Szombat reggel a telefon csörgésére ébredtem. Ez eléggé bosszantó volt, szívesen aludtam volna még pár órát. Péntek esténként besegítettem a nővérem bárjában. Csapoltam a sört, töltöttem a töményt, kevertem a koktélokat, mosogattam a koszos poharakat. Igyekeztem nem átkerülni a pult túlsó oldalára – persze a sógorom nem is engedte volna, azt hiszem, ehhez túlságosan tartott apámtól. Iskolaidőszakban inkább egyetemisták jártak ide – köztük sok évfolyamtársam is – de amióta kitört a vakáció, ők hazautaztak, és a helyüket elfoglalták a ki – tudja – honnan – szalajtott mindenféle turisták. Sajnos nem mindig a legkulturáltabb fajtából. Éjjel kettőig voltunk nyitva. Utána még feltakarítottuk a sör – bor – és mindenféle „ízű szeszesital” maradványokat. Mire a sógorom hazafuvarozott, és le tudtam pihenni, hajnali három is elmúlt. Szóval, nem voltam túlzottan lelkes, amikor „hajnali” kilenc órakor csörömpölni kezdett a mobilom. Szívem szerint kinyomtam volna, és szunyálok még pár órát, de a kijelző a legjobb barátnőm nevét villogta, ezért úgy döntöttem, hogy fogadom a hívást. Míg a redőny résein beszűrődő napfény és a ház előtt bólogató cseresznyefa közös munkájának eredményeképpen létrejött apró ellipszisek fényjátékában gyönyörködtem, Cathy lelkesen mesélte, hogy a szó szoros értelmében belefutott egy sztárba, aki – ha jól értettem – csúnyán belegázolt a lelkébe, de az öccse, aki meglepően jó fejnek bizonyult, meghívta őt estére, sztárbátyus szülinapi bulijára. Na, a történet számomra több ponton is sántított, és nem csak azért, mert mindössze hat órát aludtam.

1.       Cathy és a sport. Barátnőm azt állította, hogy kocogás közben történt mindez. Vegyünk egy átlagos hétköznapot. Számomra a reggel úgy kezdődött, hogy fél hatkor felpattantam a biciklimre, eltekertem az öt kilométerre lévő sportcentrumba, leúsztam harminc hosszt az ötven méteres medencében, hazatekertem, lezuhanyoztam, majd bementem az egyetemre. Sokszor kértem barátnőmet, hogy tartson velem, sőt, azt is felajánlottam, hogy más sportot is választhatok, ami neki tetszik, és csinálhatjuk együtt. Ám lelkesedést részéről sosem tapasztaltam, ezért nem is nagyon erőltettem a dolgot.

2.       Miután a kocogást is nehéz volt elhinni, az agyam azt a verziót támogatta, hogy Cathy mindezt csak álmodta. Így már érthető volt Demo megjelenése, hiszen ő volt a kedvenc színésze. A filmjeiért nem igazán rajongtam – bár tucatszor láttam őket barátnőm jóvoltából – de azt el kellett ismernem, hogy rendkívül jó pasi.

3.       Azt, hogy feltűnt egy öcsike is, Cathy édes – romantikus lelkének a rovására írtam. Úgy véltem, egy sztár még álmában is túl nagy falat lenne neki, ezért kitalált egy kedves, jóképű, romantikus rokont…

Idáig jutottam a fejtegetéseimben – persze magamban. Aztán elkezdtem magyarázni Cathynek is, hogy mit jelentett az álma. Na, ezt nem kellett volna. Szinte megsértődött, majd olyan hevesen kezdte bizonygatni, hogy mindez nem álom volt, hanem valóság, hogy aggódni kezdtem. Barátnőm aranyos, naiv és törékeny teremtés volt, és semmiképpen sem szerettem volna, ha egyedül elmegy egy ilyen buliba. Ismertem a „sztárokat”, nem egy ilyen járt már a bárban, ahol dolgoztam. Kedvenc hobbyjuk volt a lányok összeszedése laza, egy éjszakás kalandokra. Persze én, mint alkalmazott, és mint testvéri felügyelet alatt álló, sosem keveredtem ilyesmibe. Bár – be kell vallanom őszintén – időnként nem lett volna ellenemre… Azt viszont biztosan tudtam, hogy barátnőmben egy ilyen kaland maradandó lelki sérüléseket okozott volna. Éppen azon törtem a fejem, hogy miként beszéljem le a meghívás elfogadásáról, amikor váratlanul felajánlotta, hogy tartsak vele. Ez alapvetően más helyzetet teremtett…

