Az oklevelek:

...

Eddig beérkezett pályázatok:

Tövisi Eszter

Égi szerelem

Hangtalanul suhan egy árny,
démon száll az égen,
szerelméhez igyekszik most,
kinn a sötét éjben.

Fény és árnyék,annyira más,
erről nem tehetnek,
ő és a Hold halálosan
egymásba szerettek.

Láthatod ha feltekintesz
éjjel a magasba,
mert amikor átöleli,
kicsit eltakarja.

Néha kicsit,néha nagyon,
néha meg egészen,
örökké tart a szerelem
odafenn az égen.

***

Tövisi Eszter
Szerelem első és utolsó pillantásra

  Késő éjszaka volt. A démon kimerülten bolyongott a kis utcákon. Pár centivel a talaj fölött lebegve úszott a levegőben hangtalanul,időnként megállva és szimatolva. Fogytán volt az ereje,sürgősen találnia kellett egy testet. A házak tele voltak emberekkel,de mindenki  mélyen aludt. És ez neki nem jó. Mielőtt elveszi valaki lelkét,a szemébe kell néznie,hogy megbabonázza.
Már nem sok ideje maradt,túl régóta volt test nélkül. A démon jéghideg és ha nincs ami megvédje őt a külső hőmérséklettől,egyszerűen elolvad. Egyre lassabban haladt tovább,gyakrabban kellett megállnia. Túl meleg volt. Már majdnem feladta,amikor hirtelen megérezte.
  Lehunyta a szemét és teleszívta magát az emberszagú levegővel. Egy lány. Az illata még gyenge volt,de tudta merről jön. Úgy követte,mint egy éhes kutya. Ahogy közeledett a kiszemeltje felé,az illat egyre erősebb lett,már kitöltötte az egész lényét. Kéjes vigyorra húzódott a szája. Imádta a lelkeket kiszívni,ez volt a tápláléka. Az ottmaradt üres test pedig a menedék. Szinte reszketve suhant az éjszakában,végső tartalékait is felhasználva,egyre gyorsabban a kanyargós utcákon. És akkor végre meglátta. Megtorpant. Nem akarta elijeszteni.
  A sok kis utcácska egy nagy térben összpontosult,ott ült a lány egy padon,teljesen egyedül. A csillagokat nézte, a fejét hátrahajtotta,hosszú,egyenes szőke haja a vállára simult. Ahogy a lámpák megvilágították,a szeme csillogott és nedves ajkai ragyogtak. Mosolygott. Talán álmodozott.
A démon egy ház árnyékának sötétjéből figyelte. Valamiért nem tudott tovább menni.
Csak bámulta a karcsú alakját,a bársony bőrét,a csodás vállait,a mosolyát. Úgy ült ott,mintha várna valakire,vagy talán vágyna valakire. A fejét kissé félrebillentette,jól láthatóvá téve ezáltal szép ívű nyakát. A szél néha belekapott a hajába,egy-egy tincset játékosan az arcába fújva. Ilyenkor vékony,kecses ujjaival finoman hátrasimította.
A démon furcsán érezte magát és nem azért mert haldoklott. A lány illata teljesen elbódította.
Tudta hogy szüksége van rá,de valahogy nem akarta bántani. Olyan szép volt. Ő maga sem értette,de inkább megvédeni szerette volna,bár nem volt veszélyben. Eltekintve tőle. Feleszmélt. Ha nem teszi meg,elpusztul. Ez csak egy ember. Megrázta magát és kibújva az árnyékból,elindult felé.
  A lány nem vette rögtön észre,már a tér felénél járt mikor felfigyelt a mozgásra és odafordult. Az addig nyugodt,gyönyörű kék szemek tágra nyíltak a rémülettől. Igen,mind így néz. Ajkai kissé szétnyíltak mikor kiáltani akart,de nem jött hang a torkán. Látszott hogy megdermedt. Ahogy a démon odaért hozzá,az általa keltett jeges fuvallattól meglebbent a ruhája és libabőrös lett a karja.
Szembeállt vele és egy helyben lebegett. Csodálta a lányt. Még így is,halálra váltan is milyen gyönyörű. Látta hogy remeg és meg akarta nyugtatni. A szemébe nézett.
Pár percig egymásba fúródott a tekintetük és az idő megállt.
Történt valami. A lány szemében a rémületet lassan felváltotta egy egészen más érzés,a csodálkozás. Aztán a démon felismerte benne azt is,ami a sajátjában is ott égett. A vágyat. A félelemnek már nyoma sem volt.
Elbizonytalanodott. 
Nagyon akarta a lányt,de már nem úgy. Már nem megölni akarta,hanem szeretni.
De MUSZÁJ megtennie,az érzékei szinte üvöltötték hogy csak percei vannak hátra. Minden erejét összeszedve megpróbálta megbabonázni azt a csodálatos lényt vele szemben,de nem ment. Mintha épp fordítva történt volna.
Eltűnt a világ,nem látott,nem hallott mást,csak Őt. A tekintetét,az illatát,a szívverését,a lélegzetét.
Érezte hogy olvad. Meg KELL tennie!!!
Fájdalmas lassúsággal odahajolt hozzá,s a még mindig nyitott ajkakhoz érintette a sajátját,hogy elvegye a lelkét.
Az nem ellenkezett,úgy simult hozzá,mint aki mindig is oda tartozott. Puha,finom,óvatos mozdulatokkal csókolta őt és a démon tudta hogy elveszett. Beleszeretett ebbe a lányba.
Eltávolodott tőle és mégegyszer megcsodálta. Nem,nem tudta elvenni az életét,még ha a sajátjával is kell fizetnie ezért.
Ahogy olvadt,szelíden ránézett és már nem bánta. Bármit odaadott volna hogy biztonságban tudja őt,s ez a bármi most a léte volt.
Az utolsó másodpercben még látta hogy a lány feláll a padról és felé nyújtja a kezét,mintha ott akarná őt tartani.
Még látta hogy a ragyogó kék szemek megtelnek könnyekkel és hallotta ahogy elcsukló hangon azt súgja :
- Ne menj még...azt hiszem rád vártam...szeretlek...

