Besötétedett, mire megtalálták a többieket a gerinc túloldalán. A menekülés során két farkasfi, és egy farkasnő halt meg. És sokan sebesüléseket szereztek. De örültek a vezér és a legfőbb asszony visszatértének.

- Már azt hittük hogy… De jó hogy megkerültetek… Hol voltatok eddig… Ezek az átokverte haramiák…

Hangzott sokfelől a számos csodálkozó, örömteli mordulás. Közben, néhány nő a kölyköket melegítette testével, de a kicsinyek közül is meghaltak már öten, megfagytak a szabad ég alatt, mert irtózatos hideg lett aznap este, mivel tiszta volt az ég.

- Vissza a barlangba, gyerünk mindenki! – rendelkezett a vezér, s bementek a hegygerincet átfúró járatba, annak északi oldalába, amerre az asszonyok, meg a gyerekek menekültek.

Sokan fáradtan zuhantak álomba, de még többen nem tudtak aludni aznap éjjel. A Magányos sem. A Néma nyalogatta a sebeit, miközben ő gondolataiba merült, majd egyszerre felpattant.

- Most el kell mennem. – mondta – Napkeltére visszajövök.

S ment, nem törődve a kérdő pillantásokkal. felment kedvenc sziklájára, a hegy egyik kiszögellésére, ahol jó kilátás nyílt a völgy egészére, beleértve az immár ellenséges Falut is, melynek kéményei füstöt okádtak; világló ablakai jelezték csak, hogy az embernép még nem alszik, hogy virraszt, tervezget, forrong. Az utcákon csupán a fagy lépdelt, nehéz lábakon.

Megérkezett a Holló is. Egész éjjel beszélgetett egymással a farkas és a farkasmadár.

Végül a vezér visszatért. Járása, tartása nagy fáradságról és fájdalmakról árulkodott, de pillantása oly jeges, bősz tűzzel égett, mint eddig sohasem. Az épen maradt férfi farkasok közül, küldöncöket jelölt ki, s útnak indította őket a másik három falka területére, találkozóra híva a vezéreket. Majd hosszú, mély álomba merült.

No, amíg ő alszik, s amíg a vezérek meg nem érkeznek, térjünk rá egy kicsit a Fővadászra! Ő is fontos lesz a továbbiakban.

Néhány éve telepedett le a faluban. Azt mondják, nagy hírnévre tett szert, mint erdőkerülő, s mint hírvivő; afféle kósza volt. Mikor a csatározások megkezdődtek az új isten, s a régiek között, mindkét fél számított a szolgálataira. De ő már akkor sejtette, hogy a Megfeszített zászlaja fog diadalt aratni. A vesztes oldalra nem akart állni, a sápadt isten elvakult hívei közé meg még kevésbé. Így felkereste a Falut, hogy akkortájt mi volt a neve, a fene se tudja már… Itt telepedett meg, távol a hadszíntértől.

Eleinte bizalmatlanok voltak vele szemben a helyiek. Kitaszítottként kezelték. A kószákat nem igazán szeretik a letelepedett földmíves népek. De ügyes vadász és nyomkereső volt, no meg értett a sebek, meg mindenféle betegségek kezeléséhez, így hát megtűrték. Szívesen járta az Erdőt, óvta a lakóit, felszedte a kitett csapdákat. Ritkán vadászott, de akkor mindig sikerrel. Farkast, medvét, egyéb ragadozót csak akkor ölt, ha magát védte, mert saját magát látta bennük. Sokkal inkább, mint az emberekben.

De idővel eltunyult ő is. Rászokott az ízletes ételekre, feleséget szerzett magának: egy életre való, gömbölyded menyecskét, s megszületett a lányuk is, Etelka. Szótlanságával, fürge mozgásával, egyedüllétre való hajlamával, mindig kitűnt a többi ember közül, de mivel családos ember volt, s szorgalmasan művelte kicsiny földjét, elnézték furcsaságait. Befogadták. Beilleszkedett.

Igazán akkor korcsosult el, mikor a Falu lakói kezdtek jobban a szavára odafigyelni. Ahogy elmérgesedett a helyzet az országban, s ahogy egyre nőtt a lakosság az újonnan érkezőkkel, egyre több lett a rendbontás. Ő meg gyakorlott harcos volt, hát sokszor vették hasznát erejének gyorsaságának. Mikor pedig kifogyott az élelem, beállt a kemény tél, s vadászatra szorultak, ő vezette a hajtásokat, szinte mindig eredményesen. Amolyan elöljáró lett belőle. S mint minden ember, ki hatalmat kap a kezébe, ő is megváltozott. Már nem tisztelte az Erdőt, hanem ellenséget, fenyegetést látott benne. Lakóit pedig egy szálig prédának tekintette, kit a húsáért, kit a pompás prémjéért. Az asszony meg csak rágta a fülét, hogy több és több pénz kell…

Szóval a mi vadászunk, elvesztette legnagyobb csatáját, önmaga ellen. Teljes mértékben emberré vált. Vagyis azzá, amit manapság embernek merészelnek nevezni.

Az öregember nagyot sóhajtott, szomorúan nézett kialudt pipája utolsó, kóbor füstpászmáira. Hallgatott egy darabig.

- És a farkast… - kérdezte Corvin – a farkast, azt hol szerezte?

- Hm? – révedt fel nagyapó, gondolatai kavargásából.

- A Szolga. Hogyan került hozzá?

- Áh! Hát őt, egy vadászat során találta meg. A déli lankákon ütöttek rajta egy falkán, még a történetünk előtt öt évvel, egy szép tavaszi napon. Mindenkit leöltek, vagy szétzavartak, a kölyköket meg elkezdték a földhöz verni… - a kis Lycana szemében nem lehetett nem észrevenni a kitörni készülő haragot. Még húsos ajka is vonaglott belé. – A Vadász megtartott egyet magának, s ő nevelte fel. Így került hozzá…

- Micsoda szörnyű barbárság! – fortyant fel a leány – Az emberek… Az emberek mind szörnyetegek!

Közben Corvin megszorította a parányi, de annál erősebb kacsót, s egy csitító pillantást vetett testvérhúga felé.

A nagypapa elmosolyodott.

- Térjünk vissza a farkasokhoz! – ajánlotta, s folytatta a különleges esti mesét.