Csak összejött neki.

            Ideje volt tisztázni végre a dolgokat.

Legelőször is magamban, hogy mit is akarok Ronnie-tól. Akarok-e egyáltalán valamit? A fejemben a válasz egyértelműen igen volt. Hiába jelentettem ki magamban határozottan és megcáfolhatatlanul, hogy igen, az agyam másik fele azokra a dolgokra emlékeztetett, ami miatt nem, vagy csak nehezen jöhetne létre ez a kapcsolat. A józanész ellenünk szólt, és mégis pont emiatt érdekelt ennyire Ronnie. Mindig arra a valakire vagy valamire vágyunk, ami legelérhetetlenebb. Suli után már marha izgatott voltam, otthon a konyhában ücsörögtem. A lábaim ugráltak, annyira vártam, hogy besötétedjen. Unaloműzésképpen én is elővettem egy újságot, aztán pirosra kezdtem el satírozni a szemeket. Apa biztos nem fog örülni, ha meglátja, hogy már két újságot is kivégeztem. Ám hirtelen felgyúlt egy villanykörte a fejem felett, rájöttem, hogy milyen ostoba is vagyok valójában. Ronnie nem viccből lakik a pincében, teljesen védett a természetes fénytől a helység, ami azt jelentette, hogy nem kellett napnyugtáig várnom. Majdnem kiléptem az ajtón, amikor észbe kaptam, hogy előbb jó lenne még kicsit rendbe szedem  magam.

            Pillanatok alatt ott is teremtem. Marley mosolyogva fogadott és kísért le Ron-hoz. Éppen nem csinált semmit, csak heverészett az ágyon. Amikor meglátott, úgy felpattant a helyéről, mintha rugó állt volna a hátsójába.

            - Hozhatok egy kis sütit? –kérdezte Marley.

            - Köszönöm, nem kérek!

            - Én viszont igen… ­–csendült fel Ron, én meg ráztam a fejem, hogy inkább nem, nem kér. -  …vagyis majd csak később.

            Miután Marley felment, leültünk Ron-nal az ágyra, fogtuk egymás kezét. Inkább nem haboztam, elmondtam neki mindent:

            - Figyelj, őszinte leszek. Vonzódom hozzád, valamit lassacskán kezdek is érezni irántad, hiába akarnám elnyomni, annál jobban motoszkál bennem. Szeretnék veled lenni, ki szeretném próbálni, mert az ízelítő, amit egymástól kaptunk, az valami meseszerű volt. Viszont vannak bennem félelmek is. Mi van, ha csak a miatt kezdtek ezek a dolgok kialakulni bennem... nos, ugye anyám miatt. Persze én tudom, magamban, hogy nem. Mert korábban is érdeklődtem irántad, csak akkor megijedtem a sok minden miatt, ami pár nap alatt történt. Megtámadtak, téged meg is késeltek, felgyújtották a lakókocsidat. Jézusom! Aztán amiket mondtál a vacsoránál, még akkor. Túl hirtelen volt, nem tudtam kezelni a helyzetet. Azt láttam a legjobb megoldásnak, ha ellöklek magamtól. Mégis állandóan a fejemben voltál. Aztán amikor beütött krach, te voltál az első, akire gondoltam, hogy veled akarok lenni, azt akartam, hogy Te vigasztalj meg. A másik dolog, és most lehet, hogy ostobának fogsz nézni, de mi lesz, ha összejövünk? Én szeretnélek téged, ameddig csak tudlak, lehet, hogy nem örökké, de mi van, ha mégis úgy alakul, hogy együtt öregszünk meg?  Vagyis épp ez az, hogy csak én öregednék meg. Mi lesz, ha én meghalok, mi lesz, ha már meghalnak a gyerekeink is? Fogod magad és elfelejtesz minket, újra kezded egy újabb 17 éves lánnyal?