***
Tövisi Eszter

Femme Fatale


    Ködös,szürke reggel volt,James az óra csörgésére ébredt. Leállította és nagyot nyújtózott. Semmi kedve nem volt felkelni. Még vagy 5 percig heverészett,aztán mégis kikászálódott az ágyból. Rendbeszedte magát,felöltözött,

megreggelizett és lement kinyitni a boltját. Ez az egy régiségbolt volt Marlow-ban,a dél-Angliai kisvárosban. A lakása ugyanebben az épületben volt,fenn az emeleten,így csak pár lépcsőfok választotta el tőle.
Mindig itt élt,nagyon szerette ezt a helyet,sok embert ismert a városkában. Csak feleséget nem sikerült még találnia,pedig már 35 éves volt. Nem mintha jelentkező nem akadt volna,hiszen jóvágású,független,egyedülálló férfi volt,saját üzlettel,lakással. De ő arra a nőre várt,aki megdobogtatja a szívét. James nem tudta milyen az,sosem volt még szerelmes. Persze rengeteg futó kalandja volt,de mind könnyen feledhető. Egyik sem az igazi.
  A gondolataiba mélyedve húzta fel belülről az üvegajtón lévő külső redőnyt,de ijedtében majdnem vissza is ejtette.
Egy férfi állt vele szemben,fekete felöltőben és kalapban. Az arca nagyon fehér volt,mintha csak a ködből gyúrták volna őt magát is. A kezében egy nagy fémhengert tartott. James beakasztotta a redőnyt tartó pántot és kinyitotta az ajtót.
 - Jó reggelt uram! Régóta vár?
 - Csak néhány perce. Önnek is jó reggelt. - jött a halvány félmosollyal kísért felelet.
 - Fáradjon be,biztosan fázik. - invitálta  James.
 - Köszönöm,nem. Csak ezt akartam átadni Önnek. Gondoltam a boltjában jó helye lesz.
Átnyújtotta a hengert. Pehelykönnyű volt és nagyon szép írással díszítették,bár elolvasni nem tudta,valami ősi nyelven íródhatott. Végigsimította. Milyen hűvös.
 - Mit kér ezért Mr... - nézett fel,de választ már nem kapott. Az idegen szőrén-szálán eltűnt.
Nem igazán értette,egy darabig még fürkészte a sűrű ködöt,de aztán kezdett fázni és inkább bement. Különös volt az egész. Már maga a fickó is azzal a tejfölképével.
Kíváncsi lett a henger tartalmára,óvatosan kinyitotta.
Egy vászontekercs volt benne,iszonyú réginek tűnt,talán ezer éves is lehetett ahogy első látásra meg tudta becsülni. Kirázta a hideg. Lepakolt az asztalról hogy meg tudja vizsgálni.
Óvatosan széttekerte és elállt a lélegzete.
   A tekercs egy embernagyságú festmény volt,ami egy nőt ábrázolt. Ettől gyönyörűbbet James addig még sosem látott.
Magas,karcsú nő volt,hófehér,földig érő ruhában. Hollófekete haja olyan puhán omlott a vállára,hogy a férfi úgy érezte ha megérintené, érezné a selymességét. Telt,vérvörös ajkai,halvány, rózsás bőre és nagyon szabályos arca volt. De a legfeltűnőbb mégis a szeme.
A csodálatos,angyalszépségű nőnek a képen szinte lángolt a tekintete. Olyan démoni volt. James alig tudott elszakadni tőle.
Valami réten vagy tisztáson volt lefestve,de a hátteret  szinte észre sem lehetett venni,annyira lenyűgözte  a szépség.
