Kedves írótársam!

Játszani hívlak téged egy pályázat keretében.

A feladat: Olvasd el a történetet és találj ki neki valami folytatást.

Megkötés nincs.

A legjobb történet kitalálója egy e-oklevelet kap jutalmul, és a története kikerül a főoldalra.

(a történetbeni hibákért elnézést kérek, de gyorsan ötleteltem ki, így a minőségét nem volt időm átnézni)

*************************************************

A gyermek a rakparton álldogált és nézte a fővároson végigsöpört hatalmas árvízi pusztítás maradványait. Apró keze ökölbe szorult, a teste remegett, égszínkék szemeiből pedig patakokban hullottak a könnyek, mintha csak szerettek volna eggyé válni A Duna kiömlött vizével. Ajka legörbült, ahogy a szél az arcába vágta hideg fuvallatát, és bár koszos ruhájának kézfejével próbálta letörölni vonásairól a keserűséget, csak azt érte el, hogy pirospozsgás arca egészen maszatos lett. De nem sokat törődött vele, ahogyan vele sem foglalkozott senki. Több százan járkáltak fel-alá körülötte, hogy erejüket megfeszítve mentsék a romok alól még életben maradottakat, vagy támaszt nyújtsanak a már parton lévőknek. Annyi volt a dolguk, hogy nem értek rá, és talán nem is akartak ráérni egy mocskos utcagyerek aprónak tűnő gondjaira. Pedig neki is voltak érzései, fájdalmai, ami cseppet sem volt kisebb vagy elhanyagolhatóbb, mint bárki másé. Ám ebben a világban – jól tudta – neki nincs helye. Az egyetlen ember, aki magányát enyhítette és megtanította minden fontos dologra, épp tegnap tűnt el a Duna kegyetlen habjai között, miközben egy hasonszőrű szerencsétlen asszonyt próbált kihúzni az apró kunyhóból, amit hihetetlen gyorsasággal lepett el az ár. A gyermek saját szemeivel látta, hogyan meríti el mindkettejüket a folyó, hogy aztán rájuk téve rabbilincsét, megkötözze őket. Sírt és jajgatott, de segítségkérését nem hallgatta meg senki. Bár a távolban egy csónak elindult feléje, végül mégiscsak irányt váltott, és egy közelebb lévő házból mentette az áldozatokat. Nem sokat tehetett hát, végignézte egyetlen barátja küzdelmét, majd lassan hazaballagva várta, hogy történjen valami. Keserű szívvel, sírva hajtotta le fejét a kerevetre, és húzta magára rongyos takaróját. Órákon át nézte az ajtót, hátha mégiscsak betoppan öreg barátja, és magához öleli, megszeretgeti, úgy ahogy azelőtt. Szíve reménykedett, pedig legbelül tudta, mindez úgysem fog megtörténni.

Mikor már elnyomta a sírástól előbújt álom, hirtelen kivágódott a apró ház ajtaja, és néhány suhanc vágtatott be rajta, mint a dúvadak. Meg sem várták, hogy a gyermek egészen felébredjen, csak egyetlen mozdulattal kirántották kopott ágyából, és hatalmas lendülettel a földes padlóra vágták.

- Hol van? Add ide azonnal! - kiabálta egy vékony, nyurga fiú, akinek ruhája hasonlóan ócska és rongyos volt, mint áldozatáé. - Ha nem adod elő most rögtön, kiverem az összes fogadat!

A gyermek riadt, tágra nyílt szemekkel pislogott körbe, és félelmében még jobban a fülére húzta kosztól ragacsos sapkáját.

Igazából fogalma sem volt, hogy mit akarnak tőle, mert nem volt semmije sem. Egyetlen kincse, a születése óta a nyakában hordott nyaklánc volt, aminek medálján valami címerféle látszódott. Nem tudta honnan és miért volt rajta ez a nyakék, és soha nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel, így most sem jutott eszébe, hogy talán ez lehet, amit ezek annyira keresnek.

