II.

Néha azon kapom magam, hogy olyasmikért aggódom, amikért igazán nem kellene, ami nem rajtam múlik. Ha mindent megteszek, ami tőlem telik és tudásom legjavát adom, akkor igazán nem tehetek magamnak szemrehányást, ha valami nem sikerül. Igazából teljesen fölösleges dolog aggódni, csak kiveszi az ember erejét, mégis, most is ezt csinálom. Aggódom, hogy nem jön össze ez az üzlet. Na és akkor? Mi történik akkor, ha a legrosszabb következik be? Nem sikerül megkapni ezt a projectet és valószínűleg őt sem. Mi lesz akkor? Nem dől össze a világ! A cégem is zavartalanul működik majd tovább és az életem sem omlik össze. Nem kell aggódni. Bármi is történjék, meg tudom oldani,
erős vagyok. A baj csak az, hogy igazából nem a munka elvesztése zavar, hanem ő, hogy miért nem sikerül vele az, amit szeretnék. Ez már más kérdés. Felállok az íróasztaltól és az ablakhoz sétálok. Beborult az ég, pedig reggel még milyen szépen sütött a Nap! Az ég is borús, mintha csak a gondolataimat tükrözné. Szeretek itt állni az ablak előtt, a cégépülettel szembeni parkot nézem. Emberek sétálgatnak keresztül rajta, ki gyorsan, ki lassabban. Nagyon ritka az az ember, aki a parkot csodálja, többnyire el vannak foglalva saját magukkal, szinte észre sem veszik, mi van körülöttük. Betontömbök között is sétálgathatnának akár, akkor is ugyanilyen lenne a tekintetük. Csak jönnek és mennek, valahonnan valahová tartanak, s közben nem is élvezik az utat. Ismerős alak tűnik fel a parkban. Telefonál, és persze siet. Jackson az, az egyik managerem. Látszik, hogy fontos ember, mindig ügyeket intéz, tartja a kapcsolatot mindenkivel, nagyon-nagyon sok embert ismer. Nem ismerem őt olyan rég, pár hete váltotta le a régebbi PR manageremet. Vele nagyon jóban voltunk, Diana egy igazi angyal volt. Úgy tudott bánni az emberekkel, mint senki más, csodáltam őt ezért. Mindig, mindenkivel kedves volt, mindig pontos, és ha ideges, azt is tökéletesen tudta leplezni. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem a munkája miatt feszült, hanem valaki miatt a családjából. Tudtam, kiről volt szó. Azt mondta, hogy nem lenne fair, ha e miatt az egy ember miatt másokkal csúnyábban viselkedne, hiszen ők nem ártottak neki, ráadásul, ha ő valakit esetleg az idegessége miatt, akár véletlenül is megbánt, a karrierjével játszik. Tökéletesen szét tudta választani a munkát és a magánéletet. Milyen igaza volt! Jackson teljesen más. Sokkal nyersebb, erőszakosabb, szinte letámadja az embert. Így is célba ér, mert kitartó, és nagy küzdő. Látom, hogy a cég felé tart, biztos hozzám jön, sejtettem is, hogy miért. Amíg ideér, nézem még az embereket a parkban.

Pár perc múlva Robert már kopogtat is az ajtómon.

– Tessék! – szólok ki neki.
– L., Jackson van itt, beszélni szeretne veled! Fogadod őt? – kérdezi.
– Igen, persze, engedd csak be, kérlek! – mondom nyugodt hangon.
– Biztos vagy benne? – mintha szemrehányást tenne nekem. Mintha ő jobban tudná, hogy érzem most magam. Szerintem azt hiszi, hogy még mindig az értekezleten történtek miatt rágom magam. Végülis, csak meg akar védeni, de nekem nincs erre szükségem. Meg tudom én védeni magam.
– Igen, biztos vagyok benne.

Hallom, hogy kimegy és becsukja az ajtót. A szívem egyre gyorsabban dobog, tudom, hogy most a számonkérés következik Jacksontól. A tegnap este emlékei zúgnak a fejemben. Nem tudom még, mit mondok majd neki, nem akarok magyarázkodni. Mégis, ebben a helyzetben biztosan erre lesz szükség.
Robert beengedi Jacksont és ő illedelmesen köszön. Visszaköszönök neki, de még mindig az ablak előtt állok, nem szeretnék megfordulni.

