Azt tanácsoltad, hogy miután elmész, ne hullajtsak könnyeket, de még csak ne is legyek szomorú a halálod miatt.

Most itt állok a temetéseden, a gyászoló tömet között, és kicsit bűntudatom van, mivel én vagyok az egyetlen, aki nincs megrendülve. Látom, ahogy összesúgnak többen, utálkozva néznek rám, legszívesebben megfojtanának egy kanál vízben, de nem tehetek róla: nem vagyok lesújtva.

Akkor sem voltam, amikor megkaptam a hírt: nem vagy már többé. Tulajdonképpen nem is értettem. A kórházban az édesanyád pont ezekkel a szavakkal adta át a rossz hírt. Én meg csak néztem rá, teljesen tanácstalanul. Mi az, hogy nem vagy már többé?

Valóban ezt jelentené a halálod? Nem vagy már többé?

Nem értettem, és kicsit sajnálom édesanyádat, hogy neki ezt jelenti. Hidd el, szívesen megpróbáltam volna megmagyarázni neki, hogy de igen, létezel továbbra is, de egyrészt a lelkiállapotára való tekintettel nem tettem, másrészt azért, mert – tudod nagyon jól – sohasem voltam a szavak embere. Valószínűleg ezután sem leszek. Jó lenne, ha itt lennél velem, és segítenél ebben, de persze lehetetlent nem kívánhatok.

Egyedül maradtam, nekem kell megpróbálni véghezvinni, amit ketten elkezdtünk. Te a szerelmem, és egyben legjobb barátom voltál (és gyakorlatilag az egyetlen, aki igazán megértett), és te mindig olyan jól elő tudtad adni, ami a szívedet nyomta. Én nem vagyok rá képes, ezért biztos vagyok benne, hogy nem leszek más, mint támadások célpontja, de talán akad majd remény, hogy valamit átadjak belőled is. Mert ezt szükségesnek érzem.

Úgyhogy, miután a gyásznép hazavánszorog, én is ezt teszem, és egy időre bezárkózom majd. Emlékednek kis szentélyt fogok állítani, kirakom a legszebb (vagyis általam annak tartott) képeidet, meg azokat a piros kis illatos gyertyáidat, amiket annyira szerettél. Minden nap ott fogok térdelni, és felidézem, ki voltál, amikor még éltél. Így majd, amikor leülök írni, te is mindig ott leszel velem. Így majd át tudom adni azt is, amit te nagyon szerettél volna.

Emlékszem, mennyit álmodoztunk a világmegváltásról. Olyan dolgokról, amelyek úgysem válhatnak valóra. Azt mondtad, csak így lehet álmodni. Bizony, így van. Mennyit biztattál, hogy ne törődjek azokkal, akik gyűlölnek vagy lenéznek, mert mindig lesznek olyanok. Csak írjak, bármit, ami eszembe jut, mert minden egyes gondolatom érték. Te tanítottál meg rá, hogy ez tényleg így van. Ahogy a te gondolataid is aranyat érnek, ezért mindenképpen meg fogja ismerni a világ azokat is.

Ahogy hazafelé ballagok, azon morfondírozom, hol lehet most a te kis lelked. Emberben? Állatban? Növényben? Vagy csak bolyong valahol céltalanul? Akárhogy is legyen, tudom, hogy jó helyen vagy. Erre is te tanítottál meg. Halálod előtt hónapokig magyaráztad, hogy nincsen semmi baj, és hogy a halállal nem szűnik meg végleg minden. Mennyire igazad volt! Abban is, hogy a gyász, bármennyire is jól hangzik, nem old meg semmit. Nagyon sajnálom azokat, akik még mindig abban a hitben vannak, hogy ha sírnak utánad, azzal fejezik ki tiszteletüket. Nem is tudom… Valahogy szívesen rájuk ordítanék, hogy bezzeg, amikor szükséged lett volna rájuk, többségük feléd sem fordult… Most persze jólesik nekik, hogy ők sírnak, az ő kis lelkük teljesen nyugodt, mert látszik, mennyire fontos voltál nekik. Engem meg érzéketlennek neveznek, csak mert nem érzek fájdalmat.

Jaj, nagyon tetszett az egyik mondatod. A sötétben ültünk, és te azt mondtad, sokan így képzelik el a halált: puszta sötétségként. Kissé beleborzongtam akkor, de aztán mondtál valamit, ami menten jobb kedvre derített. Azt mondtad, ha az emberek tudnák, hogy egyszer meg fognak halni, nem tulajdonítanának olyan nagy jelentőséget a halálnak. Aztán nevettünk, majd olyan jót szeretkeztünk, mint még soha.

Igen, ezt fogom legelőször elmondani az embereknek. Hogy ők is meghalnak. Mindenki meghal. Mert nem tudják. Ha tudnák, nevetnének rajta, ahogy mi tettük akkor.