            - Hű! Egy pillanatot hadd gondolkodjam. Ezt jól elhadartad nekem. Szóval, vegyük sorba. Jelen pillanatban én vagyok a legboldogabb ember a világon, hogy bevallottad nekem az érzéseidet. Szeretnék továbbra is az maradni, szeretnélek magam mellett tudni, azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy szoríts magadhoz, mintha sosem akarnál elengedni. Aztán, nem mindegy, ki vagy mi által alakult ki a szerelem, ha egyszer már úgyis kialakult? Miért ne adhatnánk át magunkat neki? Mi is jött? Ja, igen… Örülnék, ha így lenne, de szerintem hamarabb ábrándulsz ki belőlem, minthogy együtt megöregednénk. Csak vicceltem. Ez az öregedés nem egyik napról a másikra következik be, ez egy lassú folyamat. Észre se fogom venni. Ugyanolyan gyönyörű maradsz nekem. Viszont van egy dolog, és az Istenre könyörögöm, soha ne vágasd le a hajad rövidre, oké? Annyi viszont tuti, hogy én megőrizném a fiatalos ellenállhatatlan testalkatomat, de erre is vannak praktikák, kitalálnánk valamit, miként nézhetnék ki idősebbnek. Ha a gyerekek már nagyok lennének, akkor, amikor te meghalsz, akkor az lenne számomra az utolsó nap. Nélküled nem szeretnék tovább élni, kimennék hajnalban egy mezőre, hogy a felkelő nap fényében égjek el és a hamvaimat szertehordja a szél.

            - Komolyan, így gondolod? –csak bólintott, majd pillanatokkal utána meg is csókolt. Ledőltünk az ágyra, ideje volt hivatalosan is felavatni ezt a kapcsolatot. Pezsgős üveg nem volt kéznél, hogy fejbe csapjam vele Ronnie-t, ezért a jól bevált módszert alkalmaztuk…

            …ami ezúttal sokkal szenvedélyesebb volt, gyengédebb, de ugyan olyan fantasztikus, sőt! Mégis az azutáni szótlanul való fetrengés és egymás simogatása volt a legszebb pillanat.

            - Szerinted lehetséges az időutazás? –kérdeztem.

            - Hogy érted?

            - Egy sorozatban hallottam, hogy egy csaj arról beszélt, hogy ha képes lenne visszatekerni az időt, egymás után menne vissza az orgazmus előtti pillanatra, hogy újra és újra átélje egymás után.

            - Nem hangzik rosszul. Igaz, nem úgy, ahogy te gondolod, de megmutatom neked, hogy lehetséges. –ekkor kikecmergett az ágyból. Oda sietett Hi-Fi-hez, és egy számot kezdett el lejátszani. Azt mondta ez a Cky-tól a Close Yet Far, és hogy ebben a számban benne van minden az életéről. Mintha pont róla írták volna. Különös volt, libabőrös lett a testem tőle, annyira a lelkem mélyére hatolt, annyira bele illett a pillanatba.

            - Ha majd egyszer, újra hallod ezt a zenét, akkor majd vissza fog repíteni erre a pillanatra. Zavarba ejtően részletesen idézi majd fel az emlékeidet, szinte újra átéled ezt a pillanatot.

             Egy kicsit még el voltunk egymással, mielőtt felöltöztünk. Apának be akartunk számolni róla, hogy végre egymásra találtunk, de neki pont ma kellett túlóráznia. Valamivel el kellett ütni az időt, amíg vártunk rá. Szerencsére már sötét volt, így felvetődött egy remek ötlet.

            - Miért nem iszunk meg valamit, koronázzuk meg a mai napot egy itallal! Mit szólsz hozzá? –kérdezte.

            - Hol gondoltad?

            - Tudom, hogy a kocsma szónak nincs fene romantikus csilingelés, de belülről jól néz ki, tiszta és kulturált. Igényeim azért nekem is vannak. –mondta, én meg rábólintottam. Kissé hideg idő volt, mégis jól esett végre kézen fogva sétálni vele. Ő lépett be elsőnek a szórakozóhely ajtaján, aztán csak én. Fura egy szokás, de abszolút érthető. Mi van, ha éppen verekedés zajlik bent, aztán amikor belépek, lecsapnak egy székkel?

            Ronnie málnaszörpös sört rendelten nekem, magának pedig bodzásat. Azt mondta, balszerencsét hozna, ha ilyen jeles pillanatot keserű ízekkel ünnepelnénk meg. Jó volt a hangulat, lágy zene szólt, nem hangoskodott senki, csak a billiárd asztalon lévő golyók ütközésének éles hangja törte meg a békés hangulatot. Ronnie éppen kiürítette a poharát, amikor egy reccsenést és szörnyű szitkozódást hallottam meg. Ekkor következett be a legborzalmasabb, egy alacsony dühös figura, kettétört billiárd dákót döfött át Ronnie szívén, aki egy utolsó ijedt pillantást vetett rám, majd egyik a pillanatról a másikra csak úgy egy marék hamuvá omlott össze. Levetettem magam a földre, olyan hangosan ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért, patakokban csorgott a könnyen, próbáltam felmarkolni egy kicsit a hamvakból, de azok is a semmivé foszlottak.

