Felemelem a pisztolyt. Remeg a kezem, ahogy magam elé tartom, és igazából nem is tudom, miért teszem ezt, de valahogy most jó érzéssel tölt el.

A szakállas fickó előttem áll, és könyörög. Esdeklő tekintetében egy cseppnyi félelmet nem látok. Megváltást akar, akárcsak én…

Tegnap este, miközben az erkélyről a csillagokat néztem, eszembe jutott Veronika. Az egyetlen igaz barátom. Ő tényleg azért van mellettem, mert szeret, és úgy fogad el, ahogy vagyok – a hibáimmal együtt. Pedig tudja, hogy koránt sem vagyok egy szent. Rengeteg bűnös gondolat kavarog a fejemben, arról nem is beszélve, hogy rabja vagyok az alkoholnak és a nőknek. Mint egy bolyongó szellem, kocsmáról kocsmára járok, ha némi pénz üti a markomat. Olyankor nem fogom vissza magam: behálózom az első szimpatikus lányt, aki szembejön. Este már az ágyban nyújtunk egymásnak extrém gyönyöröket.

Ez vagyok én.

Veronika talán az egyetlen, aki mást is lát bennem. Hogy mit, azt nem tudom. Mert igaz ugyan, hogy tisztaságra vágyom, de az égvilágon semmit nem teszek annak érdekében.

A szakállas fickó szüntelenül könyörög.

Néhány órája, a kocsmában találkoztunk. Nem tudtam, ki ő, még csak látásból sem ismertem, de amikor két korsó sörrel a kezében leült az asztalomhoz, rögtön megéreztem, mi ketten valamiben nagyon hasonlítunk. Akkor még azt gondoltam, csupán az alkohol az, ami összeköt. De miután elmesélte a történetét, másképp kezdtem látni a helyzetet.

A fickó ötvenöt éves volt, munkanélküli. Nemrég rúgták ki, létszámleépítés ürügyén, és mivel semmihez sem értett, és idős is volt, nem kellett a munkaereje sehol. Családja elhagyta, barátai nemigen voltak, ezért úgy érezte, teljesen értelmetlen az élete.

- Az öngyilkosság bűn – rebegi a fickó. Szeméből patakokban folynak a könnyei, végig szerteágazó, rendezetlen szakállán.

- A gyilkosság is az – válaszolom eltökélten, de a pisztolyt cseppet sem eresztem lejjebb.

- Kérem… Nagyon kérem, vessen véget ennek! Nem akarok bűnben meghalni, viszont maga még megtisztulhat, ha most gyilkol is.

Egy pillanatra meginogok, de még mindig nem húzom fel a kakast.

Miért nem dugtam meg Veronikát? Ezt a kérdést rengetegszer feltettem már magamnak. Talán még az olyan elvetemült gazfickó is, mint én, megtisztul egy kicsit, ha egy ilyen lány közelében lehet.

Veronika szűz volt még. Huszonhárom évesen ez szép teljesítmény a mai világban, különösen ha az ember lánya ráadásul csinos is.

Ő eltökélte, mindörökre megőrzi a tisztaságát.

Egyszer felvetettem neki, hogy álljon apácának, ha már így elszánta magát. Erre azt felelte, apácának állni túl könnyű lenne. Nem, ő ebben a velejéig romlott világban szerette volna megőrizni az ártatlanságát.

Egy nap aztán sírva állított be hozzám. Megtudtam – már amennyire a szavaiból ki tudtam venni –, hogy megismerkedett egy kedves fiúval, jól érzik magukat együtt, de a srác többet akart. Vonzódott Veronikához, és Veronika látta rajta, mennyire szenved a közelében. Ő ugyanis nem mutatott hajlandóságot közelebbi kapcsolatra.

Kikérte a véleményemet, de én nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy tegye, amit a szíve diktál, hisz csak ez számít. Átöleltem, és a fülébe súgtam, mindegy, mint tesz, én akkor is ugyanúgy fogom szeretni. Ez azonban hazugság volt. Ugyanis Veronikát tekintettem az én egyetlen mentsváramnak. Egy vonzó lány, aki dacára az éhes férfiszemeknek, ebben a romlott világban is képes megőrizni a szüzességét… Hát kell ennél nagyobb bizonyíték az angyalok létezésére?

- Kérem…

A szakállas fickó nem tágít. Meg akar halni, látom a szemében. Nekem viszont minden vágyam megtisztulni. Hogy teljesülhetne egyszerre a kettő?

- Ne féljen, Isten megbocsát!

- Fejezze már be! – Érzem, hogy hangom megremeg az indulattól. Dühömben majdnem meghúzom a ravaszt. Ekkor jut eszembe, hogy a kakast még nem húztam fel. Most megteszem. Egyenesen a fickó fejére célzok, aki erre behunyja a szemét. Szemhéjai megremegnek. Most látom rajta először, hogy fél. Hisz ő sem tudhatja, mi vár rá odaát, ha egyáltalán van ott valami…

Egy világ omlott össze bennem, amikor Veronika közölte, hogy már nem szűz. Legszívesebben a saját kezemmel fojtottam volna meg a srácot.

Veronika ellenben igencsak boldognak tűnt. Mintha kicserélték volna. Többé nem azt a félénk kislányt láttam magam előtt, akit megismertem. Nővé érett. Önfeledten nevetett, viccelődött, és ami a leginkább szíven ütött, egész lényén valami megfoghatatlan nyugtalanság uralkodott el. Mintha folyton mozogni, menekülni akart volna.

