Két koporsó 39.

             A bevezetőben emlitettem , hogy a hatvans és az utána következő évekről lesz szó. Ez nem véletlen, mert sok minden történt annak idején, velem velünk és másokkal is. Most egy kicsit odébb kalandozunk , ahol nagyon sok koporsóra volt szükség--hogy hányra azt nem igen kommunikálták,  akkoriban a kommunista rezsimek , úgy dugdosták a katasztrófákat , mint tolvaj a lopott a holmit. Igen, a csernobili atomkatasztrófáról van szó. Hogy mennyibe érintett bennünket azt nem tudom , de ezzel kapcsolatban tudok egyes-más dolgot. Például tudom , hogy Svédországben hamarabb tudták, mint Kijevben. Mert az orosz vezérkar teljes hirzárlatot rendelt el--pedig akkor már Gorbácsov volt a főnök-- mert a kommunista titkolózó beidegződés nem engedte, hogy közhirré tegyék a számtalan ember elpusztulását. Mert az emberélet értéke csak nyilatkozatokban nyilvánult meg, a valóságban a kutya sem törődött velük. Csak három nap múlva,, április huszonnyolcadikán vallották be a katasztrófát, akkor is eléggé elbagatellizálva.Hogy miért irom le mindezt? Egyszerüen azért mert megtörtént, és rengeteg emberéletet és anyagi áldozatot követelt.És hát én is emberből volnék.

           Bár nem vagyok hive a statisztikáknak, azért itt most mégis elkell mondjak néhány adatot, amit utólag mégis közzétettek , igaz huszonöt évvel később. Akkoriba Csernobilban és a környék falvaiban  száztizezer ember élt,a szovjet igények szerint elfogadható szinvonalon.

            A robbanást követően, a négyes blokkot egy betonszarkofágba  kellett zárni, de ennek előtte megkellett takaritani a helyszint. Szovjetorosz módszerrel. A Szovjetunióban-- és nemcsak ott-- mindent a katonákkal végeztettek el, ami másnak büdös volt.A szovjet katona három évet volt köteles szolgálni a hadseregben. Csernobilban, a takaritásban résztvevő katonák , akik vállalták hogy tiz percre bemennek és résztvesznek a takaritásban, valami  maszkkal, azokat azonnal leszereltették. Három év helyett tiz perc. Micsoda nagyvonalúság! A baj csak az, hogy az akkor tizennyolc-huszéves fiatalokból, akik résztvettek  az atomtakaritásban, húszonöt év mulva-- kétezer tizenegyben -- már csak egynegyedük volt az élők sorába!

             A robbanás után a lakosokat kitelepitették. Igaz, azt mondták , csak három napra vigyenek magukkal pénzt meg ennivalót, aztán sohasem költöztek vissza, csak akik nagyon ragaszkodtak hozzá, és betöltötték a negyvennyolc életévüket.Kétezer tizenegyben még körülbelül háromszázan laktak öt-hatszáz méterre a robbanás szinhelyétől. Száztizezerből, háromszáz!És számuk napról -napra fogy. A lakások kiürülnek és már most szellemvárosnak mondható az egykor virágzó város, mert kifogyott belőle az élet! Viszont, gyakran érkeznek bátor és pénzes  katasztrófaturisták , hogy meg bámulják a nyomorúságot, Csernobilba és Fokusimába is.De Fokusima messze van.

             Emilia viszont elérhető közelségbe került a mesterhez, már csak egy gond volt , hogyan elégithetnék ki egymás szerelmi vágyát ,minél hamarabb. A mester soha sem vitt magához nőt a lakására, és ehhez még igy félspiccesen is ragaszkodott. Emilia mindenben benne lett volna, de ő meg nem tudhatta, hogy lánya mikor érkezik haza és azt az ódiumot , hogy a mesterrel találja odahaza azt nem vállalta, az előzmények miatt. Fájó szivvel és kielégületlenül voltak kénytelenek a nászt másnapra halasztani.

             De egyeztetés céljából , még beültek egy cukrászdába ahol még megittak egy-két konyakot, nyomósitva azzal is, hogy a kocka elvan vetve, és rövidesen egymás karjaiba omolhatnak, amint meg teremtik hozzá a lehetőséget. A mester,  akinek bátorságát már a konyak is fokozta, az asztal alatt a finom selyem szoknyán keresztül az Emilia combját kezdte simogatni , annak teljes hosszába. A konyak meg tette a hatását az Emilia agyába is ,és egyáltalán nem mutatott ellenállást, nem nyomta el a férfi kezét akkor sem amikor az már veszélyes területre kalandozott , sőt  kimondottan élvezte a simogatást, amibe már elég régen nem volt része  Sőt az ő keze is felderitő útra indult a mester nadrágjának  irányába.