--------------------------------------------------------

      Reccs!

      A végtag elvált a testtől, csont tört, inak szakadtak. Körmeim belekaptak a bőrbe, felhasították azt, áttörve ezzel a védelmem. Már emlékezni sem tudok arra az időre, amikor utoljára részem esett ilyesfajta küzdelemben. Az erősebb fennmarad, a gyenge elbukik, ez az élet rendje. Felemelő érzés, minden egyes pillanata egy-egy kisebb extázis, mely nem akar abbamaradni. Nem gondolok a brutalitásra, nem érdekel, ki mit gondol, nekem jogom van ehhez. Az édes jutalom, amiért győzelmet arattam, s ezt senki, ismétlem, senki sem veheti el tőlem! Fogaimat mélyen belemártom a húsba, tépem, fosztom, mindaddig, amíg a helyén egyedül csak a tétlen csont marad. Elborzadva néznek rám, körülvesznek, de én folytatom a lakmározást, legalább lesz valami, ami jelzi: "Velem ti ne kezdjetek ki!"

      - Öregem, hogy tudsz te így enni...?

      Zavartan nézek fel a zsákmányom mögül. Ocelot ül előttem az asztalnál, unott arckifejezést vágva, pont úgy, ahogy azt már megszoktam tőle. Egy pillanatra abbahagyom a falatozást, lenyelem a finom húst.

      - Hé! Nem minden nap van grillcsirke vacsorára! - förmedek rá. - Senki sem áll közém és a szárnyasom közé - mondom, s azzal lehasítom a másik combot is a ropogós testről.

      Majszolni kezdem, szándékosan túljátszva, hogy a srácot még tovább ingereljem. Ocelot jófej gyerek, egykorúak vagyunk, pont úgy, mint mindenki más ezen négy fal között. Először furcsálltam ezt az egybeesést, vagyunk vagy hatvanan ebben az intézményben, ám a legnagyobb korkülönbség még így is csak Leó és Kardfog között van, közel három hónap. A felidae fertőzést testnedvcserével állították meg a fekete időszak során, de... mondjuk úgy nem mindenki elégedett meg egyszerű nyalakodással. Az én szüleim sem voltak különbek, se nem Oceloté, bár az enyémek kivételes példát követve továbbra is együtt vannak. Ő ezzel nem jeleskedhet, sokan nem.

      Akárhogy is, bírom őt, nem köt csomót a nyelvére, ha unatkozik akkor pedig kellően intelligens szavakat tud bömbölni. Végeztem az újabb combbal, Oci szemöldöke kérdő ívbe rándult. "Na tessék, megint itt egy beszólás!" gondoltam, s felnevettem magamban.

      - Milyen kár, hogy az utóbbi meccsedet gyorsabban elvesztetted, mint ahogy azt megetted.

      ... Ok, ez még engem is váratlanul ért. Köhögni kezdek, félrenyeltem a hüledezéstől. Valószínűleg az egész menza az én búrámat bámulja, ezt abból szűröm le, hogy Puma még fel is horkan a röhögéstől, a nevemet hahotázva. Nem láttam, elfoglalt a fulladozás, de bárhol felismerem az éles hangját....

      - Csak balszerencse volt... - nyögöm végül, visszanyerve az erőmet két köhögés között. - A hármas játékmód nem nekem kedvez.

       - És pont ez az a hozzáállás, ami a C szakaszban tart téged, Hiúz.

      Újabb kelletlen hang, bár inkább ő, mint Puma. Fáradt fejemet egy lassú mozdulattal a női alak felé fordítom, kölcsönvéve Oci jellegzetes "Utálom az életemet, de titeket még jobban" arckifejezését. Nem szólok, hagyom, hogy a mindent elsöprő unott tekintet elvégezze a dolgát.

      Ő pislogni kezdett, zöldes szemei köztem és Ocelot között váltották egymást, elemezve az arcizmok állását. Ha nem ismerém, azt hinném, most próbálja eldönteni, hogy rokonok vagyunk-e vagy sem.

      Tálcáját mellénk helyezi, jobb kezét türelmetlenül csípőre rakva.

      - Hogy akarsz feljebb kerülni, ha kifogásokat keresel? - Leül mellém, közelebb hajol, hogy a közös titkot megtartsa. - Nem úgy volt, hogy fel szeretnél jutni Vadmacska szintjére?

       Sóhajtok. Miért is kell Maunak tudnia rólam és Kittiről? Ja persze, mert ez az ében szépség egy hónapja nyakon csípett egy bizonyos idiótát, aki betolakodott a női öltözőbe... Na AZ volt aztán a mesteri magyarázkodás, szerintem felülmúltam mindent, amit az évek alatt a szüleimnek hablatyoltam. Csak azt tudnám, hogy honnan jött a béka és a torta ötlete. Már éppen elszabadultam volna Mau gyanakvó tekintetétől, mikor Kitti végzett a zuhannyal, s a történetet nem ismerve pár szóval azonnal szétroppantott mindent. Igen, szép emlékek!