  Egy furcsaságot azért észrevett. A nő a képen,azon a tisztáson nem állt,hanem inkább lebegett. Nem érte a lába a földet. Bár a lába nem is látszott a ruhája miatt,de James biztos volt benne hogy nem a földön áll.
Már percek óta nézegette,egyszerűen megbabonázta a látvány. Próbálta alaposan megfigyelni a részleteket,de a pillantása folyton visszavándorolt a szeméhez. Bizsergető volt az a nézés. Mintha élne.
Melegséget érzett a mellkasában,a szíve egyre gyorsabban vert. A nő tekintete szinte magába szívta őt.
Igen,EZT kereste mindenkiben. És most egy festményben találta meg. Tudta hogy ez nevetséges,de úgy érezte belehal ha nem csókolhatja meg.
  Óvatosan felemelte a vásznat,magasra tartva,így a nő arca pontosan vele szemben volt. A kép teljesen megdelejezte,úgy húzta mint egy mágnes. A szíve már kalapált,a lába remegett,iszonyúan vágyott rá hogy megérinthesse.
Életében először szerelmes volt. Megadta magát és megcsókolta a gyönyörű ajkait. Jéghideg volt.
Vissza akarta húzni a fejét,de már nem tudta. Mintha odafagyott volna. Az ereje teljesen elhagyta,a mellkasa már szinte lángolt,úgy érezte valami kiszakad belőle.  Az a csodálatos démon a festményen abban a pillanatban kitépte a lelkét.
Utolsó gondolatként átfutott az agyán,hogy ha a szerelem így fáj,akkor talán mégse kér belőle. Aztán az üres teste a földre zuhant a vászonnal együtt.  Ami szintén üres volt.
   A nő a képről lebegett fölötte még néhány másodpercig,aztán elindult kifelé a boltból,egy pillantásra sem méltatva,amit maga mögött hagyott.
Sietett,mert odakint már évszázadok óta várta őt a szerelme a fekete felöltőjében és kalapjában.

***

K. Katey:
Lehetetlen szerelem?

Démonok és szerelem,
kételkedem, lehet e.
Szerethet e szívtelen,
jár e neki kegyelem?

Démon fiú nem pihen,
keres egy lányt szüntelen.
Keresi ki megváltja,
neki szívét feltárja.

Van egy angyal kesereg,
nem jár neki szerelem?
Tiszta szíve megremeg,
szerelemre nem lelhet?

Arra gondol szüntelen,
miért eme gyötrelem?
Miért eme szörnyű kín,
nincs menekvés, nincs remény?

Történt egyszer réges-rég,
menny és pokol egybe ért.
Angyal, démon egy létért,
küzdenek még egymásért.

***

K.Katey:
A démon szerelme

Annie
Mindig is tudtam, hogy eljön. Azóta, hogy először láttam. Azóta vártam rá. Már majd nem nyolc éve. Nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását.
Minden nyolc éve kezdődött, amikor tíz éves voltam. Akkor láttam őt először. Hideg téli nap volt. A hó hatalmas pelyhekben hullott. Gyönyörű volt. Tátott szájjal bámultam, ki az ablakomon. Még soha nem láttam olyan gyönyörűt. Az egész világot fehérbe burkolták a jéghideg hócsillagok.
Ott láttam meg. Csak egy fekete kupac volt a hóban. Először átsiklott felette a tekintetem, de mikor újra arra pillantottam, megláttam, hogy mozog.
Magamra húztam a bundás kiscsizmámat, a hatalmas télikabátomat, és kiléptem a fagyos világba.