- Hol van? Add elő, különben megbánod! - A nyurga, hogy a fenyegetését beváltsa, egy lépést tett előre, és már kész volt lesújtani is. Célja elérésének érdekében nem kímélt senkit.

Ám a gyermek nem akart áldozattá válni, ezért még ülve hátrálni kezdett, majd sietve felállt, és újból körbenézve, valami menekülési útvonalat keresett. Nem sokat gondolkodott, azonnal az ajtó felé vette az irányt, ám ott egy alacsonyabb kölyök állta az útját. Nem hitte, hogy sikerül kicsusszannia mellette, ezért régi, öreg barátjától elcsent technikával, egyszerűen megrúgta a mogorván néző fiút, épp a legérzékenyebb pontján. És amíg az a fájdalomtól összegörnyedve siránkozott saját baján, addig a gyermek felrántva a rozoga ajtót, olyan gyorsan futott ki a levegőre, ahogyan csak tőle telt.

Azóta a rakparton sétálgatott, és megpróbált elbújni üldözői elől. És, ahogy a vizet nézte, a szíve tele lett fájdalommal, és menni, rohanni vágyott ebből a világból. Olyannyira elmerült borús gondolataiban, hogy későn vette észre a nesztelenül közelgő veszélyt. Már csak akkor eszmélt a valóság kegyetlen tudatára, mikor egy kéz megragadta hátulról és olyan erővel szorította, hogy szinte kicsordult a vére. Mégsem szólt, egyetlen hang sem hagyta el a száját, ahogyan már évek óta egyetlen egyszer sem. Csak némán zokogott, és tűrte a reá mért ütéseket. Mégis, mikor talán az utolsó csapás vette célba, még volt annyi ereje, hogy körmeit belevájja támadója arcába, és úgy karmolja össze, mint egy feldúlt kiscica.

A fiú feljajdult, és szinte azonnal elengedte a gyermeket, hogy kitapogassa az arcát ért sérüléseket. Ám a gyermek ezt nem várta meg, inkább hatalmas iramban menekült, hogy mihamarabb eltűnhessen támadója közeléből. Úgy szaladt, ahogy talán még sohasem, mintha csak az élete függene a fürgeségétől. Talán ezért is eshetett meg, hogy a következő pillanatban nekivágódott valakinek.

- Hé! Kisöreg! Hová ilyen sietősen?

A gyermek felnézett, és egy megfáradt, ám egészen barátságos arcot látott maga előtt. A férfi a húszas évei végén járhatott, és öltözékét elnézve, nyilván nemesi családból származhatott. Az ilyenek általában lenézték a hozzá hasonló rongyos utcakölyköket, ám ennek az úrnak a szemében volt valami egészen megnyugtató és segítőkész. Ahogy végignézett rajta, nem mutatott sem undort, sem utálatot, inkább csak szánalmat és érdeklődést. Főleg a sapkáján időzött el jobban a tekintete, és ez kissé zavarba is hozta a gyermeket, hiszen jól tudta, mennyire piszkos és büdös a ruhája.

- Grófúr! - hallotta ekkor a háta mögül az előbbi támadója, szinte nyüszítő hangját. - Elnézést kérek az öcsém nevében is. Adja csak, majd én rendre tanítom!

- A te öcséd? - kérdezte a férfi összehúzott szemmel, mégis teljes nyugalommal, miközben ujjaival gyengéden megragadta a gyermek karját.

- Igen uram, az enyém. Elég rakoncátlan, és szófogadatlan, de majd n megnevelem! - jelentette ki a suhanc teljes magabiztossággal.

- Értem – nyugtázta a gróf. - Szóval az öcséd.

- Igen, az.

- Ez igazán érdekes. - Az úr lassan visszafordult a gyermekhez, és újból végigmérte, majd szabad kezét a mocskos sapkára tette, és egyetlen mozdulattal lehúzta az a fejéről. A hirtelen támadt szabadságtól a gyermek hosszú, göndör, a tisztálkodás hiányától ragacsos haja a vállaira omlott, és még így is olyan fénnyel ragyogott, mintha a nap egyik sugara volna.- Ez a öcs ugyanis egy lány.