III.

Nem könnyű boldogulni ebben a világban. Ki kell használni minden adódó lehetőséget, és nem szabad hagyni, hogy mások bármilyen módon kihasználjanak. Nem szabad bedőlni semmilyen zsarolásnak, mert az az ember, aki olyan aljas, hogy zsarolni képes, az bármire képes, arra is, hogy ne állja az adott szavát. Hazaérve vettem egy jó meleg fürdőt, s közben ezen gondolkodtam. A zsarolás. Na igen. Annyiféle módja van, sokszor úgy zsarolják az embert újra meg újra, hogy nem is tud róla.  
Szeretek levendulaolajt csepegtetni a fürdővízbe, segít ellazulni. Egy hosszú nap után nincs is jobb ennél. Megtisztul az ember kívül-belül, át lehet gondolni a dolgokat. Ilyenkor csend van, tudom, hogy senki sem zavar meg.
Szerintem sokan vannak úgy a zsarolással, hogy más is csinálja, sokan csinálják, ezért valamiféleképpen legális. De nem az! Például, mikor Diána nem tudott hazamenni a családjához hálaadásra, mindenki teljesen odáig volt.  A szülei és az öccse is azt mondták neki, hogy muszáj hazamennie, mert nélküle nem lesz ugyanolyan az ünnep, hogy ők mennyire szomorúak lesznek, ne rontsa már el az egészet! Addig mondták szegénynek, hogy ő milyen szörnyű és mindent tönkretesz, ha nem lesz ott, hogy végül csak hazament. Nem tudták megérteni, hogy ezt most neki nehéz megoldani, nem fogadták el, hogy neki már van saját élete és felnőttként joga van az élete felől dönteni, rákényszerítettek valami olyasmit, amit nem akart. Zsarolták azzal, hogy őt hibáztatták, ha nekik rosszul sikerül az az este. Ilyet nem lenne szabad. Minden ember boldogsága vagy boldogtalansága saját magától függ, nem tehetné senki sem függővé másoktól.
Mikor az anyám először próbálkozott az öngyilkossággal, nem mentem be hozzá a kórházba. Tudtam, miért tette. Azért, mert nem az volt, amit ő akart. Megmondtam neki, hogy sajnálom, ami vele történt, de nem én tehetek róla, pedig pont ezt mondta. Miattam tette, mert én megbántottam. Az a baj, hogy a normális emberek nem öngyilkossággal próbálkoznak ilyenkor, hanem mondjuk megbeszélik a problémákat és nem ragaszkodnak mindenáron az igazukhoz. Egy kapcsolat, bármilyen legyen is, két emberen múlik. Ő szedte be azt a sok gyógyszert. Tudtam jól, ha meglátogatom, legközelebb is, ha valamit el akar majd érni nálam, ehhez a módszerhez folyamodik majd. Azt gondolta, ha megmérgezi magát, majd rohanok hozzá és mindent megteszek majd, amit csak kér, sajnálatból, vagy azért mert elhiteti velem, hogy én vagyok a hibás, bűntudatot akart ébreszteni bennem. Huh... már megint az anyámon gondolkodom. Nem csoda, minden veszekedés felszaggatja a régi sebeket is a mellett, hogy újakat kapok. Nem baj, átgondoltam megint, keresem a hibát, mit tehettem volna másként. Ha rá is jövök, már mindegy, nem tudok a múlton változtatni.
