Ahogy dúdolgatott a konyhában, mosogatás vagy főzés közben… Ahogy járt-kelt a lakásban, légiesen, könnyedén, akár egy angyal… Még most is előttem van az alakja. A lelki szemeim előtt.

Késő bánat, sajnos, nincs mit tenni. Elment, és többé vissza nem jön már. Miattam.

Persze, az évek során bizonygattam magamnak, nem én vagyok az egyedüli hibás. Őt okoltam a saját hibáimért, mondván, nem lettem volna olyan, ha másképp viselkedik. Később abba a hitbe ringattam magam, hogy így kellett lennie.

Baromság!

Az ember élete döntések sorozata. Amikor megszületünk, végtelen a lehetőségeink tárháza. Aztán ahogy idősödünk, persze, fogyatkoznak a lehetőségeink is, de sohasem redukálódnak egyetlen, megbonthatatlan egészre. Mindig van más választásunk, az nem létezik, hogy meg lenne kötve a kezünk.

Létezhetnek ugyan extrém esetek, amikor úgy érezzük, nincs más választásunk, hiszen az adott körülmények között mi mást tehetnénk? Követjük ezt az intuíciónkat, még akkor is, ha látjuk a másik döntési ágat. Nem vagyunk hajlandóak változtatni, vagy éppen nincs elég erőnk hozzá.

Így történt Rékával és velem is. Réka egy nap elém állt, és közölte, nem bírja tovább, el kell hagynia, különben megbolondul.

- Te mindig mindent olyan magától értetődőnek veszel – mondta. – Nem tudsz örülni igazán semminek. Az utóbbi időben csak lézengsz, mint valami lélektelen gép. Nem tudom, miért van ez, de én nem bírok így melletted maradni.

- Fáradt vagyok – válaszoltam. Szerettem volna megérinteni a karját, de ő elhúzta.

- Fáradt vagy, fáradt vagy… - gúnyolódott. – Képzeld, én is tizenkét órázok. Amikor meg hazajövök, általában itt vár rám a sok szennyes. Mégsem panaszkodok folyton. Jól érzem magam, mert itt vagy velem.

- Én is jól érzem…

- Dehogy érzed jól! – szakított félbe. – Volt idő, igen, amikor láttam rajtad, elég, hogy itt vagyok melletted. Mostanában viszont egyre inkább úgy érzem, nem szeretsz már annyira.

- De hiszen minden reggel megfőzöm neked a kávét, beviszem az ágyba, sőt, elkísérlek a buszmegállóig. Mit kéne még tennem?

- Igen, mint egy gép. Semmi lélek. Akárhányszor meglátlak, úgy érzem, mintha szomorú lennél valami miatt.

Be kellett látnom, igaza van. Amikor megismerkedtünk, még minden szép és jó volt. Örültem, ha vele lehetek. Értékeltem minden mozdulatát; minden szavát lestem és úgy ittam, mintha szomjam csillapíthatnám vele.

Határozottan emlékszem még arra a napra, amikor először láttam. Azt mondják, az első benyomás nagyon sokat számít. Ha nem tetszik valami miatt az illető, az a későbbiek során, akárhogy küzdesz ellene, el fogja rontani a kapcsolatotokat. Réka viszont már az első pillantásra szimpatikus volt. A boltban láttam meg, miközben a sorban álltunk a pénztárnál. Azonnal át is mentem az ő sorába. Köztünk csupán egy vásárló volt, ő meg csak egy doboz sört és chips-et vett. Az utcán megkettőztem a lépteimet, és hamarosan utol is értem Rékát. Megszólítottam, mire ő hátrafordult. Zöld szemében kíváncsiság tükröződött, és még valami más. Talán szimpátia.

- Elnézését – szólítottam meg kissé félszegen. – Valamit ott hagytál a boltban.

- Igen? – Tanakodni kezdett, szemei ide-oda ugráltak zavarában. Átkutatta a zsebeit, a táskáját, aztán értetlenül rám meredt.

- Mindenem megvan.

- Engem ott hagytál – közöltem. Réka hangosan felnevetett, mint akinek hirtelen szakad le válláról a teher. És mint akinek imponál a másik fél viselkedése.

Nem is volt visszaút. Egymásra találtunk, mint hajnal és a napsugár.

Szinte sosem voltunk otthon, állandóan csak mentünk. Koncertekre, festészeti kiállításokra és a hegyekbe kirándulni elég sokat jártunk. Néha meg csak a lakótelepen sétálgattunk, és csodáltuk a naplementét. Szép idők voltak azok…

Mi romlott el, és mikor? Fogalmam sincs. De tény és való, idővel én is észrevettem, hogy már nem ugyanolyan az egész. A kiruccanásoknak kényszerszaguk lett, beszélgetéseink szinte a nullára csökkentek. Szerettem őt még akkor is, csak már nem ugyanúgy.

Mikor közölte velem, hogy elhagy, természetesen megpróbáltam marasztalni. Ő viszont határozottabb volt nálam. Megkért (még a könnyei is kicsordultak), engedjem el, mert nem szeretné, ha végképp megutálnánk egymást. Én meg igazat adtam neki.

Ma már tudom, életem legnagyobb baklövését követtem el. Sokszor hallom, hogy ami elromlik, azt kár megjavítani, úgysem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Hülyeség! Minden fejben dől el. Persze, amit nem akarunk eléggé, az semmiképp nem fog bekövetkezni. Én márpedig nem nagyon erőltettem tovább a dolgot. Hagytam, hadd menjen Réka oda, ahol jobb neki, ahol szabad lehet, nem kötöm meg a kezeit.

Hülyeséget csináltam, de már nincs mit tenni. Réka azóta férjhez ment, és most várja az első gyermekét. Boldog, legalábbis annak tűnik.

Csak én vagyok boldogtalan, hiszen valójában sosem engedtem őt el. Olyan, mintha még most is itt lenne, néha még az illatát is érzem De akkori döntésemért, tudom, senki mást nem hibáztathatok, csakis saját magamat.