Amatőr Írók Klubja

Az eső megállíthatatlanul verte a mögöttem lévő üvegablakot. A lassú, halk kopogások elöbb elhaltak ,majd újult erővel vágtak neki a következő hullámnak, hangos dörömböléssé fokozva a monoton háttérzajt.

Az időjárás nagy átlagban ellentétes a hangulatommal, de ma tökéletesen lefestette azt. Az egy dolog ,amire képes voltam ,hogy katatón állapotban feküdjek a máskor kényelmes ágyamon és hagyjam ,hogy az elmúlt napok történései ,mint egy régi vetítőből kilőtt fénysugár, átfussanak az agyamon. Csodálatos mondhatom ,csodálatos. A semmibe meredő ,üveges tekintetem érdekelne ,ha tudnék egyáltalán valamire is fókuszálni. A tárgyak előttem elmosódott kis pacákként mozgolódnak ,akár csak a rég múlt idők impresszionista festményei. A szemüvegem nélkül az orromig se látok. Nem mintha ez lenne jelenleg a legnagyobb bajom. A tárgyak nem a látásom minősége miatt mozognak. Szerintem sírok. Olyan rég nem sírtam már ,hogy azt se tudom milyen az.

Nem kéne a zokogásnak görcsösen ráznia a testem? Vagy nem kéne felszínesebben levegőért kapkodnom? Esetleg, talán ismétlem, talán legalább egy kis hüppügő hangot kiadnom?

Ez így szerintem nem egészséges. A lányok lányként sírnak. Az lenne a logikus.

De akkor miért hagyja el az ajkamat az utolsó lehelletemmel egy néma sikoly, magával hozva a még ezerszer rosszabb ürességet?

Mintha nem is számítana az ,hogy mi történt. Mintha elfelejtettem volna.

Már csak az a kérdés hogy mit?

Miért is volt az a kérdés hogy mit?

Miért kérdezgetek???

Jolvan. Nyugi. Nem lesz gond. Csak fekszek itt egy kicsit és majd eszembe jut.

Szóval itt vagyok, miközben az eső megállíthatatlanul veri az ablakot és én nem tudok mást csinálni csak gondolkodni. Egy helyben fekve, a máskor kényelmes ágyamon....

Címkék: novella részlet rövid