Csak egy véletlen volt

            - Ez a legrosszabb a bérgyilkos melóban. Utálok autókban várakozni, teljesen elgémberedtem. –türelmetlenkedett mellettem az anyós ülésen Bohdan. Igaz, ami igaz, ezt a kijelentését nem nekem szánta, hanem a hátsó üléseken kényelmesen elterülő Mikhailnak, mégis én akadtam fent rajta.

            - Ne mond azt, hogy bérgyilkos, tudod, hogy nem szeretem.

            - Akkor mik vagyunk, minek neveznéd a foglakozásunk? – kérdezte Mikhail.     

            - Nem akarlak becsapni, nem azt mondom, hogy hősök vagyunk. Hiszen jó sok embert eltettünk láb alól. De azok egytől egyig olyan alakok voltak, akik soha nem fognak hiányozni senkinek. Nem is igazán szeretem, amikor azt mondják ránk, hogy bérgyilkos. Nem, az valahogy nem hangzik olyan jól. Nekem ez olyan, mintha leniggereznének.. Bár az állásom hivatalos megnevezése ez, de akkor is. Az emberek olyanokra gondolnak, hogy az egyik szomszéd felbérel, hogy nyírjam ki a másikat, mert idegesítő zenét bömböltet. Mi nem ilyenek vagyunk, ez maradjon a kispályások feladat. Mi, srácok, egy komoly üzletembernek dolgozunk, aki nappal jófiú, éjjel meg az ellentettje. Ő csak az olyanokat teteti el velünk láb alól, akik ártanak az üzletének. Na és kik ártanak az ő üzletének, ti tökfilkók? Hát persze, hogy más rosszfiúk. Most csak tegyük fel, hogy egy szemét zsebtolvaj vagy, Bohdan csak tegyük fel! Nem is, inkább azt tegyük fel, hogy ott ülsz idegesen a lakásodban, mert a 17 éves lányod nem ért haza a buliból. Rágod a körmöd, feszül a mellkasod az idegtől. Aztán egyszer csak beállít. Azt mondja, megtámadták az utcán és kirabolták. Mi más az első gondolatod, ha nem az, hogy dögöljön meg az illető, aki ezt művelte? Vagy talán jobb, ha lecsukják, pár év múlva meg újra kiengedik? Francokat, jobb ha megszabadulunk az ilyen alakoktól. Az ördögbe is, csak biztonságosabbá tesszük az utcákat. Nem jó dolog az, ha úgy kell hazamenned este a buliból, hogy nyugodtan hallgathatod zenét a füledben, és nem kell mindig megfordulnod, hogy nem jön-e valaki utánad?  Szóval mi inkább, ilyen antihősök vagyunk, vagy mi a fene, értitek.

            - Hát ez aztán marha ironikusan hangzott. –felelte Bohdan.

            - Nem, ebben nem volt egy csepp irónia sem. És most jól figyelj ide komán, akkor lett volna benne irónia, ha azt mondtam volna, hogy nincs joga olyannak élni, aki elveszi mások életét.

            - Szerintem meg most, ugyan azt mondtad el, mint az előbb, Fedor!

            - Ez teljesen mindegy, én arra vagyok kíváncsi, hogy mi tesz minket antihőssé.  –érdeklődött Mikhail.

            - Az, kedves barátom, hogy hiába teszünk csúnya dolgokat, hiába ölünk, csakis kizárólag rossz embereket, ezt azért szögezzük le, mi ezzel a közjót szolgáljuk. Eltakarítjuk a szemetet. De mi nem a jó érdekében akartuk ezt tenni, minket csak saját célunk hajt. Vagy legalábbis a főnök célja, a saját mocskos biznisze. Szóval miközben mi itt folytatjuk a kis titkos bűnszövetkezeti életünket, azzal tulajdonképpen jót okozunk. Te talán nem örülsz, amikor azt hallod, hogy a börtönben a sok rab kicsinálja egymást?