Riu
Azóta vágytam rá, mióta először megpillanottam. De nem lehettem biztos benne, hogy még láthatom. A pillantása belém égett. Már nyolc éve. Jobban égetett, mint a pokol tüze.
Ne értsetek félre. Szeretem. De nálam ez nem könnyű eset. Egy szerelmes démon? Na ne vicceljetek! Hogy tudnék én szeretni? Gonosz vagyok. Ez lehetetlen. Vagyis lehetetlen volt, mielőtt megpillantottam Annie égszínkék szemeit.
Nyolc éve. Azért küldtek fel a pokolból, hogy megkeressek pár elszökött lelket, de kudarcot vallottam. A lelkek elszöktek engem pedig leterített a kegyetlen hideg. A szárnyaim megfagytak. Nem tehettem semmit. Feküdtem a hóban és vártam a halált.
Egyszer csak megéreztem. Egy aprócska meleg kezet a hátamon. Szinte égette átfagyott tesetemet. A belőle áradó melegség új erővel töltött el. Egy forró pont volt a jég világában. Az otthonomra emlékeztetett.

Annie
Bámult rám a hatalmas fekete szemeivel, megpecsételve a sorsomat Akármi is legyen az. Láttam rajta, hogy nem ember. Embernek nincs ilyen pillantása. És ami még fontosabb, nincsen szárnya.

Riu
Bámult rám a gyönyörű  égszínkék szemeivel. Egyszerre beleszerettem.
De én nem érezhetek ilyesmit. És ha mégis. Gonosz vagyok. Egy gyilkos. Démon. Hogyan is szerethetnék valakit aki, olyan ártatlan mint ő? Majd pont én kellenék neki?
Meg sem tudom számolni, hány embert mészároltam le brutális kegyetlenséggel. A legjobb voltam. A leggonoszabb. És akkor jött a kislány. Az égre emlékeztető szemeivel és mindent megváltoztatott.
Én az éjszaka teremtménye vagyok. Nem láthatom az eget. Csak hallottam róla. Elképzeltem és Annie szemeiből a saját képzeletem nézett vissza rám.

Annie
Nem szólt hozzám. Nem szólt egy szót sem. De nem is kellett. Anélkül is fülig beleszerettem. És éreztem, hogy ő is szeret.
De elment. Ott hagyott és vissza sem nézett. Csak elrepült a sötét égbe. Azóta nem jött el. Álmomban néha látom, de tudom, hogy az nem a valóság. Bár nem tudom, hogy mi ő, feltétel nélkül bízok benne. Tudom, hogy eljön hozzám.

Riu
Minden éjszaka egyre jobban vágyok rá. De nem tehetem. Nem sodorhatom veszélybe. Mi lesz ha bántom?
De Ő vár rám. Még mindig. Minden este a kertjükben ül és engem vár. Tudom, hogy engem vár. De nem merek odamenni hozzá. Féltem az igazi lényemtől.

Annie
A kertben ülök. Mint minden egyes este. Tudom, hogy eljön. Ma is rá várok.

Riu
Ma is a tölgyfa mögül nézem, mint az elmúlt nyolc évben, minden este. Bátorságot gyűjtök, hogy végre odamenjek hozzá. De már nincs szükségem rá. Észrevett.

Annie
Csak egy villanást láttam. Egy fekete villanást. Tudom, hogy ő az. Felé közeledek. A tölgyfa felé. És Ő ott vár. Démoni fekete szemei elkerekednek. Talán fél? Felé nyújtom a kezem és reménykedem.

Riu
Felém nyújtja a kezét  és vár. Rám vár. Nyolc éve várunk egymásra. Megfogom a kezét  és tudom, hogy helyesen cselekszem. Szeretjük egymást. Bármi is következzen most, örökre szeretni fogom.

Annie
Végre elértem. Végre eljött hozzám és végre beteljesedik a sorsunk, akármi is legyen az. Szeretjük egymást és csak ez számít.
Örökre.