Nem is maradt sokáig aznap. Másnap meg már el sem jött… Ami azt illeti, azóta már két hét telt el, és nem jelentkezett. Ez nem rá vallott.

Tudtam, persze – hiszen nekem is volt már részem benne –, milyen egy párkapcsolat. Az ember legszívesebben minden percben a szerelmével lenne. Legalábbis eleinte. De azért egy telefont igazán megejthetett volna…

Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerre sírhatnékom támad. Arra gondolok, ha már Veronika sem szent, ugyan, ki az? Hát nincs már a világon egy tiszta, ártatlan lélek? Mi lesz így velem?

A szakállas fickó kinyitja a szemét. Értetlenül mered rám.

- Mire vár? – sürget. – Lőjön már le! Vagy háttal álljak? Nekem úgy is jó.

- Sajnálom – suttogom, és leeresztem a fegyvert. – Nem én vagyok a megfelelő ember.

Azzal lassan halántékomhoz emelem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt. Utolsó földi gondolatom valójában az érzés, mennyire szeretem Veronikát…

***

Egy éve fordult meg először fejemben az öngyilkosság gondolata. Meg is tettem a kellő lépéseket, szereztem jó erős kötelet, kötöttem rá hurkot, és átvetettem az álmennyezet alatt rejtőző egyik csövön. Előzőleg megállapítottam, elég erősnek kell lennie, hogy elbírjon, de miután kirúgtam magam alól a széket, rögtön megadta magát a súlyomnak.

Egy időre elvetettem az ötletet. Aztán egy nap azon kaptam magam, hogy az ablak alatt húzódó, nyolcemeletnyi mélységet tanulmányozom vágyakozva. Ugrani kéne, gondoltam, de a következő pillanatban tekintetem találkozott a szomszéd lakásban élő gyermekével. Ismét meggondoltam magam. Nem hagyhatom, hogy akárki, legfőképp egy gyerek, szemtanúja legyen, ahogy véres testem elterül az úton.

Ezt követően egyre csak tanakodtam, miképp vethetnék véget az életemnek anélkül, hogy ezzel bárkinek is ártanék.

A végkielégítésem nagy részét italra költöttem. Állandóan részeg voltam. Hogy ennek ellenére képes voltam a józan gondolkodásra, csodaszámba megy.

Egy nap, éppen szokásos italozásom közepette, összefutottam azzal a fiatal kereskedővel, aki mindent megváltoztatott. Harminc éves lehetett, kicsivel talán több. Markáns arca arról árulkodott, komoly tervei vannak, és azokat elszántan követni is hajlandó. A tény viszont, hogy egy kocsmában leissza magát a sárga földig, teljes magányban, nem erre vallott. Úgy éreztem, mindenképpen meg kell vele ismerkednem. Rendeltem két korsó sört, és azzal együtt leültem az asztalához.

Beszélgetni kezdtünk.

Megtudtam, hogy bár diplomás, és híres üzletemberként sokat keres, valójában nem szereti, amit csinál. Utálja a pénzt, és mindent, ami azzal kapcsolatos. Ő inkább az érzések embere. Szeret elcsodálkozni, akár órákig is képes bámulni egy pontot a látóhatáron, és kedvenc időtöltése a sétálás a tóparton. Legfőbb vágya, hogy végre megtisztulhasson, hisz annyi bűnös gondolat vert fészket a fejében.

Megkérdezte tőlem, hiszek-e Istenben. Mondom: nem. Erre ő annyit mondott (már igen részeg volt), hogy valaminek mégiscsak lennie kell… Aztán sokáig hallgatott.

Ekkor ütött szeget fejemben a gondolat: talán okkal futottunk össze ezzel az emberrel. Talán mégiscsak létezik valami felsőbb hatalom. De ha ez igaz, kik vagyunk mi, hogy csak úgy, gyáván kioltsuk saját életünket?

Végképp elvetettem az öngyilkosság gondolatát. Úgy éreztem, van még remény számomra az újrakezdésre.

Ám ekkor a férfi széthúzta öltönyét, melynek belső zsebében pisztoly fém markolatát pillantottam meg.

Csendre intett, bár eszem ágában sem volt megszólalni. Körbenézett, majd bizalmasan közelebb hajolt.

- Tudja, most nagyon szívesen megölnék valakit – mondta.

Szeme csillogásán láttam, komolyan gondolja.

Innentől kezdve nem volt visszaút.

Hogy mire gondoltam, miközben a férfi a fejemnek szegezte a pisztoly csövét? Bevallom, féltem. Hitem nem volt a mennyországban, de rettegtem a pokoltól. Leginkább mégis a semmitől tartottam. Hogy meghalok, és mintha elvágták volna: nem történik többé semmi. Úgy éreztem, ez még a szenvedésnél is rosszabb lenne. Mégis, lelkem egy része mindennél jobban vágyott a halálra.

Ma ismét dolgozom, nem kilátástalan a helyzetem, és a családommal is újra felvettem a kapcsolatot. Mondhatni, elégedett vagyok az életemmel.

Az öngyilkosság bűn, most már tudom. Csak az fáj, hogy erre egy szerencsétlen ember halála révén kellett rájönnöm.