Miközben Brian Crain földöntúli zenéje szól a hátam mögött, átszellemülten nézem a vihart az erkélyajtóból. Órákig képes lennék így állni, mozdulatlanul, átérezni, ahogy a természet minden kegyelmet nélkülözve kitombolja magát.

Mi ez, ha nem élvezet?

Ilyenkor eszembe jut, milyen jelentéktelen is valójában az ember. Csak hajtja, űzi földi vágyait, miközben konokon félretaszít mindent, ami lelkének valódi üdvösséget hozhatna. Azt képzeli, erős, pedig még csak közel sem jár ehhez.

Néha szívesen felráznám a világot, belekiáltanám a vaksötétbe: „Emberek! Ébredjetek! Nem lehetne egyszer, a változatosság kedvéért, félretenni ostoba önbecsülésünket, és meglátni a jót, a szépet?” De tudom, szavaim süket fülekre találnának, ezért inkább hallgatok. Megpróbálok egyesülni a természettel. Persze, ez nem mindig sikerül, de legtöbbször igen. És olyankor akkora lendületet kapok, ami átsegít a nehéz napokon. Ennyi kell, és nem több.

Arra gondolok, bárcsak minden nap vihar tombolna. Akkor talán úgy tudnék szárnyalni, mint a súlytalan fecskék odafenn. De tudom, teret kell engedni a napsütésnek is, a forróságnak, ahogy megvan a maga szerepe az őszi levélhullásnak és a téli havazásnak is. Így van rendjén.

Ahogy kiürítem a tudatomat, észreveszek két csillagot az égen. Pontosabban, először csak egyet. A másik csak halványan pislákol, első látásra fel sem tűnik.

Viszont a következő pillanatban meg ez a gyenge fényű csillag kap erőre, és a másik ragyogása halványul el. Furcsa. Mintha kommunikálna egymással ez a két csillag.

A vihar továbbra is tombol, tépi, szaggatja a fák lombjait. Még a fák is milyen gyengék, könnyen letörhetőek az ágaik, sőt, akár ki is dőlhetnek a nagy viharban. Pedig ők sok esetben már hosszú évtizedek óta itt állnak, sőt, nem ritka a több százéves fa sem. Ám a természet igazi arca örökéletű. Ott volt a kezdetekkor, és ott lesz, ameddig világ a világ. Ez hátborzongató, ugyanakkor valahol megnyugtató.

A két csillag felváltva ragyog. Mikor az egyik égni kezd, a másik elhalványul. Néha úgy tűnik, ki akar aludni végleg az egyik, ám a következő pillanatban újult erőre kap, és túlragyogja a másikat. Mintha egymást erősítenék a bajban. Milyen tökéletes, milyen eredeti és őszinte!

Csak állok, és nézem őket. A sírás kerülget, de visszafojtom a könnyeim. Kezem nyújtom, de tudom, el nem érhetem azt a két csillagot. Még csak a közelükbe sem férkőzhetek. Itt kell élnem, ezen a sárgolyón, remélve, hogy megtalálom a földöntúli boldogságot… hogy egyszer talán majd én is megtalálom a csillagomat, akivel együtt ragyoghatok.

De vajon lehetséges ez, vagy csak magamat hitegetem folyton?