Boldog önfeledt pillanatok ’˙˙’

Bob le akart lőni egy almát a fejemről.

Nem vagyok én semmi rossznak az elrontója, és inkább én álljak a nyílvessző útjába, mint Marley. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam volna meg Bob célzó képességében, de én olyan vagyok, hogy nem bízok semmit a véletlenre. Megfogtam a legvastagabb Arany oldalakt, és oda tartottam a szívem elé. Szemeztem a nyílheggyel. Bob meghúzta a húrt, a fa markolat meghajlott, a szája szélére biggyesztette ki a nyelvét. Ekkor aztán az következett, amire legkevésbé sem számítottam. Jenny hirtelen betoppant a frászt hozva Bobra, aki egy sikeres találatot vitt be. Már ha a májam volt az eredeti célpontja. A fájdalomtól összerogytam.

- Jézusom, Ron! –kiabálta Jenny, és máris ott termett mellettem a földön.

- Istenem, annyira sajnálom! –szólt rémültem Bob.

- Csak semmi pánik! –mondtam elcsukló hangon. –Kipurcanni nem fogok, de attól még pokolian fáj. –kicsit azért rájátszottam a dologra, jól esett, ahogy Jenny szorította a kezemet és a combjára hajthattam a fejemet.

- Csak maradj nyugton, fiam! Egy gyors mozdulattál kirántom. –Bob nem volt formában, nem akart összejönni ez a terve sem. Addig rángatta, mígnem sikeresen el nem törte a nyílvesszőt. Épphogy kilátszott a vége a testemből.

- Az ördögbe is, Bob! Nem azt mondtad, hogy íjász bajnok voltál?

- Annak már tizenkét éve, a célzás nem olyan, mint a biciklizés, kicsit berozsdálltam... Hozok egy fogót, azzal kiszedjük belőled. 

- Istenem, Ronnie! –Jenny a hajamat simogatta, imádom, amikor a lányok hajamat birizgálják.

- Ne félj, nem lesz semmi baj. Amint kiszedik belőlem, rögtön helyre is jövök. –Bob vissza is jött egy fogóval, szerencsére azzal már pillanatok alatt eltávolította belőlem a veszőt.

Jenny azért jött át, mert Stu meghívott vacsorára. Nagyon örültem neki, és eleget is tettem a kérésnek. Mielőtt elindultunk Bob kipakolt a hűtőből hat üvegsört, és egy fehér szatyorba rakta azokat, hogy vigyem el. Elvittük az ő és Marley biciklijét is. A rövidtáv ellenére azért találtam ki, hogy két keréken menjünk, mert nem bírtam volna ki, hogy ne fogjam meg Jenny kezét. Mivel nem voltam tisztában a szándékával, ezért nem akartam szánalmasan próbálkozni azzal, hogy útközben véletlen a kezének lököm az enyémet, hátha megfogja egyszer csak.  

Amikor megérkeztünk, Stu éppen a konyhaasztalnál ült, piros filctollal satírozott valamit egy újságban. Közelebbről már láttam, hogy nők szemeit színezte be vele. Annyira el volt vele, hogy észre sem vette, hogy bejöttünk. Csak azt, amikor az asztalra tettem a szatyrot.

- Á, Szevasz, Ron!  Örülök, hogy újra látlak. Jöhetnél gyakrabban, szívesen látunk. –kezet ráztunk, közben még a hátam is megveregette. – Kösz a sört! –tette hozzá.

- Ti beszélgessetek csak, én addig elkészítem a spagettit. –mondta Jenny.

- Én már rendeltem pizzát.

- Jó, akkor te majd eszed azt, én attól még készítek Ronnie-nak.

- Ó, ez szuperül hangzik, ma még egy árva falatot nem ettem, jól fog esni, mind a kettő.  –Jenny őszinte mosolya szívemig hatolt. –Te mit csinálsz Stu? 

- Megmutatom a nők igazi énjét, azzal hogy vörösre színezem a szemeiket.

- Haha, hát ez irtó jó mókának tűnik. Kaphatok egy tollat és újságot én is? –amíg azzal voltak elfoglalva, hogy a föld alól is, de előkerítsenek nekem egy piros filcet, addig bontottam egy sört magunknak. Miután találtak nekem, jóízűeket röhögtünk a viccesebbnél viccesebb képeken. Stu a királynőt és kutyájának szemét satírozta be. Annyira nevettem, hogy majdnem az orromon jött vissza a sörike. Én Audrey Hepburn-t választottam, rajta mondjuk nem nevettünk, az egyik leggyönyörűbb nő volt, elcsodálkoztunk mennyire démoni lett a kinézete. Közben a pizza is megérkezett.

