Reggelek

                Reggelente csak nézlek halkan, az álmokat elkergette már a felkelő nap a novemberi ködön túl. Nyugodt vagy, s szép. Néha megráncolod szemöldököd, amikor a kis pocaklakónk megmozdul odabent, ő is szendereg. Édes csend van.

                Valahonnan mélyről elkezdenek szivárogni a mindennapok gondolatai. Pénzről, munkáról, álmokról, kettőnk jövőjéről, és még valamiről. Egy félelemről, ami mindig bennem van, szokott marni, szokott feszíteni, elnyomni és csavarni, mint egy rongyot. A félelemről beszélek, ami benne van minden egészséges emberben talán. Kérdések ezek, amikre a lehetséges válaszok gerjesztik magát a szorító érzést. Jó vagyok-e neked, a pici lányunknak a méhedben, jó vagyok-e a kicsi lányomnak, aki az első házasságomból született, jó vagyok-e a társadalomnak, bár a politika egyáltalán nem érdekel.

                Ülök, és írom a gondolatokat, szeretnék egy elsöprő sikert megélni életemben. Lehet, hogy már meg is éltem, elértem, de még nem vettem észre, vagy más sikerre vágyom? Vegyes érzelmek ezek. Itt vagy velem, ölelsz, aggódsz, gondoskodsz rólam, elfogadsz így. Meddig? Talán örökké. Hinnem kell, ugye? Van tehetségem. Hinnem kell benne, ugye? Írnom kell. Jó lehetek benne, ugye? Csak fognom kell a gitárt, a dallamok érkeznek hozzám, ugye? Csak néznem kell az objektíven túli világot, és megörökíteni mindazt, ami számomra fontos, vagy szép, vagy mondandót sugároz, ugye?

                Igen, itt ülök, s nem tudom elhinni, hogy mindez az enyém lehet, az élet mást mutat. Mégis minden reggel ugyanazzal a szerelemmel nézem, ahogy alszol, ugyanazzal a félelemmel kezdem és végzem a napot, s közben igyekszem nem a terhedre, inkább segítségedre lenni. Minden percben ott motoszkál a tenni akarás, de van, hogy ott is marad, csak a fejemben él, a lelkemet marja, lustának érzem magam. Tenni akarásomat megbénítja a félelmem, hogy nevetségessé válok, helytelen az út, melyen járni akarok, nincs helyem az irodalomban, a zenében és a fotográfiában, de azt tudom, hogy benned bízhatok, te támogatsz, s veled tudom legyőzni a reggeli félelmet.        

                Most felállok, s élem az életem, ahogyan tudom. Félve, s remélve, melletted, míg élek, s kellek.

Quasy

Komárno, 2011. november 3.

8:50