Egészen fellelkesültem. Végre egy olyan buli, ahol nem én vagyok a felszolgáló. Sőt, ahol hercegnő lehetek! Tucat számra állnak a szekrényemben az eddig még sohasem hordott estélyi ruhák. Néhányat édesanyámtól kaptam, párat a nővéremtől örököltem, de persze a kedvenceimet én magam vettem, főleg szezon utáni kiárusításokon. Szinte mindenről megfeledkezve azt kezdtem el fejtegetni, hogy melyik gyönyörűséget vehetném fel este, de barátnőm hirtelen félbe szakított, hogy most már tényleg mennie kell, de buli előtt ugorjak még be hozzá, hogy elvégezhessük egymáson az utolsó simításokat.

Ekkor jutott eszembe, hogy Cathy bizony nem tartozik a nagy estélyi ruha gyűjtők táborába. Az öltözködést mindig praktikusan kezelte – egyszerű, ízléses, kényelmes ruhákat választott. (Volt olyan darab, ami mindhárom volt egyszerre. Legalábbis szerinte.) Nem emlékeztem egyetlen egy olyan darabra sem, amit felvehetett volna egy ilyen volumenű partin. Sietve előkapkodtam néhány olyan ruhát, amik szent meggyőződésem szerint remekül állnának neki, és vigyázva, hogy meg ne gyűrődjenek, a karomra terítettem őket. A ruhakupac tetejére raktam az én választottamat – egy gyönyörű, vállpánt nélküli, aranyszínű estélyi ruhát – és elindultam hozzájuk.

Amikor odaértem, szembe találtam magam egy súlyos logisztikai problémával. Hogy fogok becsöngetni? Ez szerencsére hamar megoldódott, mert Cathy éppen kifele igyekezett a lakásból. Mint kiderült, ruhát venni indult. Na, erről elég gyorsan sikerült lebeszélnem.

A délután gyorsan telt, és a végén nagyon büszke voltam magamra. El is határoztam, hogy keresek egy stylist tanfolyamot, és beiratkozom. A szürke kis egérkéből sikerült egy őrületesen hódító hercegnőt varázsolnom. Persze, ez nem ment minden tiltakozás nélkül. Minden befolyásomat latba kellett vetni ahhoz, hogy barátnőm magán tartsa az ehhez megfelelő ruhát. Nem tudom, Hamupipőke tündér keresztanyja hogy csinálta, én mindenesetre megfenyegettem védencemet, hogy ha le meri venni azt a tűzpiros ruhát, ami minden előnyös tulajdonságát olyan remekül kiemeli, mehet egyedül. Ez hatott. Már csak el kellett jutnunk valahogy a „bálba”. Tököt, macskát és egereket sajnos nem találtam, és a varázspálcám se volt kéznél, így taxit hívtam. Viccet félre téve, így kiöltözve, megfelelő kíséret nélkül semmi pénzért nem mentem volna végig az utcán. Különösen úgy, hogy csak halvány sejtelmem volt arról, hová is kéne mennünk.