- Mondok neked valamit Ronnie. Amikor még kis srác voltam, arról álmodoztam, hogy milyen jó lesz a házas élet. Találok majd valakit, akivel leélem az életem, hmm. Most már 15 év távlatából máshogy gondolom a dolgokat. Ennyi időn keresztül, lefeküdni ugyan az a nő mellé, ugyan úgy minden reggel mellette ébredni. Csak folyamatosan megyünk tönkre, minél többet vagyunk együtt, annál inkább távolodunk egymástól. Idegesíteni kezdenek apró szokások. Te este még olvasnál egy kicsit, de ő már kapcsolná le a lámpát, mert nem tud elaludni fény mellett. Vagy reggel korábban kelsz fel nála, és nem tudsz mit kezdeni magaddal. Ő már kezdené a napi rutint, de te pihenni akarsz még. Aztán a sok forgolódástól ugrál az ágy, felébredsz tőle. Természetes dolog, de mégis bosszankodsz miatta. Tudod, hogy mi lenne erre a megoldás? Ha külön szobában aludhatnánk. Tudom, megvan a varázsa a hálószobának, nem is azt mondom, hogy néha napján ne aludjunk együtt, érted.  Azt mondom, hogy az a kis távolság, akár csodákat is művelhetne. Fenntarthatná a vonzódást egymás iránt. Nem zavarnánk egymást, lenne egy hely, ahová el tudnánk vonulni. Csak egy külön szoba kéne, egy kis távolság. Nem unnánk rá a másikra, nem bosszankodnánk a hülye szokásain minden reggel vagy este. Akkor kelsz és alszol el, amikor akarsz. Addig nézed tv-t vagy olvasol, amíg akarsz. Nem zavarjátok egymást. És amíg ő nem azon bosszankodik, hogy milyen idióta hangja van a papucsodnak éjszaka, amikor kimész a budira, addig ott lehet benne a töretlen vonzalom és az érdeklődés irántad. Arról nem is beszélve, hogy milyen kiábrándító tud lenni, ha haljátok egymást szellenteni.

- Van benne valami, Stu. Egyik ismerősöm mesélte, hogy ő sosem hallotta az anyukáját. Mindig kiment egy másik helységbe, amikor kellett neki. És tudod, mit mondok? Ez marhára így is volt helyes! A házasság mentő elméleteddel viszont csak félig tudok egyet érteni. Valóban nem tűnik rossz megoldásnak olyan párok számára, akik nehezen jönnek ki egymással. De nem pont erről szól az egész? Olyat találni, aki nem idegesít minket, akivel boldogan elélünk egymás mellett, ameddig csak kell. Aki miatt minden reggel vidáman ébredünk fel, mert őt tudhatjuk magunk mellett. Nincs is más vágyam, csak az, hogy minden ébredés alkalmával, ugyan az a mosoly fogadjon. Ugyanarra az arcra adhassak egy gyengéd „jó reggelt” puszit.  -egy csöppet elszomorítottam Stuartot, nem kellett volna így belemennem. Most biztos magát hibáztatja a felesége miatt. 

Azóta Jenny is elkészült, megterített nekem. Ő maga mondta, hogy nem kell hozzá Jamie Olivernek lenni, hogy ilyet tudjunk készíteni, de reméli ízleni fog. Közben különös mosoly ült ki az arcára, angyalian meredt rám. A tegnap jutott eszembe, meg az hogy milyen gyönyörű lenne egy közös jövőt felépíteni. Az agyamban viszont motoszkált valami. Egy mondat, amit valamilyen ironikus módon pár napja hallottam a Simpson családban. Valahogy így szólt: nézd meg a lány anyját, mert valószínűleg ugyan azt várhatod majd el tőle a jövőben. Nos, Jenny estében ez nem túl szívderítő. Fura mód mégis azt érzem, hogy több van benne, látok benne valami értékeset. Miért is ne lehetne más, miért ne akarhatna különb lenni az anyjánál? Én bízom benne, sőt, a lelkem legmélyén bizton tudom, hogy ő más lesz. Ő már most is különleges. 

A mennyei vacsora után vállaltam a mosogatást. Stu elment zuhanyozni, aztán aludni. Jenny elterült az asztalnál, vagyis a legutóbb, amikor vetettem rá egy pillantást még ott volt. Átkarolt hátulról, a fejét rám hajtotta. Nagyokat dobbant tőle a szívem. Az utolsó tányért is letettem éppen, így oda fordulhattam végre hozzá. Csak azért nem öleltem vissza, mert vizes volt a kezem.

- Köszönöm. –mondta. 

- Semmiség, szeretek mosogatni. Ez a legkevesebb a mai vacsorád után.

- Azt köszönöm, hogy itt voltál. Rég láttam apát ilyen önfeledten nevetni, örülök, hogy ilyen jól kijöttök. És ami azt illeti, tetszett, amit az asztalnál mondtál… –lassan felém hajolt, meg akart csókolni, és én sem vágytam semmi másra, de Stu betoppant a konyhába. Egy pillanatig zavarodottan nézet.

- Ó… És én még azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben létezik. –hát, ha más nem is, de legalább egy jó poén elsült.

Jenny visszabringázott velem Bobhoz, egyedül két biciklivel nem a legjobb móka közlekedni. Utána meg én kísértem haza őt. Az ajtóban álltunk, és nem jutott semmi frappáns az eszembe, mivel tudnék rátérni a konyhai el nem csattant csókunkra. 

- Ami a konyhába történt, azt nem pótolhatnánk be most? –nyögtem ki végül. Nem szólt semmit csak mosolygott, aztán egyel közelebb lépett hozzám. Annyira tökéletes volt a pillanat, annyira felemelő érzés, annyira átjárt a boldogság a csókjától, hogy miután véget ért, el sem hittem, hogy valójában megtörtént.

- Érd be ennyivel holnapig, akkor majd mindent megbeszélünk. –nem hiszem el, hogy ezt kell mondanom, de olyan hevesen vert a szívem, annyira elgyengültem, hogy majdnem elájultam. Felültem a bringámra és útnak indultam. Jenny nem csukta be az ajtót, mosollyal az arcán, a fejét az ajtófélfának döntve nézte, ahogy eltűntem a sarkon. 

Akkor majd holnap.