Miért írok? Természetesen azért, hogy elkápráztassam a nagyérdeműt. Tehát ha nem tartozol közéjük, itt akár meg is állhatsz az olvasásban.

Honnan tudod eldönteni, hogy nagyérdemű vagy-e? Először is, ha már rászántad magad, hogy elolvasd ezt a nagyszerű írást, létezik számodra remény. Ha tetszenek a szavaim így első látásra, nagy a valószínűsége, hogy nagyérdemű vagy.

Viszont mondok neked most valamit: ostoba vagy!

Megsértődtél? Eredj innen, nem vagy nagyérdemű! Még azt sem érdemled meg, hogy azt a pár sort az ominózus mondat előtt elolvastad. Szégyelld el magad!

De ha még mindig itt vagy velem, kiálltad az első próbát.

Szóval… Miért írok? Természetesen azért, hogy elkápráztassam a nagyérdeműt. Tehát ha nem tartozol közéjük, itt akár meg is állhatsz az olvasásban.

Honnan tudod eldönteni, hogy nagyérdemű vagy-e? Először is, ha már rászántad magad, hogy elolvasd ezt a nagyszerű írást, létezik számodra remény. Ha tetszenek a szavaim így első látásra, nagy a valószínűsége, hogy nagyérdemű vagy.

Viszont mondok neked most valamit: ostoba vagy!

Megsértődtél? Eredj innen, nem vagy nagyérdemű! Még azt sem érdemled meg, hogy azt a pár sort az ominózus mondat előtt elolvastad. Szégyelld el magad!

Furcsán néztél, amiért ismételtem magam? Netán visszaolvastad az előzőeket? Durr! Kisérdemű vagy! Takarodj innen, míg szépen mondom!

Ám ha még mindig itt vagy, nyugodt szívvel jöhetsz velem tovább, mert jó eséllyel a nagyérdeműek táborába tartozol.

A nevem Tóth Ágoston, 1976. március 15-én születtem. A nevem ekképpen egybeforrt a forradalom napjának ünneplésével. Nem is csoda. Véletlenek nincsenek. Egy olyan nagy név, mint az enyém, méltó arra, hogy egy ilyen jeles ünnep alkalmával megemlékezzenek róla. (És most ismét közbeszólok: ha akár csak megfordult a fejedben, hogy egoista, önimádó ember vagyok, nincs itt keresnivalód, nem vagy nagyérdemű.)

Már gyerekkoromban tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Több náluk. Ez először is abban mutatkozott meg, hogy míg a többiek lázasan figyeltek a tanórákon, én folyton az ablakon bámultam kifelé. Ha a tanár megkérdezte, mi a bajom, nem válaszoltam. Ha kizavart a teremből, nem mentem. Úgy kellett szegény öreg nénikének elvonszolnia az igazgatói irodához, ahol aztán szintén megkaptam a magam leszidását, de engem ez cseppet sem érdekelt. Rá sem hederítettem.

Otthon anyámék csak akkor szóltak, amikor kijött az értesítő, hogy elbocsátottak, iskolát kell váltanom. Akkor aztán kaptam apámtól jó nagy pofonokat, anyám meg csak körbe-körbejárkált a lakásban, ujjait tördelve, sápadtan morogva maga elé, hogy neki milyen egy fia van, meg hogy miért bünteti őt a jóisten, amikor ő az égvilágon senkinek nem tett rosszat.

Negyedik iskolaváltást követően nagy nehezen sikerült elvégeznem a nyolc osztályt. Aztán irány a békés semmittevés!

Úgy döntöttem, addig lógok anyámék nyakán, amíg csak tehetem. Persze, velük elhitettem, hogy szorgalmasan járok munka után. Továbbtanulási papírjaimat is beadtam, csak azért, hogy lássák, milyen jó gyerek vagyok. Valójában csak csavarogtam, buliztam hajnalig a haverokkal, meg rengeteget kaszinóztam. Ebből aztán eleinte lett is jó sok pénzem, amit nagyrészt szintén szerencsejátékba fektettem.

Ha most azt gondolod, rossz ember voltam, abbahagyhatod az olvasást, nem vagy nagyérdemű. De ha akár csak az ellenszenv apró szikrája megvillant a fejedben, ugyanez vonatkozik rád. Nem érdemled meg, hogy továbbolvasd a művemet.

Viszont ha még mindig itt vagy, elmondanám, hogy az írással komolyan sohasem foglalkoztam. Egészen addig, míg meg nem ismerkedtem Z. Tamarával. Rájöttem, ő pont olyan, mint én. Művészlélek. Mindig érdekeltek engem is az elvont dolgok, és – mint már említettem – gyerekkorom óta tudtam, hogy több vagyok, mint mások. Nos, Tamara is több volt. Most hosszas fejtegetésbe kezdhetnénk, hogy na és akkor ki a több? Én vagy Tamara? Persze, ezt csak én fejtegethetném, egy nagyérdemű közönség csupán elfogadja, és élvezi azt, amit leírok, nem akar a dolgok mögé látni. (Igen, ez célzás akart lenni…)

Szerettük egymást Tamarával, amíg azt nem merte mondani, hogy kicsit többet kéne nyújtanom. Na, én erre persze dühbe gurultam. Mit képzel ez a nő? De akármilyen nő is! Én a maximumot nyújtom a nap minden percében, hogy lehetne ennél többet adnom magamból? Azt képzeli netán, hogy jobb nálam?

Azonnal kiadtam az útját. Tudtátok előre, hogy ez lesz? Ha igen, akkor ti is a kisérdeműek közé tartoztok. Nem viccelek. Nem érdemlitek meg a folytatást!

Meg különben is… Kinek írogatok én itt? Hisz senki nem érhet fel az én nagyszerű személyemmel. Egymagam vagyok a nagyérdemű, hát megtartom magamnak mindazt, amit ezután leírtam volna!