Amikor megláttam, hogy melyik negyedbe vezetett az utunk, még én is elcsodálkoztam. Kívülről láttam már ezeket az elegáns villákat, és mindig szerettem volna megnézni, milyen is a belsejük. Ezért megfeledkezve minden illemszabályról, kipattantam a taxiból, és az ajtóhoz rohantam. Csak utána jutott eszembe, hogy nem is én vagyok a meghívott vendég… Hátra pillantottam, hogy Cathy követ – e. Amilyen képet vágott az utóbbi öt percben, nem lettem volna meglepve, ha visszaszáll a taxiba, és haza viteti magát. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy bizonytalan léptekkel ugyan, de az ajtó felé tart. Amint odaért, rögtön becsöngettem, és megragadtam a karját, nehogy az utolsó pillanatban még lelépjen itt nekem. Egy kedves, feltűnően jóképű srác nyitott ajtót, és üdvözölt minket. Udvariasan biccentett felém, aztán olvadó tekintettel Cathyt kezdte bámulni. A totális révületet, amit gyönyörű barátnőm látványa váltott ki nála, csak a vak nem vette volna észre. Na meg az, akire eme hízelgő figyelem irányult. Tudtam, ha nem kötöm le magam valami olyasmivel, ami Cathyt egyáltalán nem érdekli, egész este a szoknyám szegélyébe fog kapaszkodni, és egy órán belül hatalmas kutyaszemekkel, elkínzottan fog rám bámulni, hogy menjünk végre haza. Máskor ez nem zavart volna, de most szerelmet éreztem a levegőben, egy nagy románc lehetőségét – neki. Nem hagyhattam, hogy ebből kimaradjon. Pete, a bátyjával ellentétben rendes fiúnak tűnt, úgy éreztem, lelkifurdalás nélkül rábízhatom legkedvesebb barátnőm testét és lelkét. Biztos voltam benne, hogy nem fogja hagyni egyedül unatkozni. Eszembe jutott a reggeli „összeütközés”, és láttam, hogy Demo nagyképű nevetése hallatán fázósan megborzong. Na, jó. Tehát, ha a „sztár” közelében helyezkedem el, és játszom a szédült rajongót, biztos, hogy a közelembe se fog jönni. Így bevonultam a nappaliba, és beültem a kanapéra, a két cicababa egyike mellé. Sajnos két dologgal nem számoltam. Az egyik az a hatás volt, amit elkényeztetett sztárunkból kiváltottam. Nem tudom, hogy azért, mert „friss hús” voltam a számára, vagy, mert amúgy is elég feltűnő jelenség voltam, amikor a közelébe kerültem, a szava elakadt, a tekintete fátyolossá vált, és a két másik lány megszűnt a számára. Onnantól kezdve csak engem bámult, viccelődött, szédített minden lehetséges módon, amit az emberiség hímnemű tagjai az idők során kitaláltak a szebbik nem meghódítására. A másik, amit nem láttam előre, az a hatás volt, amit ez a viselkedés rám gyakorolt. Demo közelről túlságosan is lenyűgöző jelenség volt: teljesen elvesztem kéken izzó szemeiben, megborzongtam tökéletes felépítésű testének látványától, és mire észrevettem, hogy a pótcselekvés, amivel zavaromat igyekszem elhárítani – vagyis a sör lassú kortyolgatása – több kárt csinál, mint hasznot, szinte teljesen elvesztem.

-          Látom, kiürült. Hozzak még? –dorombolta a fülembe. Meg voltam hatva ennyi udvariasságtól. Még soha, senki nem hozott italt nekem. Hamarosan visszatért, két üveg sörrel a kezében. A többiek addigra elszivárogtak mellőlünk.

-          Mit szólnál, ha félrevonulnánk egy nyugodtabb helyre? – lehelte a nyakamba. Az eszem vadul tiltakozott. Tudtam, ha így tennék, az csak egyféleképpen végződhetne. Mindazonáltal – akarok én tőle bármit is? Ó, igen – kalapálta hevesen a szívem. Persze, hogy akarok. Ugyanazt, amit ő – egyetlen forró, szenvedélyes pásztorórát, ami levezeti ezt az őrületet, eloltja a mardosó tüzet, ami oly kínzóan éget. De semmi többet. Utána kialszik a láng, és mehet mindenki a maga útján. Ha egyszer majd valamikor újra találkozunk, talán meg sem fog ismerni – és ez így van jól. Tehát, minden jobb meggyőződésem ellenére, elrebegtem egy bátortalan - „igen”-t.

-          Várj – suttogta, arcszesze intenzív illata még a sörnél is jobban megrészegített. – szólok az öcsémnek, hogy szórakoztassa a vendégeket, amíg visszaérünk. Menj előre, az első szoba balról az emeleten…

