Európa másabb hely

            Egyszerűen imádom a fényes padlót.

Úgy szedtem a lábamat, hogy minden egyes lépésem csikorogjon a Louvre kövén. Megtörte a fagyos hangulatot, elbizonytalanította a terroristákat. Terroristák, miket beszélek, fiatal egyetemi suhancok, akik valami nagy művészeti forradalmároknak hiszik magukat. Igazából még hálás is lehetek nekik, pont megmentettek egy kellemetlen válaszadástól. Szóval, visszatérve a lényegre, éppen besétáltam a teremben, ügyet sem vetve a hat fegyveres kölyökre és a rettegő túszokra. Igen nagy gépfegyvereik voltak, de nekem mégis az szúrt szemet, hogy az egyikőjük mellényének zsebében egy doboz cigaretta virított. Nyílván tudták, hogy ki vagyok, mert dermedten figyeltek. Kivettem a zsebéből a cigit, a gyújtót a dobozban találtam. Európában van az ember, szóval mi az ördögért ne alapon rágyújtottam egyre. No meg hozzá tartozott a műsorhoz is. Tehát egy jó mélyet beleszívtam a bagóba, majd amikor kifújtam a füstöt így szóltam, a reszkető fegyveresekhez és túszokhoz.

            - A Mona Lisa, mi? Az igazat megvallva, engem sosem nyűgözött le. De Jan, a barátnőm, ilyen művész lélek. Egyszer a suliban… ezt ő mesélte… kikapta ezt a képet, és az volt a feladata, hogy egy minimális változtatást végezzen rajta. Aztán, ahogy visszaadta, senki emberfia meg nem tudta mondani, hogy mi változott. Pedig ő csak szemöldököt rajzolt Mona Lisa arcára… Ó, a rohadt életbe! Hisz ti franciák vagytok, egy árva kukkot sem értettek a sztoriból, igaz? –és ekkor csettintettem egyet. Francis pedig berohant a terembe, persze senki sem láthatta, még én is alig bírtam követni, pedig nekem emberfeletti látásom van. Az egészből annyi tűnt fel, hogy túszejtők kezéből eltűnt az össze fegyver, majd a terem sarkában kötött ki. Néhányuk még el is esett, ahogy Francis kirántotta a kezükből. Ijedtükben rögtön fel is pattantak és a kijárat felé rohantak. Öten legalábbis, a hatodik srácot, akitől a cigit nyúltam, időben nyakon csíptem. Amikor a többiek egy szűkösebb ajtóba értek, ezt a csirkefogót utánuk csúsztattam a padlón. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rajzfilmes trükk a való életben is beválhat, mondjuk csak a kellő erő kellett hozzá. Letaroltam a maradékot. Komolyabb bajuk ugyan nem esett, de addigra legalább már a rendőrök átvették a terepet. Francis már rég elviharzott innen, a város szélén találkoztam vele.

            - Ez eszméletlen volt, ember! Megmentettük azokat az embereket! –lelkendezett.

            - Te mentetted meg őket egyedül, Franco. Te fegyverezeted le őket egyedül. Biztos nem akarod learatni a babérokat?

            - Hm! –mosolygott. –Csábító ajánlat, de nekem családom és a jelenlegi életem többet jelent. Ezt nem szeretném feladni semmiért.

             Ugorjunk vissza pár órát. Francis és a családja Lyonban él, fura, mivel francia, automatikusan azt gondoltam róla, hogy Párizsban laknak, de ahogy mondta legutóbb is, az élet kerüli a közhelyeket. Egy ebédre voltunk hivatalosak hozzájuk, amit kellemes hangulatban fogyasztottunk.

            - …és akkor felhívtam az elnököt. Így szóltam hozzá: Apu, elmehetek Franciaországba? –Francis és felesége Fleurette felnevettek. A két kölyök, akiknek azóta elfelejtettem ezeket a bizarr kiejtésű francia nevüket, csak értetlenül bámultak ránk, hogy mi a móka tárgya. Öt és három évesek, természetesen nem beszélik a nyelvünket.