            - Ugyan már, szerintem nem ez az antihős, hanem az, aki önzetlenül, és ez a legfontosabb, hogy önzetlenül, nem pedig fizetségért végzi a munkát, aki hisz a jóban, de ahhoz, hogy elérje a célját, ahhoz be kell mocskolni a kezét. Mi csak végezzünk a munkákat, ami nekünk jutott, mert hülyék voltunk a suliban. Ilyen alapon akár a sátán szolgája is lehetne, egy gyors büfés, nyári munkás kölyök, mert belénk tömi ezt a szemetet.

            - Na, álljunk meg egy pillanatra. –szólt közbe, Bohdan. – Most fel fogok tenni nektek külön-külön egy kérdést, ami remélhetőleg pontot tesz annak a vitának a végére, ami miatt kezdem úgy érezni magam, mint egy Tarantino film nyitójelenete.  Szóval, Mikhail: Mit teszünk mi?

            - Ölünk! –felelte. Egy elegáns helyeslő bólintás után Bohdan felém fordult.

            - Miért ölünk?

            - Pénzért. –feleltem.

            - Ding-ding-ding-ding-ding! Ott a pont!

            - Nekem nem azzal van bajom, hogy képtelen vagyok beismerni a hivatásom, hanem azzal, hogy kellene egy jobb szó ránk. Hogy meg tudjanak különböztetni. A zenei stílusokon belül is van egy csomó alfaj, értitek. Az emberek könnyebben megérthetnének minket, hogy mi nem az abszolút rossz fiúk vagyunk. Mi nem ártunk a rendes embereknek, azért csináljuk, mert nincs melónk és a családunkat el kell tartanunk.

            - Hülyéskedsz? A feleségeinken kívül senki sem tudja, hogy mivel foglalkozunk. Az embereket meg különben sem érdeklik az ilyesmik, nekik mi mind ugyanazok vagyunk. Bűnözők. Hisz te mondtad, már csak az egyszerű zsebtolvajnak is le akarják vágni a tökeit. Semmire nem mennél megkülönböztetéssel. –vágta rá Mikhail.

            - Tudjátok mit? –vette át a szót Bohdan. –Mi lenne, ha ezt a magasröptű eszmecserét odakint folytatnánk a bolt tetején. Nemsokára feljön a nap, kíváncsi vagyok rá.

            Kicsit belerohantunk a közepébe, hadd vegyem át a szituációt fejben. A helyzet a következő. A főnökünk, az a hájas disznó kapott egy fülest, hogy ki fogják rámolni a boltját. Van egy háromemeletes épülete, a legalsó szinten elektronikai cikkek találhatók, persze az ellenlábasnak nem erre fáj a foga, hanem a harmadik emeleten található boltra. Ahol a főnök gyémántokkal és droggal kereskedik, gondolom, mondanom sem kell, hogy ez akkor sem lehetne illegálisabb, ha atomtölteteket árulna, kettőt fizet, hármat vihet akcióval. A fülest nem tudni, hogy honnan származik, de hát ezeket illik komolyan venni. Szóval a főnök rábökött a zsíros ujjával a bükkfából készült íróasztalára és ide parancsolt minket. Arra az író asztalra, amiért 7 évnyi bőrkötéses playboy gyűjteményt adott cserébe. 7 kötet egy íróasztalért. Ha engem kérdeztek, nem ez volt az év üzlete.

            Már este 9 óra óta itt ülünk a kocsiban, de egy átkozott betörést nem kaptunk szemügyre. Addig várunk még itt, amíg ki nem nyit a bolt. Úgy határoztunk, hogy felmászunk a tetőre megnézni a napfelkeltét.  Kicsit magasan volt a tűzlétra, de alá toltunk egy konténert, hogy fel tudjunk kapaszkodni. Úgy el voltam macskásodva, hogy kicsit lassan ment végbe a folyamat, de végül sikerrel zárult. Odafent viszont döbbentem figyeltem az eseményeket. 3 veszélyes-forma fickó állt előttem. Egy tetőtéri vészkijáraton másztak ki, hátukon a zsákmánnyal. Nem vettek észre, még Mikhail és Bohdanis zavartalanul feljutott, pedig nem a csendben maradás van feltüntetve az önéletrajzukban a hobbi címszó alatt. Egy lövés el is dördült Bohdan részéről. Az áldozatot lapockán találta, aki ettől úgy sikított fel, mint egy bagzó macska, muszáj voltam megkuncogni. A másik kettő nem törődött semmivel, az üzlet sorok tetején ugrálva menekültek el.

