döbbenten vettem észre, hogy már összecuccolt.

- Ez… Ez meg mi? El akarsz menni? –kérdeztem.

- Mégis mit gondolsz, te félkegyelmű? Elhagylak, nem bírlak tovább elviselni, egy… egy… csődtömeg vagy, egy rakás szerencsétlenség. Idegesítő vagy!

- Ne, kérlek, ne mond ezt. Nem én küldtem az üzeneteket nem én voltam, nincs is meg a telefon! –kiürítettem az összes zsebemet, hogy megbizonyosodjon róla. Ez aligha fogja meggyőzni. CSINÁLJ VALAMIT! – KUSSOLJ MÁR EL!

- Kihez beszélsz? –döbbenten meredt rám Melinda. –Úgy nézel ki, mint egy pszichopata. Én most el is húzok innen, vissza se nézek, még mielőtt elborulna az agyad.

Ne, Jani, csinálj már valamit, különben itt hagy minket. Ha egyedül maradunk, nem fogjuk túlélni.

- Kérlek, szükségem van rád! Jobban, mint valaha. –a könnyeim úgy kezdtek el záporozni, mint a narancs ügynök Vietnamban.

- Mit hebegsz-habogsz itt össze-vissza? Nézz magadra, szánalmasan bőgsz!

- RÁKOM VAN A KURVA ÉLETBE! MEG FOGOK HALNI! –ne, ne bőgj! Légy erős és csinálj valamit, ezt nem hagyhatod. Ha csak sajnáltatod magad, azt gondolja milyen szánalmas vagy. Melinda egy pillanatra megdermedt, percekig csak figyelte, ahogy bőgtem az ágyon. Óráknak tűnt, mire végre rászánta magát, hogy szép lassan leüljön mellém. Megfogta kezemet a szemembe akart nézni, de én nem akartam, hogy így lásson, elfordultam tőle.

- Ugye nem csak szívatsz, ha ez megint csak hülyeség, akkor engem soha többé nem fogsz látni.  –próbáltam kinyögni valami választ, de nem jött semmi a nyelvemre, csak zokogtam tovább.

- Nem az. –mondtam végül elcsukló hangon.

- Sajnálom, nem tudtam. Nem akartam semmi rosszat mondani. Az érzéseim viszont ez nem tud változatni. Én ezt már eldöntöttem magamban. Még korábban.

- Ne hagyj el, kérlek, szükségem van rád, kellesz! Nélküled nem fog menni!

- De én itt leszek veled végig, csak nem úgy. Fogom a kezed végig. –DE AZ NEM UGYANAZ, TE RIBANC!

- DE AZ NEM UGYANAZ! NEM ÉRTED, MEG FOGOK HALNI NÉLKÜLED!

- Nekem ebből elegem van, majd beszélünk, ha lenyugodtál. Engem nem fogsz így utasítgatni, főleg nem te fogod megmondani azt, hogy mit érezzek és ki iránt!

- Ne csináld ezt velem, kérlek! Képes lennél itt hagyni, azok után, amit érted tettem!–ne hagyd, hogy elvigye a bőröndjeit. NE HAGYD, HOGY ELMENJEN! CSINÁLJ MÁR VALAMIT!

- Hogy… mi… micsoda? Nagy tévedésben vagy, nem tettél értem lófaszt sem! Ez a rák dolog sem az én bajom, hagyj ki belőle! Nekem nem kell olyan pasi, aki hamarabb kipurcan, minthogy végelegyen a Barátok Köztnek. -három nagy bőröndje volt, csak lassan tudott vele kikecmeregni a szűk folyosón az előszobába. Utána rohantam és megragadtam a karját amilyen erősen csak tudtam.

- Innen nem fogsz elmenni! Itt maradsz velem! –ez az! mutasd meg neki, gondolja arra miket mondott nekünk, hogy megbántott minket. Üsd meg! Nem! ÜSD MEG!

- Ez fáj, te örült!

