A varázsló a barlang szájában állt. Baljósan tekintett a sűrű erdőre, aztán a felette gomolygó fellegekre, és tudta, elérkezett az idő.

- Mester, zavarhatom? – kérdezte ifjú tanítványa, kinek fiatal elméje még megannyi tudásra szomjazott, teste pedig épp csak elkezdte befogadni a születésétől benne szunnyadó, és a varázsló segítségével nemrég előhívott erőt.

- Persze, fiam – szólt az idős férfi, és komor, barázdákkal teli arca megenyhülni látszott, majd száját félmosolyra húzta.

- Valami baj van, mester? – kérdezte a fiú. Ezt a kérdést már hetekkel korábban fel akarta tenni, amikor az idős tanító egyre gyakrabban időzött el magányában, de csak most vette hozzá a bátorságot. – Netán veszedelem közeleg?

A varázsló tanítványához lépett, nyugtatóan biccentett és a vállára tette a kezét. – Nincs mitől tartanod, fiam.

- Érzem, hogy valami nincs rendjén. Látszik az arcán, mester… már elnézést.

- Csak az történik, aminek történnie kell. Semmi egyéb.

A fiú érdeklődve kutatta mestere tekintetét, de az abban rejlő nyugalom és magabiztosság végül átszállt ő rá is. – Mester? – kérdezte pár pillanattal később.

- Igen, fiam?

- Mikor tanítod meg, hogyan repüljek a fellegek között? Mikor fogom tudni állatok testébe bújva megtapasztalni a vadon szabályait?

Az öreg felszisszent és elnevette magát a fiú buzgóságát látva. Visszaemlékezett, ő is mennyire türelmetlen volt évszázadokkal ezelőtt, mikor még sokkalta gyorsabban öregedett, de lendülete akkor sem hagyott alább, mikor teljesen elsajátította a varázslók képességét. Tudta, hogy a fiú olyan, mint ő fiatalkorában. Sajnálta őt, amiért nem adhatta tudtára, hogy ami következik, az jó. Nem értette volna meg. – Meg fogod – közölte rezzenéstelen arccal. – Egy másik életben.

- Egy másik életben? Ezt meg hogy érti, mester? – A fiú szeme kiguvadt, szívébe jeges rémület hasított. Mesterét úgy ismerte, aki mindig minden mondanivalóját megválogatja, és soha egyetlen szót sem mond ok nélkül, megalapozatlanul.

- Ne ijedj meg! Nézd! – mutatott az erdő irányába, amire a fiú odakapta a fejét. – Az istenek úgy döntöttek, tiszteletüket teszik nálunk. Megmutatják nekünk, mire képesek, mielőtt itt hagyjuk ezt az életet.

- Itt hagyjuk?!

- Úgy van.

- De, mester! Miért?! Még annyi tennivalónk van, még annyi mindenkinek kellene segítenünk. Még…

- Fiam! Hát nem érted? Ennél felemelőbb dolgot elképzelni sem lehet.

- De hát meghalunk!

- Nem mi vagyunk a fontosak.

Ekkor irdatlan morajlás vette kezdetét, amire mindketten a hegyek felé pillantottak. Az idős varázsló biztos volt benne, hogy állatsereg fejti ki a hangokat, és apró biccentéssel jelzett ifjú tanítványának.

- Most kezdődik? – kérdezte a fiú elkerekedett tekintettel. Az öreg bólogatott, majd megölelte a fiút, akinek egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

Az erdő felett gyülekező felhők egyre jobban elterebélyesedtek, elsötétítették az egész vidéket, beborult a barlangon innen és túl az ég. Homály telepedett rájuk, és az öreg varázsló jól tudta, a világon mindenhol ugyanez történik. Homlokon csókolta a fiút, aztán kézen fogta, hogy együtt emelkedjenek fel a talajtól, majd ereszkedjenek alá az erdő széléhez. A fiú is megértette végül. Eldörrent az első villámlás, lehulltak az első esőcseppek, hogy aztán egész zuhatag kövesse.

A halálsikolyok csupán néhány óráig tartottak.

A varázsló és tanonca az elsők között voltak, kik alámerültek, és nem bukkantak fel többé. Hamarabb hagyták el eme világot, mint a legtöbb ember és állat, ám tették mindezt csendben, nyugodtan, megadva magukat a felsőbb akaratnak.