      - Te is ugyanúgy C vagy.

      - Én legalább naponta gyakorlok. - Kisöpri fekete haját az arcából, majd nekilát a leves szorgos kanalazásának. Valóban szűkös időbeosztása van, egyszer hagytam, hogy pontról pontra felsorolja. Srácok, soha ne kérjétek meg, hogy pontról pontra felolvassa! - Párbajban jó vagy, de ajánlatos lenne minden téren gyakorolni egy kicsit.

      Jó vagyok párbajban? Ahaaaaaa, éééértem már! Szóval ez a csízió, így már minden világos, ami az elmúlt napokban történt. Játékos mosolyra váltok, de ezt gyorsan letörlöm az arcomról, mert még átlátna a szitán. Eljött az ideje egy kis kegyetlen visszavágónak, mellyel talán még nyerhetek is valamit. Csupán játszani kell az értetlent, az pedig profi módón megy.

      - Hogy érted, hogy jó vagyok párbajban? Csak nem nézni szoktad a meccseimet?

      Bingó! Ez még annál is nagyobb telitalálat volt, mint amire számítottam! Mau arca teljesen vörös lett, még a kanálra is ráharapott, olyannyira zavarba jött a vádalom hallatán. De, most jön a neheze, mert éppenséggel megfulladok a röhögéstől idebent. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy visszafojtsam a kuncogást, még nekem is el kell fordulnom egy pillanatra. Most egymásnak háttal ülünk, mindkettőnk az arcunkat takarjuk, bár teljesen más okokból.

      Természetesen a meccsek nem privátban zajlanak, bárki bármikor figyelemmel kísérheti őket, de ahhoz, hogy egy magamfajtára azt mondja, "Jó", ahhoz nem egy elemzés kell, a döntés nehezen mondható egyértelműnek.

      - Sok párbajt nézek - jegyzi meg halkan.

      Visszafordulok, sikerül úrrá lenni magamon, de ő még mindig hátat fordítva ül nekem. Ocelotra tekintek, ő vállat von, kivonja magát a társaságból. Klasszikus Oci. Rendben van, a kanálharapásra nem számítottam, kíváncsi lennék, hogy vajon tényleg szégyenlősségből fordult el, vagy csak a fogát sajdítja.

      -  Megtisztelő, hogy csak az enyémet - mondom egy elismerő hangon, s kezemet a vállára helyezem.

      Rám néz, csillogó szemei remegő tekintetet vetnek, melyet egy boldog vigyorral erősítek meg. Ő is elmosolyodik, de aztán teste összerándul, felrémlik neki valami, s újból elfordul.

      Igen, totál szégyenlős! Szép becenév a Mau, de én inkább adtam volna neki a Cicus nevet. Milyen kár, hogy foglalt. Körbefordulok, Cicus pont ott ül a...  harmadik asztalnál, éppen... Pumával szemben... Nahát, ez is egy érdekes egybeesés, Nagy P-ről pont az előbb esett szó.

      A következő percek a szokásos séma alapján zajlanak. Én az általam kisajátított csirkét zabálom, Oci szemhéjai rángatóznak a csámcsogásomtól, Mau pedig szép úri hölgyesen fogyasztja az ő adagját, szó nélkül. Bár, mintha most egy kicsivel óvatosabban emelné a kanalat a szájához.

      Már csak egyedül Kitti hiányzik az asztalnál. Az első napokban még együtt volt a csapat, nem hagytuk volna ki a közös falatozást, azonban az utóbbi időben Vadmacska egy kicsit... elvadult. Már nem járt le hozzánk a C-re, a küzdelmei során is hétről hétre ijesztőbb, agresszívabb lett. Nem én voltam az egyetlen, aki erre felfigyelt, Mau is örömmel támogatná a szavaimat, Ocelot is, ha épp nem azon törné a fejét, hogy miként metssze el a nyakunkat

      A feltételezések számtalanok. Egyesek azt mondják, hogy a fejébe szállt a hatalom, amióta ő lett az A osztag listavezetője, de ezt nem tudom kinézni belőle. Vagy csak nem akarom kinézni belőle. "Nehéz lehet népszerűnek lenni." "Francokat, minden pillanatát imádom! Huszonhárom évesen a világ tetején, magasan az emberek felett... Kérhetnénk mi ennél többet?"

      Leteszem az ételt, már egyáltalán nem kívánok többet. Na erre aztán Ocelot is felfigyel, meglepett pislogásba kezd, látom rajta, hogy magyarázatot keres. Már éppen kérdésre nyitná a száját, amikor egy másik hang szólal meg helyette.

