Különös élményben volt részem, nem tudok vele dűlőre jutni. Remélem, segítetek eldönteni, hogy csak paranoia vagy valóban egy rossz szándékú emberrel volt dolgom.

Szóval, tegnap késő délután észrevettem, hogy kevesebb a kenyér, mint amire emlékeztem, így arra kényszerültem, hogy elugorjak a közeli Tesco-ba, hogy vegyek egy kilót, mer’ ott olcsó. Szépen sétáltam a járdán, azon filozofáltam, hogy vajon a turkálóban lévő cuccok, valóban halott emberek egykori ruhái, mint ahogy azt a Simpson családban Nelson megmondta. Közeledtem egy buszmegálló felé, ahol láttam egy fickót, aki úgy nézett ki, mint a kedves barátnőm testvére, középiskolás osztálytársam. Különleges ismertetőjegyének hiányában sikerült beazonosítanom, hogy nem ő az. Sem az öltözék, sem a termet nem passzolt. De az a fickó mégis nagyon bámult rám, messziről kiszúrt. Ahogy elmentem mellette megindult utánam. Cseppet sem volt gyanús, szóval inkább megálltam, mintha az lenne a szándékom, hogy áttérjek az út túloldalára. Rengeteg kocsi volt a négysávos úton, reméltem is, hogy mire elfogy mind, ez az ürge is messzire lesz tőlem. DE NEM! Ő is megállt, nem csak azért keltett bennem baljóslatot, mert pont ott támadt kedve áttérni az úton, ahol nekem is, mikor egy biztonságost átkelést biztosító zebraminta díszelgett tőlünk alig tíz méterre, hanem azért, mert alig találkoztam olyan emberrel, aki egy buszmegállóban ácsorog, aztán gondol egyet és inkább gyalog indul neki az ellenkező iránynak. Ahogy megállt mellettem a figura, rögtön tovább is indultam. Erre követni kezdett. Na, itt már a torkomban dobogott a szívem, szinte biztos voltam benne, hogy balhé lesz. Gondolkoztam, hogy menjek egyenesen tovább, vagy inkább forduljak le és arra menjek, amerre többen vannak. Tipplejetek, melyik mellett döntöttem. A zebránál még ácsorogni kellett, egy örökké valóságig tűnt. Szinte minden lehetséges jövőkép lejátszódott a fejemben. Még azt is láttam, hogy benne leszek a híradóban, mert megszúrtak egy marok apróért, meg egy snickers csokis papírét, ami zsebemben volt. Ránéztem a csávóra, egy „Tudom mire készülsz, buzi!” nézéssel. Ő meg csak vigyorgott, mint aki most nyert egy ezrest kaparós sorsjeggyel. Ahogy a lámpa pirosra váltott mind a ketten lépkedtünk előre. A rakétavállság idején nem volt ilyen feszült a helyzet, én mondom. Aztán ahogy átértünk, én lekanyarodtam ő meg tovább haladt egyenesen.

Szerintetek ki akartak rabolni, vagy a fickó eszébe jutott, hogy bekapcsolva hagyta a sütőt és inkább haza sietett? Aztán egy ilyen roppant különös véletlen áldozatává váltunk.