– Szeretnék beszélni veled – a hangja teljesen sima, ezt jó jelnek veszem.
– Oké, mondd csak! – meg kellett fordulnom, úgy érzem, mintha újra kisiskolás lennék, és hamarosan felelnék valami olyasmiből, amire nem készültem fel.
– Láttad a mai újságokat?! Mind arról cikkeznek, hogy tegnap este botrányosan viselkedtél, hogy veszekedtél az anyáddal. Az anyáddal, L.?! Mi történt?
– Az újságírók rosszkor voltak rossz helyen, de tudod, hogy milyenek. Folyton kombinálnak és… – nem tudtam, mit mondjak neki, nem is akarom befejezni a mondatot.
– Most nem erről van szó, hanem a tényekről, és tény, hogy nagyon csúnyán összevesztetek – jólesik, hogy még mindig nyugodtan beszél velem, azt hittem, sokkal jobban kiborul majd és veszekedni fog.
– Igen, így van – hiába is tagadnám, mindenki tudja, mi történt tegnap.
– Ez nagyon nem jó így. Ő mégiscsak az anyád! Hogy tudtál így összeveszni vele? – kérdőre von, jogosan. Nem lett volna szabad ezt a médiának is látnia, én inkább e miatt aggódom, az anyám miatt kevésbé.
– Ő nem az anyám – mondom szomorúan és alig hallhatóan.
– Tessék? Nem az anyád?! Akkor kicsoda? – ő még mindig nyugodt, bár éreztem némi iróniát a hangjában.
Feltódulnak az emlékek, könnybe lábad a szemem. Nem akarom, hogy lássa, visszafordulok az ablak felé. Pár másodperc és meg tudok szólalni, biztos vagyok benne, össze kell szednem magam.
– Ő mindig keresztbe tett nekem. Sosem volt igazi anya. Gyerekkoromban sosem simogatott meg, vagy ölelt át. Nem mondott mesét, nem beszélgettünk. Ez furcsa lehet, de még orvoshoz sem vitt el. Ha valamilyen problémám volt, magamnak kellett megoldani, rá sosem számíthattam. Sőt. Inni kezdett és egy idő után már én voltam az, aki ellátta őt. Csúnyán kihasznált. Láttam, hogy más gyerekeknek milyen anyjuk van és én is mindig arra vágytam, hogy nekem is olyan anyám legyen, aki szeret. De ő sohasem szeretett. Ő volt a felnőtt és csak parancsolgatni tudott. Nem mertem elmondani neki, ha rossz jegyet kaptam az iskolában. Féltem tőle. A dührohamaitól. Apámat is elüldözte. Ő tehet róla! Mikor tovább akartam tanulni, nem engedett el. Nem engedte meg, hogy egy modellügynökségnél dolgozzak. Persze, mert mindig félt, hogy egyszer elmegyek, és ha elmegyek, majd ki gondoskodik róla? Ki vezeti a háztartást? Csak a cselédje voltam, nem a lánya! Eljöttem tőle és pokollá tette az életemet. Minden lépésemet megnehezítette. Most, hogy gazdag vagyok, már kellenék neki. Most már a lánya vagyok. De csak a pénzem kell neki, de abból nem kap! Menjen dolgozni! Lássa el magát úgy, mint egy felnőtt! Persze jöttek az öngyilkossági kísérletei, a sok figyelemfelhívás. Minden ember a saját életéért felel, ha ő meg akar halni, akkor haljon, nem érdekel. Ez csak érzelmi zsarolás volt a részéről, amit nem tudok elfogadni. Sosem voltam szép és sosem voltam elég jó neki. Sosem tanultam elég jól, én mindig nyomorult voltam a szemében. Hiába teljesítettem, nem volt elismerés. Pont ez vezetett először! Hogy majd megmutatom neki! Hogy majd meg fogja látni, hogy én is érek valamit! Mondd meg nekem, anya az ilyen?! Mert én nem tekintem őt annak. Csak egy élősködő – kimondtam, ami a szívemet nyomta. Most már ő is érti, legalábbis remélem. Küszködöm a könnyeimmel, nagyon fáj ez az egész. Bármennyire is igyekszem, nem tudom kitörölni őt az életemből. Ő is tehet arról, hogy olyan lettem, amilyen. Ha szerető anyám lett volna, most nem tartanék itt, az lehet. Ki tudja. De nem akarom tovább az ő gondjait is a nyakamba venni. Ráadásul úgy tesz, mintha ő tökéletesen ismerné a világot és kioktat. Beleszól az életembe, milyen jogon?

Csönd támadt. Gondolom megdöbbent attól, amit most hallott. Megtörlöm a szememet, muszáj, még akkor is, ha ebből majd rájön, hogy sírtam. Korántsem mondtam el neki mindent, de a lényeget tudja már. Titkoltam az életemnek ezt a részét mindenki elől. Szégyelltem, hogy ilyen az anyám, de most már nem érdekel. Nem érdekel, ha mindenki megtudja. Legalábbis ebben a pillanatban így gondolom. Jó, hogy itt van ő, sokkal objektívebben látja a dolgokat. Majdcsak elsimítjuk valahogy. Lehet, hogy nem kellett volna elmondani ezt neki, de akkor nem értené. Nem akarom, hogy az anyám bűnei miatt engem nézzenek rossz „gyereknek”. Minden tőlem telhetőt megtettem, mégsem változik semmi. Ez van és ez már így is marad.

– Értem… akkor, majd kitalálok valamit. Ne haragudj, nem tudtam… most azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Majd később megbeszéljük a teendőket. Apropó, holnap lesz a jótékonysági rendezvény, este nyolckor. Ne feledkezz meg róla! – zavarban volt, érthető módon.

Elköszönt és távozott. Felkavart ez az egész, lepergett előttem az egész gyerekkorom. Odakint már esik az eső. Végigfolynak az esőcseppek az ablaküvegen, már alig látok ki rajta. Villámlik, majd nagyot reccsen az ég, akár még ijesztő is lehetne.
Kopogtat valaki az ajtómon, gondolom Robert az.

– Tessék!
– Hozhatok valamit? – aggódik értem, érzem a hangján.
– Egy teát, légy szíves – mondom, és már záródik is az ajtó.

Jó, hogy nem kérdez, hogy nem akar mindent azonnal tudni. Kivár. Tudja, hogy úgyis elmondom majd neki, mi történt. Meg kell nyugodnom és ki kell zárnom ezeket a gondolatokat a fejemből. Este fontos találkozom lesz, nem sírhatok. Most sem.