            - Sajnos tényleg így volt. –vette át a szót Jan. –Egy hétbe telt, mire megkapta az engedélyt, hogy kitehesse az országhatáron kívülre a lábát. Más országokat eléggé nyugtalanít egy ilyen látogatás, és mindenféle papírt kellett alá írni az ENSZ képviselőinek, hogy nem valami titkos katonai szövetséget akarunk kötni veletek. Aztán valakinek mégis megenyhült a szíve, és rájött, hogy ez csupán csak egy egyszerű nyaralás lesz. Így szerencsére nem is kaptunk kísérete, csak magunk jöttünk. –a franciák nem reagáltak semmit, tárt karokkal vártak, legjobb módja annak, hogy leplezzék a rejtegetnivalójukat. Persze nem említettük meg, hogy bárkit is meg akarunk látogatni itt.

            - Látod, Nick? Pont ezért nem akarok nyilvánosság elé lépni.

            - Igen, viszont cserébe elnöki lakosztály és méregdrága pezsgő jár nekünk.

            - Én nem akarnám az adófizetőket ezzel terhelni…

            - Annyi ember él Amerikában, Franco, ha elosztjuk köztük a szállodai költségeit az fejenként is alig pár cent. Ennyi már csak jár azért, hogy megmentem őket, nem igaz?

            - Ugyan fiúk, ez nem igazán asztal téma! –parancsolt ránk Fleurette, aztán Janhez fordult. – Mi is a foglakozásod?

            - Egy magazinnál voltam grafikus tervező. Én szerkesztettem meg az oldalakat, mi, hogy, merre álljon rajta. Aztán történt ez a dolog, és nem kellett dolgoznom többé, mert a kormány tart el minket. Viszont azon gondolkodtam mostanában, és ezt még neked sem mondtam el, kicsim, hogy vissza kéne mennem dolgozni. Megőrjít, hogy semmi dolgom sincs. Csak ülni reggeltől estig, felkelni másnap tudván, hogy semmi dolgom nincsen soha többé. Szeretném visszakapni a régi munkámat, elvégre azért is utaztam New Yorkba anno, mert álmaim állását ajánlották fel. Én azt se bánom, ha nem fizetnek többé, csak adjanak valamit, amivel lefoglalhatom magam.

            - Ez jól hangzik, de sajnos, olyan nincsen, hogy hagyják, csak úgy szívességből dolgozz. Én drukkolni fogok neked, hogy visszakaphasd az állást. Ha annyira jó vagy, hogy elhívtak New Yorkba dolgozni, akkor most is kelleni fogsz nekik.

            - Köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy. Te mit szólsz hozzá, bébi?

            - Elvégre otthoni munkáról van szó, semmi nem változna, ha neked ez így jó, akkor én az áldásom adom rád. Úgyis olyan aranyos vagy, amikor mérgelődsz, mert nem úgy működik a program, ahogy te akarod. Olyan vicces, amikor csúnya szó hagyja el a szádat.

            - Mióta vagytok házasok, Fleurette? –kérdezte Jan.

            - Három hónap múlva lesz hat éve. –fogta meg Francis kezét.

            - Hogyan kérte meg a kezed? –mind a ketten mosolyogtak egymásra, látszott rajtuk, hogy még mindig kitartóan és szenvedélyesen szeretik egymást. Ez egy kicsit elijesztett a házasság gondolatától, mi van, ha miénk ennyi ideig sem tartana?

            - Aznap történt, ahogy összeköltözünk. Este jött haza, én már a vacsorát készítettem. A karjaiban egy kiscicával lépett be az ajtón. Letette a földre, bátortalan volt a kis szőrmók, de végül csak ide ugrándozott hozzám. Akkor pillantottam meg, hogy valami lóg a nyakörvéről, bizony egy jegygyűrű volt az. Viszont nem ám egy egyszerű gyűrű volt, beolvasztott azt az érmet, amit a legelső futó versenyén nyert, abból készítette.

            - Ó, ez annyira aranyos! –simult hozzám Jan.