            - Én mondtam, hogy kicsinállak! Nem megmondtam, hogy kicsinálom ezt a kis buzit? –olyan hangosan kiáltottam Ronnie után, hogy „ne” egymás után szüntelenül, hogy teljesen elnyomott minden hangot a kocsmában. Mindenki le volt döbbenve a történtek láttán, néma csendben ácsorogtak. Lassan a gyilkos is kezdte észrevenni, hogy Ronnie nem a szokványos módon halt meg. Le is lécelt.

            - Kislány! –szólt a csapos. – Most jobb lesz, ha elmész! –nem kellett könyörögnie. Hazáig rohantam. Korábban sosem voltam képes ilyen emberfeletti teljesítményre, most meg a távra sem emlékszem, hogy megtettem volna, mégis otthon voltam. Úgy remegtem, hogy alig bírtam kinyitni az ajtót, odabent már tartani sem bírtam magam. Lerogytam a földre és csak bőgtem és bőgtem. Az a döfés ugyan úgy érte az én szívemet is, ugyan úgy fájt. Mintha fel akarna robbanni, vagy mintha egy kéz szorítaná, ami nem engedi dobogni, legalábbis nem ugyanúgy.

            -  Istenem, Jenny! –apa haza ért. –Mi történt jól vagy, bántott valaki, jól vagy?

            - Ronnie… Apa, Ronnie meghalt! Megölték őt! –próbált felkaparni a földről, de annyira el voltam gyengülve, hogy nem tudtam a segítségére lenni.

            - Jézusom, Jenny, ez komoly?

            - Ott voltam vele, amikor leszúrták. Láttam a szemét, a tekintetét azt kétségbeesést az arcán. Láttam az arcát, ahogy elhagyta az élet. Még csak el sem tudtunk búcsúzi egymástól, rögtön meghalt. Egyik pillanatban még boldogok voltunk a közös jövőnket tervezgettük, a másikban meg már halott volt. Miért történik ez velem? –majdnem másfél órán keresztül zokogtam a földön, sehogy sem tudtam megnyugodni. Utána sem lett jobb a helyzet, csak elment a hangom a keserves bőgéstől. A kanapén feküdtem és teljesen eláztattam a könnyeimmel. Apa szemei is könnyesek voltak, végig mellettem volt és simogatott, még a cipőjét sem vette le.

            - Tudom, hogy nem jó ilyet hallani, de el kell mennünk a rendőrségre. Vallomást kell tenned, hogy elkapják a szemét patkányt.

            - Már megtörtént, apa. A gyilkost is elkapták, nem messze a helyszíntől rejtőzködött. –utálok hazudni neki, de Ronnie titkát meg kellett őriznem. Sajnos az a szemétláda is megússza a tettét. Ha nincs holtest, nincs bűntény.

            - Tudok valamiben segíteni?

            - Ronnie a gázpalackos Bobnál lakott, de a rendőrök ezt nem tudták. Különben is nagykorú volt, és nem is a vérszerinti rokonai, így nem mentek el értesíteni őket. Képtelen lennék ilyet elmondani nekik. –apa bólintott egyet. Még aznap elvitte a rosszhíreket.

            A következő napokban kihagytam az iskolát. Próbáltam feldolgozni a történteket, pokolian lassú folyamatnak néztem elébe. Három napon keresztül sírtam folyamatosan, mostanra elfogytak a könnyeim. Bárcsak a fájdalomról mondhatnám el ugyanazt. Elhoztam Bob-tól Ronnie acél kazettáját, amiben a családi emlékeit és az anyjának írt leveleit őrizte, hogy legalább valamit el tudjak temetni. Nem nyitottam ki, úgy ahogy volt elföldeltem, és ültettem rá pár virágot. Apa hozatott egy kisebb szikladarabot, amire rávésette, Ronnie nevét.

            - Tudod, Jenny, nagyon kedveltem őt. Ő volt az a fiú, akit mindig is elképzeltem melléd. Hiányozni fog! –ölelkeztünk még egy darabig, aztán magamra hagyott. Nagyon fényesen sütött a nap, kellemes meleg volt, az őszi időjárás ellenére is. Lefeküdtem a földre és bedugtam a fülhallgatómat. A Close Yet Far-t kezdtem el hallgatni. Ronnie-nak igaza volt, valóban visszarepített az időben. Ez volt az egyetlen módja, hogy közel érezzem magamhoz.             Mikor mégis messzebb volt tőlem bármi másnál.