Holtak közt ’˙˙’

         Milyen volt meghalni?

Mint amikor kikapcsolod a tv-t. Egy fél pillanatig még látod a képet, mielőtt teljesen eltűnne. A készülék leáll, nem sugározza tovább az adást. Pedig az adás, attól még ugyan úgy meg van.

            A lelkem kívül rekedt téren és időn, ott lebegett egy negyedik dimenzióban. Egyszerre voltam ott mindenhol, minden időben. Galaxisokat láttam születni és elpusztulni. Fekete lyukakat összeütközni. Láttam az idők kezdetét és a végét is egyaránt. Az egész csupán egy paradox körforgás. Láttam a múltamat is, és azt is, mi lehetett volna. Lehetséges jövő képek törtek össze apró szilánkokra. Felszedegettem a semmi közepéről, ahol végül kikötöttem. Képek mozogtak rajtuk.

             A közös életünk volt rajta Jenny-vel, az hogy milyen is lehetett volna. Az egyik kis szilánkon láttam a házunkat. Háromszintes épület, egy remek, jól lezárt szuterénnel. Ahol én tartózkodtam. Két csodaszép, vámpírbajoktól mentes kölyökkel. Apáink után kapták a nevüket. Rudy és Stu. Elég okosak hozzá, hogy megértsék a problémámat, és hogy megtartsák a titkot. Egy másik szilánkját vettem a kezembe az összetört időfolyamnak, amin láttam az esküvőnket. Persze csak jelképes volt, mert irataim nem voltak. Jenny mégis ragaszkodott, hogy minimális vendégekkel, de megtartsuk. Álom szép volt a ruhájában. Boldogabbnak tűnt, mint egy igazi esküvőn. Egy másik kis szilánkon láttam magunkat ölelkezni. Volt egy másik, amin azt láttam, hogy a gyerekek este a tv előtt ugrándoznak. Jenny nem tudta rávenni őket, hogy feküdjenek le, szörnyen mérges volt miatt.

            - Ronnie, az ég szerelmére, kezdj te velük valamit, én feladom. –kicsordultak a könnyeim, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára halottam a hangját. Fantasztikus érzés volt újra hallani.

            - Van egy ötletem. –megkerestem a villanyórát és lekapcsoltam az áramot a lakásban. Elemlámpával rohantam vissza a srácokhoz.

            - Gyorsan, gyertek gyorsan! –mondtam.

            - Mi történt, apa? –kérdezgették egyszerre. Hihetetlen élmény volt hallani, hogy milyen lehetett volna a hangjuk. Miután szipogtam párat és letöröltem a könnyeimet, újra ránéztem a szilánkra.

            - Atomcsapás érte az országunkat! Az egyetlen esélyünk a túlélésre, ha a takaró alatt maradunk reggelig. Anyuval mi is elbújunk, de ne féljetek, nem lesz semmi baj, ha nem mozdultok ki az ágyatokból, oké? –tíz perccel később, amikor újra rájuk néztünk, már úgy aludtak, mint a bunda. Jenny éppen készült megcsókolni, de akkor újra az elejéről kezdődött a kisfilm.

            Kutattam egy másik után, amíg rá nem leltem a tökéletesre. A saját szemszögemből láttam, ahogy Jenny megcsókolt. A szilánk felületére viszonoztam a csókot. Ekkor az ajkához kapott.

            - Mi a baj? –kérdeztem.

            - Semmi, csak… Csak olyan fura volt a csókod. Egy pillanatra olyan volt, mint régen.

            Kutyaugatást hallottam, de nem ám akármilyet, egy ismerőst, még nagyon régről.  Körülnéztem, de nem láttam semmit, vagyis épp csak a semmiséget láttam. Aztán egyszer csak a távolban körvonalazódott egy forma. Dandy volt az, a régi kiskutyám. Nagyon örültem neki, a régi kispajtásomnak. A karjaimba vetette magát és nyaldosta az arcomat. Körbe ugrált, amikor elengedtem, el akart vezetni valahová. Előbb viszont még összeszedtem a meg nem valósult emlékeim összetört darabkáit egy szatyorba. Aztán csak követtem Dandy-t, igaz nem is voltam benne biztos, hogy haladunk-e egyáltalán valamerre. Két férfival találkoztam, akik a nem létező út mellett álltak. Azt mondták menjek tovább, mert nem én vagyok az, akire várnak. Tovább menve Dandy előre sietett, olyannyira, hogy eltűnt a szemem elől. Kétségbeesetten rohantam utána, de sehol nem találtam.

            - Dandy! Merre vagy, ne hagyj itt egyedül! Merre menjek tovább? Hadd ne maradjak egyedül… Megint… Jenny nélkül. –ugatott. Hallottam, ahogy ugatott. Csak követnem kellett a hangját. A szatyorban néhány kiálló szilánk neki ütődött a lábamnak, jól megforgatva a szatyrot. Két alakot láttam, kitárták a karjukat. Dandy ült a lábuknál és csak vakkangatott. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy kik is ők valójában. Anya és apa! Közeledtem feléjük, ők meg nem szaladtak el, nem csináltak semmit, nem úgy, mint megannyi álmomban. Végre a nyakukba tudtam borulni, megölelni őket. Végre újra láthattam őket. Ezek után már csak egy dolgom maradt hátra.

            Megvárni Jenny-t.