Részleteket szeretnék megosztani veletek. Kíváncsi vagyok, mit szóltok a sci-fihez. Kíváncsi vagyok, a véleményetekre. Kezdő, amatőr,  járatlan, újonc, tapasztalatlan írásom rendszertelenül osztanám meg véleményezésre.

>Íme:

'Nagy izgalommal lépdelt. Végre ott lehet a kölykökkel. A sajátjaival lehet. Végre játszhat velük rendesen, nem csak úgy, mint az elmúlt két napban. Violának dolga lesz a városban. Így nem lesz otthon. És így otthon apázhattak felhőtlenül. Nem volt otthon a führer, szokta volt mondogatni, mikor még együtt voltak. Azóta meg csak, mikor olyan volt a társaság. Megállt, mert valami érdekeset hallott meg. Olyant, mint mikor emberek csodálkoznak valami új, számukra ismeretlen dolgon. Volt, akitől olyan hang jött, mintha nem hinné el azt, amit lát. Volt, akitől olyan fájdalmas felnyögés jött, mint mikor valakivel történik valami, és együtt érez azzal. Tag lelépett az útról eközben, és valami fura érzés öntötte el az egész testét, Hirtelen túl melege lett. Lefelé nézett, így azonnal látta, hogy a lába nem éri a földet, és hogy ő már nem előre halad, hanem befelé az utcába. Látta amint a felfestett zebra eltűnik alóla, és valami nyomja a bal oldalát. Fel akart nézni, de valami nem engedte mozogni. Jobbra haladt, mikor csak lépett egyet. Csodálkozva gondolkozott ezen, hogy lehet úgy oldal irányba haladni, hogy meg se tud moccanni. Hogy képes az ember mindenféle külső segítség nélkül az aszfalthoz nem érve mozogni. Ráadásul balról jobbra! Ez természetellenes dolog. És ez a fehérség, ami elkezdte körülvenni, és elkezdte az aszfaltot egyre távolabbinak feltüntetni, ez nem tetszet Tagnak. ' Itt valami nem stimmel!' -futott át agyán a tapasztalt tények tudatában.  ' Már minden csak fehér, és mást nem is látok. 'Még a tankönyvek sincsenek nálam, ami Bálintnak kell! És én se vagyok már sehol. Hát ez meg mi a csoda. Nem érzem a testem. Nem látok semmit, és még az autópálya hangja is elmaradt.' Ez volt az utolsó gondolata. Nem volt már semmi, csak a fehérség, amit látott. Majd a gondolatai is megszűntek. Nem érzett, nem gondolt semmire. Nem volt sehol. Talán a szívének dobbanásai voltak azok a hangok, amik valahol a tudata alatt még mintha szóltak volna. Aztán csak a hirtelen, mindent átható fekete üresség lett. Az a hatalmas űr volt csak, ami a teljes tudatlanságot, teljes érzésmentességet, teljes gondolatmentességet jelenti.  Olyan volt, mint a semmi.  Mintha a nincs itt semmi világába került, volna. Nem volt sehol Tag. Nem érzett semmit. Még csak nem is érzékelt semmit se. Se magában, se maga körül. Nem látott semmit, de mintha a szeme nyitva lett volna. Se gondolat. Se érzelem. Se értelem. Se érzékelés. Se semmi. 

-De ez így nincs rendjén! -ordított fel hirtelen magába- A semmiben nem érezhetem nyitva a szeme! Nem tudok ott gondolkozni! Mert az pont azért semmi, hogy ott semmi se legyen! Még én se. A gondolataim se.  Mert ha ott lennék a semmiben, akkor az nem lenne tovább az. Hiszen én ott vagyok. Tehát má van valami, pontosabban valaki benne. Így nem lenne az ami. Mert lehetek kicsi, apró, vagy még annál is kisebb, de ha ott lennék, az nem lenne a semmi. - okoskodott Tag. És hirtelen érzett valamit. Vagy hallott inkább valamit. Vagy lehet, hogy látott valami villanást. Nem volt benne biztos, melyik érzékszervével érzett, de történt valami vele azt tudta. 

-Áááá!- próbált felkiáltani, de ezt már határozottan érezte, csak gondolat maradt.  Majd rögtön azután, hogy ez tudatosult benne egy új képet látott. Egy kép égett bele a retináján át a szemébe. Ez pedig, mint egy jól engedelmeskedő szerkezet azonnal az agyába tolta azt minden apró  részletében. A kép nem tűnt el olyan hamar, mint hogy ne látta volna rendesen. Azt is tényként kezelte, hogy az nem vált színessé. Bár lehet, hogy nem is voltak színek. Valami kerek tárgyak szabályos elrendezésben ontották a fényt. Egy középen, és hat darab ugyanolyan körülötte. Nagyon szorosan, egybefüggően rendezve. És egy hosszú rúdszerű volt még a képben. Ami inkább volt pálca, vagy vékonyabb annál. Ebben egy nagyon erős fénypont volt. Mintha azzal világítottak volna a szemébe.  

-Vigyázzatok rá! Figyeljetek oda, hogy ne ébredjen fel. Nem engedhetjük még meg! Túl közel vagyunk még.- hallotta. Egy kellemes hangú férfi beszélt. Jól hallotta. Megnyugtató volt hallani valakinek a hangját. De volt benne valami pánikszerű is. Határozott volt. Az kétségtelen. De mégis megbújt benne valami más is. Olyan kellemes férfihang volt, mint ami a pályaudvarokon szokott lenni. Egészen jó zöngése volt. Olyan megnyugtató színezetű. Olyan volt, hogy...

-Bejössz neki!- hallott egy másik hangot. Kicsit magához tért. 

-Hé! Ez egy suttyó kölyök hangja!- ordította volna Tag.- Ez a kölyök mit keres itt. Illetve mit matat a fejembe. Mert beszélni nem tudok. Csak gondolkozom. He-he! Tehát vagyok. Cogito ergo sum! Ja. De akkor is ez honnan tudja, mire gondolok? Vagy lehet, képzelődöm? Halott vagyok és ez a túlvilág? Vagy most haldoklom és ez az átmeneti állapot a két világ közt? Vagy csak úgy vagyok, mint voltam és.....