            - Ezek ilyen parkour-os srácok! –szólt Bohdan.

            - Mi az ördög? –kérdeztem.

            - Még nem hallottál ezekről a tisztességtelen léhákról, akik szabadidejükben sportból háztetőkön ugrálnak és trükköket hajtanak végre? –nem is kellett többet mondania, rögtön utánuk eredtünk. Még az ütő is megállt bennem, amikor 3 méteres sikátorokat ugráltam át. Azt mondják, ne nézzünk le, de ki bírja azt megállni, nem igaz? Patkányokat láttam odalent. Nem lenne valami jó lepottyanni innen és szétcsapni a fejem, hogy aztán dögök jól lakjanak belőlem. Egy két ilyen ugrás után, már egész belejöttem, de a tolvajok pont lemásztak egy létrán az utcára. A fürgeségem már nem a régi, én voltam az utolsó, aki leért. A nyílt utcán fojt tovább az üldözés, jól le voltam maradva, mire beértem a többieket, Mikhail már lecsapott egyet, éppen a táskát vettel fel a hátára.

            - Gyertek már! –kiabálta a távolból Bohdan. Csatlakoztunk hozzá hamar egy zsákutcában. Se a gyémánt se az ugribugri nem volt sehol. Egyetlen létra vezetett fel, egy raktér épületre. Sok választásunk ugye nem maradt, szóval újból felmásztunk. Én indultam utolsónak, mert nagyon kifulladtam. Ezt a döntésemet viszont rögtön meg is bántam, amikor észrevettem, hogy Bohdan talpán kutyagumi díszeleg és összeken vele minden létrafokot. Odafent hatalmas tetőablakok tárultak elénk. Azon keresztül sikerült kiszemelni a tolvajbandát. Vagy negyvenen voltak bent, nem tűntek boldognak a veszteségük miatt.

            - A rohadt életbe! Minden mocskon átgázoltál, mégsem tudtad elkapni? –mutogattam Bohdanra.

            - Mi a fenéről beszélsz?

            - Beleléptél a kutyaszarba! –erre az olcsó cipőjének talpát kezdte el vizsgálni, még az sem szólhat a mentségére, hogy egész éjjel virrasztottunk, ezért kicsit poros lett az egyensúly érzéke, mert annyira szerencsétlen nem lehet senki, hogy rádőlj az üvegre.

            - MEG NE MOZDULJ! –kiáltott rá, Mikhail.

            - Nyugi srácok, 16 éves koromban ilyen üveggyárban dolgoztam. Ezek ilyen extra erős üvegek, még egy elefántot is elbírnak.

            - Csak! Gyere! Le! Onnan! MOST!

            - Nyugi már, Fedor! Ezen még ugrálni is lehet. –és a marhája ugrálni a kezdett. Épphogy sikerült befejeznie a mondatát, amikor az ablak betört. Nem elég, hogy zuhan egy jó hat métert és üvegcserepek hullnak rá, de még egy csapat felbőszült fegyveres tolvaj karjaiba is pottyan. Amilyen idióta háromszor nyírja ki magát egy perc alatt. A lentiek észre is vettek és tüzet nyitottak ránk. Ezen a vékony akármin, amit tetőnek raktak fel, még a csúzliból kilőtt tollpihe is ökölnyi nagyságú lyukat üt. A határidőnaplómban nem szerepelt olyan bejegyzés, hogy, Cseljabinszk legszennyesebb környékén kipurcanni, így futásnak eredtünk. Szerencsére a raktár kijárata a másik oldalon van, az nekik meg jó nagy kerülő jelent. Van időnk bőven a menekülésre. Mikhail már egész tömbnyit futott, az én tüdőm meg már nem engedet, a torkomban dobogott a szívem, de csak utol értem. Beláttuk, hogy az én tempómmal nem jutnánk messze, így elbujtunk a közelben. Az ember csak azt nem veszi észre, ami az orra előtt van.