Elindultam, mint akit hipnotizáltak. A szoba csodálatos volt. Minden eleganciát, finom ízlést – és emellett észbontó bujaságot tükrözött. A szoba nagy részét egy hatalmas, kovácsoltvas franciaágy foglalta el. Rajta fekete selyem ágynemű. Nem szatén, valódi selyem! A gardrób ébenfa volt, geometrikus mintákat alkotó mahagóni intarziákkal. Az éjjeliszekrények szintén. Rajtuk muranói üvegből készült gömblámpák. A plafonon egy óriási velencei tükör. Még levegő után kapkodtam, amikor belépett a csábítóm. Izmos, tökéletes karjaiba zárt, és miközben teljesen elvesztem az ölelésében, csókokkal borította el minden szabad testfelületem. Kedvességét a lehetőségekhez mérten igyekeztem viszonozni. Egyszer csak elengedett. – Vetkőzz! – parancsolt rám olyan hangnemben, ami teljesen megtörte a már kialakult varázst. Ez nem tetszett. – Gyere vissza, és vetkőztess le Te! – mondtam incselkedve. Erre váratlanul egy olyan pofont kaptam, hogy elterültem a földön. – Nekem te ne beszélj vissza – sziszegte. Aztán mást gondolhatott, mert elindult felém. Szándékai nyilvánvalónak tűntek, de nekem már nem volt kedvem a játékaihoz. Lerúgtam az átok magas sarkúakat, és a szűk estélyihez képest meglepő sebességgel pattantam fel. Szabályos dzsiu – dzsicu harcállásomat látva legalábbis meglepődött. Egy másodpercre. Aztán újra elindult felém. Amint a közelembe ért és megpróbált megragadni, kicsavartam a karját. Aztán egy szabályos fogással a földhöz vágtam. Felpattant. Hátrált egy kicsit, és szemében gyilkos indulat tükröződött. Azon törtem a fejemet, mennyi ideig leszek képes megvédeni magamat. Segítségért egyelőre nem óhajtottam kiabálni, méltóságomon alulinak éreztem volna. Újra elindult. – Mit képzelsz, ki vagy te? – hörögte fojtott hangon. És ekkor egy tizedmásodperc alatt eszembe jutott, mit kell mondanom. Felvillant egy több mint tíz éves emlék. Egy iroda – az apámé. Egy riadt kiskamasz, aki fogadkozik, hogy „soha többé”. A bűne lopás és garázdaság. És könnyű testi sértés. Apámat a nevén szólítja. És a rangján. Így, mielőtt tovább durvult volna a helyzet, arcomon zord mosollyal válaszoltam neki. – Helga vagyok. Helga Bielowsky… Rám nézett, inkább riadtan, mint dühösen, sarkon fordult, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. Kisvártatva én is követtem. Elég megviselten nézhettem ki, mert barátnőm nagyon ijedten nézett rám. És persze a vörös foltra az arcomon. Nem volt kedvem beszélgetni, főleg odabent nem. Szégyelltem magam a naivságomért, és amikor belegondoltam, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna ez a kis kaland, kirázott a hideg. Két percet adtam Cathynek, hogy összeszedje magát, és utánam jöjjön. Kint, a sötétben aztán elmeséltem neki a történet egyszerűsített változatát. Ám nem jutottam a végére, mert észrevettem, hogy valaki hallgatózik. Pete volt az. Bement, hogy beolvasson a bátyjának… Magamban vigyorogtam. Nem elég, hogy én halálra rémisztettem, most még az öccsétől is megkapja a magáét… Szupi. Nem mondhatom, hogy nagyon feldobott volna, de nem is evett emiatt a bánat. Egy kicsit talán jobban éreztem magam. Barátnőmre pislogtam, és próbáltam kitalálni, vajon az ő estéje jól sikerült – e? Úgy láttam, túlságosan aggódik – miattam.

Hallottam, ahogy veszekszenek, és Pete – talán életében először – kiáll magáért. A kiszivárgó mondatfoszlányokból nem tudtam kideríteni, hogy mit vallott be Demo, de nem is ez volt a lényeg. Aztán Pete kijött, és felajánlotta, hogy hazafuvaroz minket. Ez nagyon jól esett. Útközben mindannyian hallgattunk – túlságosan lekötöttek minket a saját gondolataink. Örültem, amikor hazaértem – hosszú volt ez a nap. Minden vágyam egy forró fürdő volt, és egy kiadós szunyókálás. Cathy felajánlotta, hogy vígasztal, de én udvariasan elutasítottam. Megmondtam neki, hogy nem venném a lelkemre, ha most feltartanám – egyenes célzást téve a szemem előtt kibontakozó románcra. Elpirult, majd beszállt az autóba. Elhajtottak, remélem, egy szebb jövő felé. Én egyedül maradtam, de nem bánkódtam. Nekem van tartásom. Muszáj, hogy legyen. Hiszen Helga Bielowsky vagyok – a megyei rendőrfőnök lánya…

Vége