Kaptam is tőle egy pofont, de most már a körmeit is belém csikarta. Ez már fájt nekünk is. Add vissza neki, mutasd meg neki, mi teszünk azzal, aki elárul minket. VERD A FEJÉT A FALLBA! Igen, így is tettem. Megfogtam a nyakánál fogva és oda csaptam a falhoz. Még a villanyt is feloltotta véletlen. Utána erősen megragadtam és belöktem a nappaliba. Átrepült a kanapán rá a dohányzó asztalra. Most már sajnálod, hogy nem hagytad, hogy rábeszéljen arra az üvegasztalra pár ezer forintért olcsóbban, nem igaz? Elájult, egy pillanatig azt hittem, hogy meg is halt. Dehogyis! Viszont innen már nincs visszaút, Jani. Tedd meg! TEDD MEG! Te is tudod, hogy nélküle nem fogjuk túlélni, akkor meg nem mindegy? TEDD MEG! Igen. De előbb azt akarom, hogy érezz át azt, amit én! Mire gondolsz? Megkerestem a szigetelőszalagot és hátra kötöztem a kezét. A lábát a bokályánál és a térdénél is összekötöztem. Ügyes, nehogy szétfeszítse! Beragasztottam a száját, hogy ne tudjon egy árva hangot sem kiadni szenvedés közben. Annyival se legyen könnyebb neki. Égjen ki belőle a remény utolsó apró szikrája is, mint ahogy belőlem. Bevonszoltam a fürdőszobába, nehezebb egy embert így cipelni, mint azt bárki is gondolná, vagy mint ahogy tv-ben mutatják. Ahogy belelöktem a hideg kádba, rögtön észhez tért. Ficánkolt, vergődött, mint egy horogra akadt hal. Nem-nem, ezt a halat nem dobjuk ám vissza!

Kimásztam a garázsba. Nekünk ugyan nincs autónk, de a szomszéd jól betankolt a benzinből, amikor még olcsóbb volt. Az a patkány nálam tárolja a kannákat, nehogy bírságot szabjon ki rá a tűzoltóság. Tudtam, hogy egyszer még hasznát veszem. Behordtam a kannákat és bedugtam a dugót, hogy színültig tölthessem a kádat benzinnel. Melinda úgy rángatózott a kiszabadulás reményében, mint akibe áramot vezettek. Cseles egy nőszemély volt, először azt hittem, hogy epilepsziás rohamot színlel, hátha kizökkenti az elmém ebből az őrületből. Arra várhat! Bárcsak nekem is lenne ilyen menő gyújtóm, mint a filmekben, ami tovább ég még akkor is, ha eldobják. Be kellett érnem az egyszerű gyufával.

- Most biztos azt kérdezed magadtól, hogy miért is teszem ezt. Ez nem egy egyszerű gyilkosság, nehogy azt hidd. Valami mást akarok mutatni neked, valami különlegesen rettenetes érzést. Ugye érzed már te is, ezt az abszolút reménytelenséget. Ezt a futó versenyt közted és a halál között. Látod, hogy méterekkel előtted halad, hiába vagy jó erőben, esélyed sem maradt, hogy megelőzd. Érzed, hogy közeleg a biztos vereség, az elmúlás? Ugye milyen pokoli érzés tudni, hogy hamarosan kínok közt fogsz meghalni? Pont úgy fogsz most elégni, mint ahogy te gyújtottad lángra a lelkemet az előbb. Mintha savat öntöttél volna a szívemre… A többit meg majd odaát megbeszéljük! –ez volt az a rémült tekintet, amire vágytam tőle. Végre láttam a szemében, hogy ugyan azt érzi, amit én is. Láttam a megbánást.  Meggyújtottam a gyufát és a kád felé dobtam, de mielőtt még a közelébe ért volna az egész fürdőszoba berobbant. Körülölelt a forróság, nem kellett az összetört tükör bármelyik darabjába is néznem, hogy tudjam, lángolok. Kirohantam az előszobába, de a tűz mintha le akart volna kúszni a torkomon. Tudtam, hogy már nem fogok kiérni az utcára, de nem baj. Jó ez így!