            - Ha ennek az egésznek vége, tuti, hogy leállok a cigivel.

            - Fedor!

            - Mi az?

            - Te nem is bagózol, a jó ég áldjon meg!

            - Akkor mielőtt egészségügyi tanácsadásba kezdenél, menj szerezz valami járművet! Nagy legyen és kemény, erős. Könnyen gyorsuljon. De az Isten szerelmére, Mikhail, nehogy megint egy betonkeverőt hozz. Várj… kell még egy vascső is vagy egy bot. Kb. 1 méteres legyen.

            - 15 perc és itt vagyok, addig fújd ki magad. –Mikhail az olyan ritka és szorgos emberek közé tartozik, akik 15 perc alatt elintéznek neked bármit. Ő még a világot is meg tudná váltani. Jó ember nagyon, csak csúnyán kitolt vele a sors, hogy ezt kell művelnie. Ha egyszer szembetalálkozok az utcán evvel a sors nevű fickóval, seprűnyelet tolok a seggébe, az tuti. Közben a kukák közt húztam meg magam. Az a lényeg, hogy gondolkozz az ellenséged fejével, és tudd mindig, hogy mi lesz a következő lépése. Lehet velem van a baj, de nekem eszembe nem jutna az üldözőim helyében átkutatni a szemetest.

            Mikhail szorgosabb volt, mint vártam, ráadásul egy buszt hozott, amitől remélni sem mertem jobbat. Nem hiába, az évek meg a rutin, szinte egymás fejével gondolkozunk. Amint beállt a sikátorba vele fel is szálltam. Meglepetten figyeltem, hogy egy sétapálca volt a kezében.

            - Elment az eszed, te agyalágyult? Mi az ördög van a kezedben? Szegény ember be van zárva egy sötét börtönbe, te meg elvetted az egyetlen támaszát?

            - Jaj, ne idegesíts már, Fedor! Az út szélén ült, csak kölcsön kértem tőle, megígértem, hogy visszaviszem neki. Inkább azt mond meg, mi a terved, barátom. Csak nem városnéző korútra akarod vinni őket?

            - Nem, inkább a képükbe tolom a látványosságot. Áthajtunk a busszal a falon, a meglepetés erejével támadunk. És nekem ne mond, hogy te nem lepődnél meg, ha a vasárnapi ebéd után tartott kártyapartid kellős közepén egy busz száguldana át a lakásodon. Aztán behatolunk a fejetlen káoszba, reménykedve hogy a busz nem ment át Bohdan amúgy is összetört testén. Sokkos állapotban lesznek a srácok, nem figyelnek majd, így lelőhetünk közülük annyit, amennyi után elmegy majd a kedvük az ugrabugrálástól.

            - Minek kell a sétapálca?

            - Gondolom, nem akarsz majd a volán mögött ülni, amikor a busz a falnak csapódik. –a dumálást szüneteltettük és neki láttunk a munkának. A nadrágszíjainkkal kötöztük ki a kormányt, a sétapálcával pedig a gázpedált támasztottuk ki. Rögtön meg is indult a busz, nem volt valami túl gyors, szóval nyugodtan le tudtunk ugrani róla. Mire a falhoz ért, már megvolt a kellő sebessége, olyan szépen ütötte be a vékony téglafalat, hogy öröm volt nézni. Minden a terv szerint haladt, legalábbis eddig a pontig. Odabent, nem hogy sokkos állapotban fetrengtek a földön a srácok, magzatpózban az anyjuk után sírdogálva, hanem két lábbal a talpukon, állig felfegyverkezve vártak ránk.