Másra kellene gondolni, mondjuk... rá. Este nyolcra jön értem, hívott délután, ahogy megígérte. Kíváncsi leszek, mi lesz ennek a vége. Bármi történjék is, észnél kell lennem. Egy hete, Párizsban, azt hittem, hogy már az enyém és minden sima ügy lesz, hogy nekem adja majd a projektet. Hm, nem szép dolog így elérni a célomat, tudom jól, de ez volt a terv. A jó tervekkel az a baj, hogy nem veszem számításba a másik fél váratlan döntéseit. Hogy is vehetném figyelembe? A váratlan helyzetek azért váratlan helyzetek, mert nem lehet rájuk felkészülni. Ráadásul nem lehetek szerelmes belé, józannak kell maradnom. Azt hiszem, ez a legnehezebb rész, nem mehetek bele érzelmileg. Mondjuk, valamennyire mindenképpen muszáj lesz, de nem túl mélyen. Majd vigyázok. Ha óvatos leszek, nem tud majd megsebezni. Bármit is tesz, az irányítás nálam marad majd, akkor is, ha elhitetem vele, hogy nála van. Nem fogom bántani, nem ártok neki… igen, ez így jó lesz.
Lassan kimászok a kádból, készülődnöm kell, nemsokára itt van. Azt hiszem, kezdek izgulni, pedig egyáltalán nem kellene. Nyugodtnak kell maradnom, de ez az érzés magával ragad. Nem tudom befolyásolni, főleg akkor nem, ha a gyönyörű barna szemeire gondolok. Oó… fel kell ébrednem, minél hamarabb!
Pontban nyolckor csönget nálam, gondoltam, hogy így lesz, mindig pontos. Lassan sétálok le a lépcsőn, nem kell rohanni. Várjon csak egy kicsit ott, az ajtó előtt, még a végén azt hiszi… hogy… Na mindegy. Veszek egy mély levegőt, lassan kifújom és kinyitom az ajtót.

– Szia Anthony! – a parfümje illata megcsap, csodálatos, tökéletes és a mosolya is az.
– Szia L.! Indulhatunk? – természetesen kész vagyok, kész. A szemeitől teljesen elolvadok. Vagyis elolvadnék, de nem teszem!
– Igen, persze – mosolygok rá bíztatóan.
– Gyönyörű vagy ma este! – súgja a fülembe, miközben bezárom az ajtót. Libabőrös leszek tőle.
– Köszönöm! – hozzá akartam tenni, hogy te is jól festesz, de nem akarom, hogy azt higgye, csak a bókjára felelek egy bókkal.
A kocsijához kísér és kinyitja az ajtót, majd beszáll ő is és elindulunk. Szeretem nézni, ahogy vezet. Olyan könnyedén és lazán, szinte már művészien vezet. Várom, hogy megszólaljon, és eldöntöm magamban, ha nem teszi, akkor majd megszólalok én.
– Olvastam az újságban, hogy összevesztél az édesanyáddal – mondja, miközben a szemembe néz egy pillanatra.
– Igen – nagyot sóhajtok, remek, inkább szólaltam volna meg én, ennél jobb témát nem is választhatott volna.
– Nem szeretnél beszélni róla? – figyelmes, gondolom észrevette a sóhajtást és azt, hogy elfordultam egy pillanatra.
– Nincs mit beszélni róla. Összevesztünk, igen, de tudod, ez nálunk elő szokott fordulni – próbálom lerázni ezzel a szöveggel, hátha elég neki ennyi is.
– Ne haragudj, csak minden újság erről cikkezett, nem tudtam elsiklani fölötte – mondja halkan.
– Hová megyünk? – nem akarok tovább erről beszélgetni, csak elterelné a figyelmemet és megint csak bosszankodnék.
– A kedvenc éttermembe viszlek, majd meglátod – mosolyog, s e mögött a mosoly mögött érzek valamit. Készül valamire.
Pár perc múlva meg is érkezünk, kiszáll és kinyitja nekem az ajtót. Segít kiszállni, megfogja a kezem közben. Odabent az étterem egy része le van zárva, félhomály, gyertyák és rózsák vannak ott. Oda tartunk, hihetetlen. Ezt ő szervezte meg? Nocsak, el akar csábítani? Kicsit túl romantikus ez az egész, de azért nem rontom el az örömét, illedelmesen nagyon meglepődöm. Persze örül, hogy örömet okozott, én meg nem bánom, hogy így érez, nem ismer olyan jól, hogy pontosan tudja, mit szeretek. Leülünk az asztalhoz, egymással szembe.