      - Tekerd már feljebb! - üvölti Leó. - Most jön a legjobb rész!

      Tekintetünk a társaság felé irányul, s csak ekkor veszem észre, hogy egyedül mi lettünk kihagyva a buliból. Leóék a falitévét nézték, ki tudja mióta, de most már az egész menza csatlakozott hozzájuk a terem közepén. A kijelzőre nézek, Kitti teste tűnik fel rajta, két másik macskasarjjal hadakozva. Élő közvetítés az arénából! Nem tudom, hogy meddig ültem ott mozdulatlanul. Másodpercek? Percek? Mau volt az, aki először cselekedett, észrevehette a tétlenségemet, ezért megragadja a csuklómat, s közösen rohanunk oda az őrjöngő tömeghez.

      - Mit néztek? - kérdezi.

      - Egy A szintű hármasmód - érkezik rá az azonnali, izgatott válasz. - Vadmacska kontra Sphinx kontra Kardfog.

      Hármasmód... Hogy utálom! Három katalizáló lép egyszerre a porondra, hogy végül csak egy maradjon. Persze ez csak az elmélet, gyakorlatban már az első lépésnél kialakulnak a szövetségek, egy jó kis kettő kontra egy küzdelmet alapítva. Fair Play 4Ever!

      - Mi az állás?

      - Öt életes meccs, ebből Sphinxnek van vissza kettő, Kardfognak egy.

      - Vagyis még egy halál és Kardfog elveszti a katalízist - konstatálja Mau. -  És Kit- akarom mondani, Vadmacska?

      Csend lett, ezt megtörve pedig Cicus felelt. Hangja pont olyan vékony, mint amilyennek a neve alapján elképzelnéd, ez pedig nem vicc! De talán a tüsszentése a legjobb, olyat még a világegyetem nem hallott.

      - Öt.

      Elfordítom a fejem, a tévé képernyőjére szegezem a figyelmem. Kitti valóságos démonként táncolt az ellene összefogott páros között. Sphinx értelmetlenül hadonászik a tőrével, természetesen csak a levegőt vágja idegességében, Vadmacska viszont az imént kettővel csapott le rájuk, valószínűleg azzal, melyet az üres kezű Kardfogtól lopott. Ugrál, hajolgat, játszadozik a prédával.

      Elmosolyodok, tudom, hogy helyben véget vethetne a küzdelemnek. Visszafogja magát az élvezet érdekében, ahogy ezt kell. Nem várt módon ekkor sikerül a kamerán keresztül a szemébe néznem, belepillantok a lény lelkébe. A katalizáció gyönyörűen csillogó aranyra festette az íriszét.

      Vadmacska hátraugrik, nagy megkönnyebbülésemre elhajol egy fájdalmasnak tűnő csapás elől, s egy pörgéssel fegyvereit teljes erővel a két ellenfél mellébe vágja.

      - Ezaz! - kiált fel mellettem Cicus, öklét a magasba dobva.

      Mire visszafordulok, Kitti már kitépte a pengét az elernyedő testekből, s egy szaltóval elhátrált a társaságtól. Kardfog egy pillanatra mozdulatlanul fekszik, de nem kell félteni, túléli, bármennyire is egy bunkó alak. A szívén át ütött rés pillanatok alatt beforrt, ereiben immár új vér keringett, s bár a lélegzés jogát nem veszítette el, a meccset úgy ahogy van bebukta. Ez volt az utolsó felhasználható élete, a szemeiből eltűnt a csillogás, ismét csak egy macskasarj volt a sok közül. Lejárt a katalizációja.

      Felmordul, túlzottan dühös hangjától felnevetünk. Jó látni, hogy néha egy kicsit helyreteszik a srácot. Sphinx is talpra állt, társát elveszítve viszont nem hiszem, hogy lenne bármilyen esélye. Egyetlen egy élete maradt, Kitti még mind az öttel büszkélkedik, egy egyszerű öngyilkos hadművelet is megtenné a részéről. De nem olyan macskából faragták őt, számára ez művészet!

      Jól sejtettem a kimenetelt, Sphinx felemeli a karjait, dobja a mérkőzést. Elhajítja csontszáraz tőrét, annak csattanása kongó harangként közli, hogy a Vadmacska veretlen, továbbra is. Örömmámor kel életre rajtunk, pedig nem is a mi győzelmünk volt. Az egész menza Kittit ünnepli. Leó, Cicus, még Pumával is váltok egy baráti mosolyt. Máris arról kezdünk beszélgetni, hogy miféle mozdulatsorokat lennénk képesek ellesni, felidézzük egymásnak a régi meccsek élményeit. Egyedül Mau és Ocelot az, akik az ünneplésből inkább kimaradtak.