Lilith

Az ember olyan elveszett ebben a világban. Végtelenül magányos és elveszett. Megszületünk, élünk, ha élünk és meghalunk.
Imádom az antik bútorokat. A kedvenc fésülködőasztalom előtt ülve azon gondolkodom éppen, vajon milyen lesz ez a nap, ami rám vár. Fehér hálóingem leér a földig, hosszú, fekete hajamat fésülgetem, és közben mélázgatok az életről és erről a napról. Nem tudom, hogy mi vár rám ma, de érzem, hogy ez a nap valamiért más lesz, mint a többi.
Imádom a fényt. Jó kedvem lesz tőle, úgy érzem, mintha megtöltene engem is élettel úgy, mint egy növényt. A hatalmas üvegfal a szobámban pont ezért van, hogy reggel besüthessen a Nap és melegítsen… belülről. Szeretem az üvegfal előtti függönyt, olyan fehér, mint a hó. Mintha angyalszárny lenne, lágyan omlik a földre, szeretem megérinteni, simogatni az anyagát. A teraszajtó nyitva van, s mikor a szellő meglegyinti, besuhan a szobába, majd kecsesen száll vissza a helyére, tényleg olyan, mintha egy angyal röpködne idebent.
Előveszem a sminkkészletemet, jobb kéz felől, felülről a második pici fiók rejti. Leteszem a fésülködőasztalra és bezárom a fiókot. A tükörbe nézek, de mintha nem is magamat látnám. Az arcom nyúzott, fáradt, a szemeim karikásak, mintha ezen semmilyen sminkkel sem lehetne segíteni. A szomorú szemeimen biztosan nem segít, azt másfajta trükkel kell rendbe hozni.  Elég volt ez a látvány és ezek a gondolatok, felállok, és a gardróbhoz megyek. Jólesik a finom, puha szőnyegen lépkedni. Sokszor csak úgy átszaladok a szobán, de most, minden lépésnél érezni akarom a szőnyeget, most nem sietek sehová, van idő. Közben már azon gondolkodom, melyik ruhámat vegyem fel. Több száz ruha és cipő van odabent, szépen sorba rakva várnak rám, hogy újra felvegyem őket. Lassan kinyitom a gardróbot, az ajtó egy hatalmas tükör. Óvatosan tolom félre, majd belépek a ruhákhoz. Gyönyörűek.  Tükrözik a személyiségemet és a hangulatomat is, attól függ, melyiket veszem fel. Itt más a szőnyeg, sokkal simább, nem olyan bolyhos, mint a kinti, de finom meleg a padlófűtés miatt. A ruhák mellett elhaladva meg–megérintem őket. Már van elképzelésem, mit szeretnék, azt a vörös ruhát, amit múlt héten vettem Párizsban, igen, pont rá van most szükségem! Tudom, hogy hol van, elő is veszem és odasétálok vele a tükörhöz, majd magam elé tartom, hogy lássam, hogy állna rajtam. Tökéletes! Baloldalon van a vállrész, jobb oldalon nincs, finom vonal vezet a bal válltól a másik oldalra. Feszes ruha, kiemeli az alakomat. Az alja a térdem föléig ér majd, igazán csinos darab. Fekete harisnyát választok hozzá, egy magas szárú, fekete csizmát és egy finom, fekete blézert. Minden megvan, visszamehetek sminkelni. Elindulok a fésülködőasztal felé, de megállok a teraszajtó ellőtt. Hűvös van már bent, süt a Nap, de libabőrös leszek a hideg szellőtől. Csodás illat van odakint, üde, friss, fűszeres tavaszi illat. Veszek még egy mély lélegzetet, és bezárom az ajtót. Óvatosan ülök le a tükör elé, kihúzom magam. Csak egy pillanat még és nekilátok a smink elkészítéséhez. Pontos, precíz mozdulatok következnek, élvezem, hogy szinte más emberré változom, mintha varázsolnék, kiemelem a szépet és elfedem, amit el akarok fedni. Pár perc és kész vagyok. Ez a nap tartogat valamit számomra, egyre inkább ezt érzem, valami történni fog ma, valami jó, kellemes. Feldobnak, feloldanak ezek a gondolatok, gyorsan pakolok el magam után és már alig várom, hogy átöltözzek. Lassan húzom fel a csizmán a zipzárt, már mosolygok, egyre jobb a kedvem. A tükör előtt még megigazítom a hajamat, és a kedvenc parfümömből fújok még egy keveset a nyakamra és a csuklómra. Bízom abban, hogy ma minden sikerülni fog, ma minden úgy fog történni, ahogy szeretném. Kinyitom a szobám ajtaját, megyek a lépcsőhöz, lesétálok, fölveszem a táskámat, elveszem a kocsi kulcsot és már megyek is. Ma fontos tárgyalásom lesz tizenegykor.

A cég épülete hatalmas és méltóságteljes, az ég felé nyújtózik, mintha el akarná érni a csillagokat. Belépek az ajtón, itt mindenki ismer, mosolyogva fogadnak, előre köszönnek, miközben az irodám felé tartok. Nincs már sok időm, csak összeszedem a szükséges papírokat az irodámból és máris a
konferenciaterem felé tartok. Sokan vannak már bent, mikor belépek, mindenki köszön, viszonzom. A titkárom jön oda hozzám, szétnézek a teremben, de úgy látom még nincs itt mindenki.