***

Cathrin Smith

                       Démoni szerelem 

Éjszaka van. Sötét, hideg…

Akár az ujjak, melyek a derekamra fonódva húznak egy iszonytató testhez. Nem tudok mozdulni…

Kimeresztett szemekkel kutatom a sötétben, hogy mi ez. Csak egy szigorú, vöröses szempár világít előttem. Olyan kábító… Nem tudok szabadulni tőle!

A hosszú, csontos ujjak most feljebb kúsznak, egész a vállamig, miközben érzem a jeges test lüktetését. A hálóruhám a padlóra hullik… Meztelen vagyok.

Egészen magához szorít. Nem csak hideg, de nyálkás is…

A gondolataim most egy hatalmas labirintusban bolyonganak, s nem találják a kiutat. Hogyan szabadulhatnék meg tőle?!

Közeledik a szempár: egyre nagyobb, és ijesztőbb. Jeges fuvallat vág az arcomba…  Ez a lehelete. Fura, penészes szagú.

Az ajkaimat szorosan összezárom. Érzem, mit akar, de én nem akarom!

Hogy szabaduljak?

Pikkelyes arca az enyémhez ér. Halk morajjal közli velem, hogy már nincs menekvés. Íme eljött a pillanat: egy hideg, fémes tárgy szorul a csuklómra. Mi ez? Bilincs?

„- Örökre a rabszolgám vagy „ – tudatja velem az idegen. – „Én vagyok az nem más: a Démoni Szerelem!” 

K.Katey:
Így szeret egy démon

Csak, hogy tisztázzuk! A démonok gonoszak és embert esznek :D

Shiho bosszúsan bolyongott az utcákon. Nem találta a helyét. Mérges volt Kaitora amiért engedte, hogy csak úgy faképnél hagyja. Miért nem harcol érte? Hol itt az izgalom? Az ember azt hinné, hogy a pokol bugyraiban szenvedve nem hűl ki a szerelem lángja. De mégis. Shihonál megtörtént.

Csalódását csak a gyilkolás utáni vágy enyhíthette. De már olyan rég nem vadászott egyedül. Már alig emlékezett rá, hogyan kell. Kaitoval mindig együtt vadásztak.

A démon lány nem volt jó passzban. Még ruhájának lángolását is elfelejtett eloltani, így hát lángoló szoknyával sétált a néptelen utcán és közben azon gondolkodott, fiú vagy lány legyen a vacsora. Több ízletes falat mellett is elhaladt, de egyikhez sem volt gusztusa. Hiába is tagadta, Kaitora vágyott. Ő kötötte le a figyelmét.

Hogy gondolta az a szemét?

Nem értette mi a baj. Nem elég gonosz? Vagy az előéletével van a baj?  Lehet, hogy Kaito megorrolt rá, amiért a lány több embert végzett ki, mint ő? Lehet, hogy elnyomva érzi magát?

De akkor miért lett volna rá olyan dühös? Elnyomva lenni jó. Ő személy szerint örült volna, ha Kaito kicsit jobban elnyomja. Úgy érezte túl sok a szabad akarata.

És már egy hete, egy gonosz szót sem hallott élete szerelmétől. Pedig megesküdtek a Sátán előtt, hogy kínozni és gyűlölni fogják egymást egész életükben.

Lehet, hogy egy angyallal szűrte össze a levet? Az a szemét! Shiho haragjától a szoknyája még jobban égni kezdett. Már szinte az egész lángolt. Úgy érezte, fel kell gyújtania valamit.

És micsoda szerencse! Épp egy játszótér mellett haladt el az imént. Hirtelen megpördült és visszacsörtetett. Nem kellett túl sok idő, hogy az egész lángokban álljon.

Shiho gyönyörködve figyelte művét. Teljesen átszellemült.

- Ó gyötrelem! – hallotta meg Kairo utálatos hangját. – Ezt nekem?

Shiho a démon felé fordult, gyűlölettől izzó szemekkel. A látványtól fájdalmas görcsbe rándult a gyomra.

- Boldog Valentin napot, pokolbanya. – Kairo egy csokor kart nyújtott a lány felé.

A lány örömében elvesztette az eszét és az egész ruhája lángolni kezdett. Férje nyakába vetette magát.

- Vacsizunk? – duruzsolta gonoszon. – Gyújtottam tábortüzet.

- Remek. – felelte Kairo gyűlölettől izzó szemekkel. – Imádok grillezni.