– Ha nem bánod, rendeltem már. Szeretném, ha megkóstolnád ezeket – olyan nyugalommal és kedvességgel mondja, hogy nem lehet haragudni rá ezért. Szeretek én választani, na, nem baj. Nem válaszolok, csak visszamosolygok rá.
Pár perc múlva hozzák is a finomabbnál finomabb fogásokat, egyre inkább nem bánom, hogy ő választott mindent. Így legalább látom, mennyire kifinomult ízlése van. Vacsora után a munkáról kezdünk el beszélgetni, kicsit furcsa ez most, de jó, hogy beszélünk róla, mindkettőnket érdekel.
– Szóval, remélem nem haragszol, a megbeszélésen történtek miatt.
– Nem, dehogy. Elmondtad a véleményedet, ennyi az egész – azt gondoltam, hogy megkapjuk a projektet, rosszul esett, hogy nem így történt.
– Tudod, azon gondolkodtam, hogy van-e esetleg köze a kettőnk kapcsolatának ehhez az üzlethez – mélyen a szemembe néz, mintha bele akarna látni a fejembe. Fején találta a szöget. Benne volt a pakliban, hogy erre rákérdez.
– Azt gondolod, hogy van? – még mielőtt bármit is mondanék, szeretném tudni, pontosan mit gondol.
– Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki így próbálkozik – mondja kuncogva. Bosszant a magabiztossága.
– Ezt nem mondod komolyan. Azt hiszed, hogy azért vagyok veled, mert el akarom nyerni a pályázatodat? – ezt gondolja, persze, hogy ezt gondolja. Mások is így próbálkoznak?! Nocsak.
– Igen – mondja őszintén.
– Sajnálom, hogy ennyire lebecsülöd a cégem hozzáértését. Szakmailag mi nyújtjuk a legjobbat, magasan az elvárások fölött teljesítünk. Azért, mert nem értünk mindenben egyet… rugalmas vagyok, megbeszélés kérdése az egész – ez tényleg így van.
– Így látod? – tudom, hogy nem hiszi el, amit mondtam.
– Természetesen – mondom magabiztosan. El kell hitetnem vele, hogy így van.
– Tehát, ha esetleg nem ti nyeritek meg a pályázatot, mi akkor is… – nem találja a szavakat, zavarban van.
– Ez nem így működik – el akarom bizonytalanítani.
– Hanem? – őszinte érdeklődést látok a szemében.
– Két ember kapcsolata nagyon sok dologtól függ. Például attól, hogy mind a ketten ugyanannyira akarják-e, hogy meg van-e mindkettőben a bizalom, az őszinteség és a tisztelet. Még akkor is, ha minden tökéletes, félresikerülhetnek a dolgok, de ha mindkét fél kitart a másik mellett, jóban-rosszban, akkor van esély arra, hogy működni fog – igen, ezt pontosan így látom.
Meglepődött, látom rajta.
– Van kedved táncolni? – mosolyog és már fel is áll, nyújtja a kezét. Erre nem lehet nemet mondani.
– Igen – tökéletesen halad a tervem.
– Sokat gondoltam rád Párizs óta – suttogja, reméltem is, hogy eszébe jutok majd.
– Én is gondoltam rád – közelebb húz magához, a szívem pedig egyre gyorsabban dobog.
Hiába gondolom, hogy nem érezhetek iránta semmit, mikor a szemébe nézek, és érzem az illatát megint, valami elkezdődik bennem és nem tudok parancsolni ennek az érzésnek. A gondolataim zökkentenek ki, mi van, ha csak játszik velem? Nyilvánvalóan el akar csábítani, nem ismerem a szándékait. Egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogom megkapni azt az üzletet. Már csak azért sem fogja nekem adni, hogy lássa, bízhat-e bennem, hogy tényleg ő érdekel. Ideje bevetni mindent.
Mikor elindulunk haza, úgy érzem, minden rendben van, jól sikerült ez az este, de még nincs vége.