– Üdvözlöm! – köszönt Robert is.
– Jó napot! Elhozta az iratokat? – Robert teljesen nyugodtnak látszik. Arcán halvány mosoly jelenik meg.
– Természetesen! – mondja lágy hangon, s már nyújtja is át őket.
– Köszönöm! – tudtam, hogy számíthatok rá.
– Ha bármiben a segítségére lehetek... – nem fejezte be a mondatát, de a bármiben szót olyan
hangsúllyal mondta, hogy azonnal szétnéztem a teremben, hogy esetleg figyel– e minket valaki. Nem tetszésemet a hangsúly iránt finom fejrázással fejeztem ki, szúrósan néztem Robertre, de nem tudtam
letörölni az arcáról azt a halvány, magabiztos mosolyt.
Pontosan tizenegy órakor mindenki elfoglalta a helyét. Leültem az asztalfőre és vártam, még nem volt teljes a létszám. Minden szem rám szegeződött. Ebben a pillanatban lépett be ő az ajtón.
– Üdvözlöm önöket, tisztelt hölgyeim és uraim! Elnézést a késésért! Remélem nem
haragszik! – fordul mosolyogva felém.
– Nem, éppen időben érkezet! – mondtam, miközben felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Most is tökéletes volt a cipője, a zakója, a haja, a karján az elegáns óra, látszott, mennyire kifinomult ízlése van.
Imádtam az illatát. Mikor közelebb ért és már éreztem, sok–sok emlék tódult hirtelen elő bennem, alig bírtam visszafogni magam. Az, hogy felálltam és kezet nyújtottam neki, teljesen önkéntelen mozdulat volt, mintha a testem tudta volna, mit kell tennie, miközben a szívem hevesen dobogott és a gondolataim már máshol jártak. Kezet fogtunk, mintha nem is ismernénk egymást, mintha csak az üzlet kötne minket össze. Hideg volt a tekintete, tudtam, hogy miért, hitelesen adta elő a szerepét.
– Foglaljon helyet! – mutattam az asztalfőhöz legközelebb eső székre.
– Köszönöm! – leült, én pedig állva maradtam, megkezdődött az értekezlet.

Próbáltam a munkámra koncentrálni, de akárhányszor belenéztem a gyönyörű, mélybarna szemeibe, nagyot dobbant a szívem. Igyekeztem határozott maradni, ám a konferencia nem úgy végződött, ahogy vártam. Ellenkezett. Felállt és ellenkezett velem, neki más tervei voltak, elfogadhatatlannak tartotta a javaslataimat. Teljesen kétségbe este. Vajon mi van vele? Azt gondoltam, hogy meg lesz ez az üzlet is, hogy már a markomban van, de valamilyen oknál foga kicsúszott onnan. Nem tudom, mi történhetett.
A tárgyalás végén elsőnek hagytam el a termet, sebes léptekkel haladtam az irodám felé. Robert követett. Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, el is feledkeztem Robertről. Óvatosan nyitotta ki újra azt és lépett be hozzám. A fejemet fogtam, és fel alá járkálva próbáltam kitalálni, hol ronthattam el. Mi történhetett?
– Ne haragudj, de minden oké? – kérdezte feszülten.
– Nem hiszem el! Én ezt nem tudom elfogadni! Ennek máshogyan kellett volna történnie! – nem csak az zavart, hogy az értekezlet nem úgy végződött, ahogy vártam.
– Pihenned kellene egy kicsit, túl sokat dolgozol! – mondta lágy hangon.
– Még csak azt kéne! Megszerzem ezt az üzletet, ha addig élek is! – leültem az asztalomhoz, hogy kifújjam magam.
– Te tudod – csóválta a fejét.
– Mr. Newman elment már? – tudni akartam, hogy itt van–e még, bár éreztem, hogy most semmiképp sem lenne tanácsos beszélni vele.
– Igen el… de olyan gyorsan elszaladtál, hogy át sem tudtam adni az üzenetét – Robert egy kis cetlit vett elő a zsebéből és felém nyújtotta.
– Üzent nekem? Miért nem ezzel kezdted?! – reméltem, hogy az üzenetből majd megtudom, mi történt.

Találkozzunk ma este, hívni foglak! 

Csak ennyi állt a kis papíron. Mérgesen gyűrtem össze a kezemben.
Na de nem baj, ez van. Lassan hátradőltem a székemben. Majd kitalálok valamit, hogyan szerezem meg magamnak. Nem lesz egyszerű, abban biztos voltam, mindent be kell vetnem majd.

– Hozhatok valamit? – kérdezte aggódóan Robert.
– Nem, csak hagyj egyedül! – már nem voltam olyan ingerült, tudtam, hogy ma este megkaphatom azt, amit akarok. Csak ügyesnek kell lennem.

Robert sarkon fordult és távozott. Bíztam benne, hogy nem bántottam meg azzal, hogy most nem értékeltem a társaságát és elküldtem. Tudja jól, mi forog most kockán és ismer engem, pontosan tudja, hogy most mennyire leköt ez a munka. 
Azon tűnődöm, vajon mit tehetnék még… az ügy érdekében, de ő más. Ő nem olyan, mint a többi. Nem tudtam elvenni az eszét, még. De már a hálómban van, és akárhogy kapálózik, elveszem azt, ami nekem kell. Hogy miért? Mert ilyenné tett az élet. A sok csalódás és fájdalom, ami ért, keménnyé tett. Átgázolok másokon, mint ahogy mások gázoltak át rajtam, de nem csak úgy. Pontosan tudom, hogy a sorserők mindent visszaadnak, minden rossz szándékot, gonoszságot visszakap az az illető, aki adja. Ki kell cseleznem a sorsot. Máshogyan próbálkozni. Nem ártok senkinek, mégis elérem a céljaimat.