Rap zene és borravaló

            - Mondtam már, hogy utálom a rap zenét? –kérdezte.

            - Igen, már kétszer is.

            - Komolyan? –csodálkozott el a szemöldökét magasba emelve. Bele bámult a poharába, ahogy az italt lötyögtette.  –Nem baj, elmondom megint, most már úgyis jobban ki tudom fejteni, hogy miért.

            A tv-ben éppen az említet zenestílus egyik gyöngyszeme szólt, és a „gyöngyszem” szarkasztikusan értendő. A karját kinyújtva a sarokban lévő, apró tv felé bökdösött háromszor egymás után.

            - Ez nem… ez még csak nem is zene, nem is értem miért hívják annak, hát téged nem bőszít fel az ilyen? –mielőtt beleszürcsöltem a kávémba még megcsóváltam a fejemet. –Tudod mi ez? Valami primitív agymosó szarság. De nem ám tudatosan mossa az agyadat, nehogy azt hidd, hanem tudat alatt csinálja a kis trükkös. Észre sem veszed és már te is olyan hülye vagy, mint akik ezt hallgatják/előadják. Három fajtát tudok neked felsorolni a rap zenéből. Van, amikor csak valami ordas baromságról dumálnak, igen direkt mondtam, hogy dumálnak az éneklés helyett. A második az, amikor egy ex csajról van szó benne, és elmondják őt minden utolsó, ringyónak, pénzért közösülő egyénnek. Ha csak úgy tudja kifejezni a szerelmi bánatát, hogy mindennek elmondja a volt csaját, akkor biztos, hogy egy kurva kreatív figura lehet, nem így van?  Aztán ott a harmadik, a legjobb, amikor végig arról dumálnak, hogy ők a tökös gyerekek, és hogy úgy levernek, hogy fel sem állok utána. –széttárta a kezét, és olyan kétségbeesetten bámulta rám, mintha a halál jelent volna meg a hátam mögött.

            - Nem is ez az ijesztő. –szóltam közbe. – Hanem, hogy van, aki ezt szereti. Nem mondom, hogy én jobban csinálnám, de ez semmilyen kreativitást nem igényel, csak gondolj bele. Van egy ostoba beat, amit bárki a saját szájával elő tud adni, még csak szintetizátor sem kell hozzá. Vagy csak szimplán lenyúlnak egy alapot, egy már sikerre vitt számból. Az „ének” meg végtelenül egyszerű. Csak a megfelelő hanglejtésben kell beszélni, még a ritmusra sem kell figyelned.

            - Pont… Pontosan, erről van szó. Telibe találtad a dolgot. Gratulálok! –pont úgy bökdösött felém elismerően, mint az imént a tv-re dühében. – Ha valamiben jók ezek a magukat előadónak hívó alakok, akkor az, hogy két és fél percen keresztül rizsázzanak arról, hogy milyen rossz az életük, milyen rossz volt az életük, milyen rossz lesz az életük. Csak sajnáltatják magukat, de úgy, hogy közben azt is elmondják, hogy ők attól még kemények, megvernek téged, leszúrnak, megölnek, csak úgy, mert ők kemények.

            Közben a pincérnő is megérkezett a számlával, külön fizettünk neki. Oda nyújtottam a pontos összeget.

            - Te meg… Hé, te meg mit csinálsz? Miért nem adsz neki borravalót? –felkönyökölt az asztalra, félre döntött fejjel közelebb hajolt. Gúnyosan érdeklődő arckifejezéssel bámult rám, teljesen eltorzult tőle a képe, ahogy egyik szemét becsukta, szemöldökeit külön kezelte, az egyiket lent tartotta, míg a másik a magasba kanyarodott. Még a száját is húzta, mintha horogra akadt volna.

            - Már miért adnék? Azért mert a dolgát végzi? Azért mert kihozza nekem azt az ételt, amit még csak nem is ő készítette el? –feleltem.

            - Pont ezért, ő nem fodrász, hogy saját zsebre dolgozzon, az ég áldjon!

            - Micsoda, te nem szoktál borravalót adni a fodrásznak?

            - Már mi az ördögért adnék neki, megörültél? Saját zsebre dolgozik, ha levágja a hajam, már ezernégyszáz forintot keres vele. Pont olyan összeg, amiből egy jó kis egyszeri vacsorát össze tud dobni a férjének és a gyerekének. Mindezt abból a pénzből, amit azért kapott, mert nem olyanra nyírta a frizurámat, mint amilyet kértem tőle. És ez csak egy hajvágás. Egy nap van tíz-tizenöt kliense, ha nem több. Köztük vannak a nők is, akik három-négy ezer forintokat hagynak ott. Nem… nem… nem értem, nem tudom felfogni, hogy a fodrásznak adsz egy kis pluszt, de ennek a pincérnőnek, aki még csinos is, nem. Csak hónap végén kap egy szerény fizetést, az ég szerelmére, szüksége van egy kis pluszra. –nagyot sóhajtva belenyúltam a pénztárcámba és előkapartam egy százforintost.

            - Köszönöm szépen! –mondta a pincérnő, majd elviharzott.

            - Tudod, hogy mit utálok még? –kérdezte miközben fellátunk az asztalunktól, fáradtan újabbat sóhajtva ráztam meg a fejemet. –Az olyan lépcsőket, amik túl rövidek két lépésnek, de túl hosszúak egynek. Azoktól megőrülök.