- Nem lehet neked könnyű, barátom!

- Miből gondolod?

- Itt vagy, egyedül ebben a kis lyukban, hónapokig feléd sem szagol senki. Ha én nem jövök, egymagad vagy.

- És?

- Ne mondd már, hogy neked ez így jó!

- Nincs vele semmi problémám.

- Nem akarom elhinni, hogy boldog vagy így.

- Márpedig elhiheted.

- Mégis, mi tesz téged boldoggá?

- Semmi.

- Nem értem.

- Semmi nem tesz boldoggá, mert már születésemtől fogva az vagyok.

- Az lehetetlen! Minden embernek kell valami, ami boldoggá teszi.

- Ebben egyetértünk. Nos, ilyen szempontból közelítve, én magam vagyok ez a valami.

- Hogyan?

- Nincs hogyan. Hogyan csinálsz fát a fából?

- Ez értelmetlen.

- Nem az. Csak ugyanannyi értelme van, mintha azt kérdeznéd, hogyan lesz egy ember boldog.

- Na, de csak kell... valami... barátok, család, gyerekek, biztos állás...

- Igen, kell. Különben az emberiség valószínűleg kihalna.

- Tehát azt mondod, ezek csak a létfenntartáshoz kellenek?

- Te mondtad, nem én. Egyébként, ez csak az egyik része. De te azt kérdezted, a boldogsághoz mi kell. Alapvetően semmi ezek közül.

- De az ember csak társas lény. Jó, ha ismerkedik.

- Itt a kulcsszó: jó. Jó, ha ismerkedik. Viszont az is jó, ha nem teszi.

- Tessék?

- Gondolj bele: van egy ember, aki örömét leli abban, hogy külső szemlélőként megfigyel másokat, de ő maga nem igazán vesz részt az életükben. Úgy érzi, ezáltal tudja csak megőrizni a függetlenségét, és nem szeretne semmilyen emberi kapcsolatba belemenni csak azért, mert az szükségszerű.

- Jó, de idővel ez az ember is érezheti úgy, hogy társaságra vágyik.

- Valóban. "Vagy ha nem, hát... kis nyúl!"

- Amúgy te ilyen vagy?

- Nem egészen. Csak felhoztam egy példát.

- De biztos neked is megfordult már a fejedben, hogy kéne valaki, aki... érted... itt lenne... melletted...

- Persze. Ember vagyok. De láttál te már engem orromat lógatva közlekedni?

- Nem igazán.

- Na látod!

- De még mindig nem értem, hogy tudsz így boldog lenni.

- Persze, mert neked millió elképzelésed van a boldogságról. A magány meg egyenesen pokoli fájdalmakkal teli kemence. Nekem is az, csak én nem érzem át. Nem gondolok bele.

- Jó, de akkor is... Nem gondolod úgy, hogy ez lemondás a részedről? Lemondasz a jó dolgokról az életben.

- Nem mondok le semmiről. Annyi, hogy nem keresem őket. De ettől még, ha jönnének, örömmel fogadnám őket.

- Nagyon úgy tűnik nekem, hogy ez csak magyarázkodás.

- Mert számodra az. De kérdem én, miért gondolod így? Annyira lehetetlen, hogy egy ember nem azért magyaráz meg valamit, hogy önmagát tisztázza, hanem hogy te ne élj tévhitben? Hát ennyire nem bízunk már egymásban?

- Erre nem tudok mit mondani. De ez akkor sem élet így. Csak vegetálsz!

- Biztos vagy benne? Most is te vagy az, aki elégedetlenkedik, és nem én.