            - Bohdan, az ég szerelmére, mondja valamit, jól vagy? –faggattam a földön fetrengő zuhanó művészt.  Csak motyogott valamit, de legalább életben volt.

            - Tegyétek le a fegyvert! – szólt valahonnan a háttérből a főnök. Egy pillanatig azt hittem, hogy a saját embereinek szólt.

            - Van egy javaslatom! –szólt Mikhail. – Mi lenne, ha adnátok egy kis esélyt nekünk és lőfegyverek nélkül intéznénk el a dolgot?

            - Hahaha! Én nem bánom. Lőfegyverek kizárva!  –a főnök szavára mindenki eldobta a pisztolyát. Bárcsak ennyi lenne a történet, de amint eldobták a pisztolyukat, rögtön a kezükbe vettek mindent, amit csak találtak. Kést, üveget, csavarkulcsot, vascsövet, ami jól jött volna az előbb, volt egy ferdeszemű is, akinél egy szamuráj kard is díszelgett, sőt, valaki egy átkozott esernyővel jött ellenünk. Szépen átváltottunk üldözőből üldözötté.

            Nem igazán vagyok mestere a verekedésnek, de három embert sikerült orrba vernem, mielőtt egy lánc a bordámon kezdett el citerázni. El is terültem a földön, azt hittem szét akar robbanni a tüdőm. Ketten rám telepedtek és egy hideg pengét szegeztek a torkomnak.

            - Mondj búcsút a fejednek, koma! –mondta az egyik. Ezek az örültek le akarták vágni a fejem.

            - Ááárrrgh! – ez volt az a pont, ahol megállt minden. Még az is láttam, hogy valami fényes pont jelenik meg az égen, azt gondoltam, valami angyal szállt le hozzám, de nem én voltam az, aki felordított. A kicsi kínai melléből kilógott a szamuráj kardja. Valaki szólhatott volna neki, hogy ez nem valami egészséges. Mikhail-ra néztem.

            - Csak baleset volt, véletlen beleszaladt.  –dadogta.

            - Megöltétek a barátomat, ti szemetek. –őrjöngött egy Sector Gaza pólót viselő fickó.  Berohant a raktárba, ahonnan pár pillanattal később egy rakétavetővel a kezében tért vissza.

            - Grigori, tedd le, te idióta! Ha azt elsütöd idebent, a légnyomás mindnyájukat megöl.  –ekkor láttam meg a főnök képét. Szöke rasztás haja volt és borostás képe. Egy szóval kiköpött mása Andres Fridén-nek. Ez már csak azért ijesztő, mert fogalmam sincs, hogy ki is valójában Andres Fridén. Grigori örült szándékáról két másik dolog vonta el a figyelmemet. Az egyik az, hogy az a fényes pont az égen, amit angyalnak véltem vészesen közeledett. A másik pedig az, hogy Bohdan négykézlábra állt és neki vetette magát Grigorinak, hanyatt lökte. Ahogy földre csapódtak a rakétavető elsült, de szerencsére azon az ablakon repült ki a lövedék, amin Bohdan beszambázott. Egyenesen neki szállt a lövedék az égen átcikázó fényes valaminek, ami akkorát robbant, hogy a fénye még a szemhéjamat is átvilágította. A hangról nem is beszélve, hazafelé úton be kell ugranom a közértbe új dobhártyákat venni. Na, ettől már tényleg sokkos állapotba került mindenki a raktáérban.

            Az eseményt követetően, értetlenül ácsorogtunk. Megegyeztünk abban, hogy szép csendben feloszlunk, a srácokat még az sem érdekelte, hogy visszavittük a lopott cuccokat. Az volt a lényeg, hogy eltűnjünk a helyszínről mimnél hamarabb. Isten tudja, mihez volt szerencsénk.