Két koporsó 26.

           Nem szivesen irok szomorú történeteket, de néha elkerülhetetlen , mert egyszerűen kikivánkozik az emberből, különösen akkor amikor vele , vagy családjával történik, és egy olyan embertől hall egy kijelentést , akitől a legkevésbé várná azt, jelen esetben egy paptól. A történet  ott kezdődött , hogy sógorom reggel eltávozott dolgozni , és délután a szokásos időben nem tért haza. Előfordult ez máskor is, sőt az is hogy  spiccesen, részegen jött, vagy segitették haza. Mindenesetre anyósomat , valami különös nyugtalanság fogta el és úgy öt óra tájba egyre ismételgetni kezdte , hogy ő nem is érti , hogy nem jön még ez a Józsi. Feleségem nyugtatgatta , de anyósom, nem nyugodott meg, hanem csak hajtogatta,hogy már itthon kéne legyen és ő valami rosszat sejt.

           Neki volt igaza. Délután , úgy hat óra tájban, két rendőr jelentkezett, nálunk, és mivel csak feleségem meg az anyósom tartózkodott a lakásban, meg kérdezték, hogy férfi ember tartózkodik-e itthon? A feleségem utánam jött a pincébe , én meg felmentem , hogy meghallgassam a rendőröket. A rendőrök félre vontak, és megkérdezték , hogy X.Y-t ismerem-e. Mondtam hogy ismerem, és hogy a sógorom. Akkor megmondták , hogy a város főterén holtan találták , és elvitették az egyik kórházban a mentőkkel. Azt hogy melyikbe vitték azt nem tudták megmondani. Közöltem a feleségemmel , meg az anyósommal a rossz hirt. Anyósom rosszúl lett feleségem siró görcsött kapott, és nekem kikellett várnom ,amig  magukhoz térnek egy kicsit, s normálisan lehet  velük beszélni.

            A szomszéd kocsijával elindultunk a kórházban keresni. De az egyik  kórházban nem találtuk , igy  átmentünk a másikban ahol hamarosan azonositani tudtuk. Én alaposan megnéztem , de semmi külsérelmi nyomot nem találtam rajta. Akkor délután nem tudtuk kihozni a kórházból mert délután nem foglalkoztak hulla kibocsátással. Akinek volt már hasonló esete az tudja  , hogy mennyi minden utánajárást igényel az ilyesmi. De a hivatalos papirok beszerzése  mellett  állandóan vigasztalni kell a legközelebbi  hozzátartozókat, értesiteni kell a rokonokat ismerősöket, hirdetést kell feladni, de mindezt csak akkor amikor már mindenkivel egyeztetett az ember,  pappal, kántorral sirásóval, és mindenkivel akinek köze van, vagy köze lehet az elhúnyt végtisztességének a megadásához. Ezeket  a részeket mellőzöm.

           Elmentünk a római katólikus parókiára, Anyósom, a testvére, feleségem és én. Megjegyzendő , hogy anyósom kevésbé, de a testvére nagyon süket volt.Egy előszobába kellet várakozzunk  vagy húsz percet  ami után beengedett bennünket egy csinos, olyan negyven körüli hölgy.Azért kellett várakoznunk, a házvezetőnő szerint, mert a a tisztelendő úr még egy rövid ideig elfoglalt.

           Amikor bebocsátást nyertünk, a tisztelendő úr éppen akkor tette vissza poharát a bár szekrénybe, ahol miseboron kivül mindenféle márkás szeszes italokat láttam szépen katonás rendbe sorakozni.  Ő is emberből van gondoltam, de azért türelmesen megvártuk amig elhelyezkedik óriási barokk iróasztala mögött. Anyósom belekezdett a mondokájában, a tisztelendő kérdezgetett néhány rutin kérdést, első sorban arra volt kiváncsi , hogy az úgynevezett egyházadó rendezve van-e , mert ha  nincs, akkor előbb azzal kéne foglalkozni , illetve kiegyenliteni . Az egyházadó rendbe volt! Ekkor már rálehetett térni -- részünkről--  az érdemi dolgokra is. Én időközben szétnéztem a tisztelendő úr könyvespolcán, de még inkább megragadott az asztalán egy német nyelvű vaskos könyv , aminek szabad forditásban az volt a cime : Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk. Anyósom közben elsirta bánatát -- a tisztelendő egykedvüen végig hallgatta , de még véletlenül sem ejtett ki egy vigasztaló szót, amit anyósom mint vallásos, és vallását gyakorló özvegyasszony jogosan elvárt volna.

           Aztán anyósom kifejezte azt az óhaját, hogy szeretné ha tisztelendő úr temetné el a fiát. Itt egy kis szünet következett-- gondolom a jó megfogalmazás érdekében--miután a tisztelendő kifejtette-- csak a lényeget mondom-- hogy neki tulajdonképpen csak a fajsúlyosabb holtakat kellene eltemetnie. Nálam itt betelt a pohár , bár nem volt szándékomban megszólalni sem( én református vagyok) mégis megjegyeztem , hogy kijelentése, erősen ellentmond az asztalán található könyv cimével, de papi hivatásával is. Ő is meglepődött egy kicsit, és némi magyarázatot akart megfogalmazni amire én már nem voltam kiváncsi. Elköszöntem, és kijöttem irodájából, hivatalából, és kint vártam meg családtagjaimat. Azt nem kell mondjam, hogy a tisztelendő--tisztelendő??-- nem szállt le az átlagember hullájának az eltemetéséig, mert egy más pap temette el tisztességesen. A dolog annyira sértette anyósomat, hogy az addig szinte napi rendszerességgel templomba járó hivő asszony többet nem tette be lábát  az ő templomába, hanem egy másik templomba ment.

          Ezek után azt is elmondon, hogy amikor a feleségemék kijöttek a hivatalból, és én várakoztam a folyosón, éppen arra járt a házvezetőnő. Anyósom testvére aki tök süket volt, meg kérdezte anyósomtól jó hangosan :TE BORI- EZ A NŐJE?

          És hogy teljes legyen a kép a "szentéletű" papról elmondom azt is , hogy gyerekei voltak, sőt cigány gyereke is volt-- akiket haláláig Isten kegyelméből, és a hivek jóindulatából támogatott.