            - Ti hogy vagytok vele? Van kilátásban valami? –ettől a kérdéstől megállt bennem az ütő. Zúgni kezdett a fülem, úgy felugrott a vérnyomásom. Nem is emlékszem mikor rémültem meg ennyire valamitől utoljára. Ekkor az egyik kissrác pisztolyt formált a kezéből, és a tv felé kezdett lövöldözni, ami azért maradt bekapcsolva, hogy legyen egy kis háttérzaj, ha netán kínos hallgatásra került volna a sor. Nem kellett ismernünk a nyelvet, hogy tudjuk, baj van. A Louvre-t fegyveres terroristák szállták meg embereket fogva tartva. Egy videó üzenetet is hagytak, amit már a készülék előtt állva néztünk meg. Fleurette le is fordította nekünk.

            - Azt mondják ők az Új Fauvisták. Az a céljuk, hogy elpusztítsák az eddigi művészetet, hogy aztán egy teljesen újat építhessenek fel. El akarják pusztítani az eddigi nagy műveket, hogy teret adjanak az újaknak.

            - Komolyan, akkor meg mire várnak? Miért nem teszik meg csak úgy? –kérdeztem.

            - Érdekes, az a céljuk, hogy újra indítsák a művészetet, elpusztítsák az eddigit, de a nevüket egy korábbi irányzattól kölcsönözték.

            - Oké, tegyük félre a viccet! Szükségem lesz rád, Franco! Én is gyors vagyok, de nem úgy, mint te. Nem tudnám lefegyverezni őket időben, valaki még megsérülhet. Túl sok a túsz, bajuk eshet.

            - Nagy a kockázat, tele van a hely kamerákkal, még lebuknék.

            - Hülyéskedsz, olyan gyorsan tudsz mozogni, hogy nem lát senki. Én bemegyek, elterelem a figyelmüket valamivel, te pedig berohansz, lefegyverzed őket aztán el is tűnsz. Senki nem fog meglátni.

            - Nem tudom… Végül is ez bejöhet, de mivel magyarázod azt, hogy ott állsz mozdulatlan, aztán fegyverek egyik pillanatról a másikra máshol kötnek ki?

            - Azt mondom, én mozogtam olyan gyorsan. Leellenőrizni úgysem tudják, és ha a kormány valóban tud rólad, nem fogják kiszivárogtatni a felvételeket.

            - A fenébe! Rendben, segítek! –felesége szemébe nézett. Ideges volt, de Fleurette egy bátorító mosollyal nyugtatta meg.

            A srácok büntetését enyhítette, hogy arra fogták, csak egy performance volt az egész. A fegyvereik pedig meg sem voltak töltve, ezek a dilinyósok még azt sem tudták hogyan kell kibiztosítani. Sajnos ez nem is tett valami jót Franco önbecsülésének, kissé mérges is lett, hogy feleslegesen kockáztatta meg a lelepleződését. De nem tudhattuk előre, csak azt láttuk, hogy emberéltek voltak veszélyben, cselekedni kellett. Most sem csináltam volna máshogy.

            A maradék két napot Jannel egymásra szántuk. Mâconba látogattunk el. Igaz, hogy engem jobban el tud varázsolni a természet, de ez a város tényleg lenyűgöző volt. Már külön rajongok az olyan városékért, amit egy folyó szel ketté, vagy csak egy patak csordogál át rajta. Szeretek sétálgatni, a régi építésű házak közt, a kanyargós kis utcákban. Jan zavarba jött, mert nem tudta megállapítani, hogy milyen stílusban épült a katedrális. Egyszerre vélt felfedezni benne román és gótikus elemeket is. Én megelégedetem annyival, hogy szép és kész. Az a hír járja, hogy Mâcon igen neves borvidék, ezért megkóstoltunk párat a helyi különlegességekből. Nem vagyok a szakértője, volt, ami ízlett, volt, ami nem. Pont, mint az otthoni bor. A továbbiakban kávézgattunk és kibeszéltük az embereket, akik fel sem ismertek civilben. Szerencsére a katonai felügyelet nélkül jöttünk, így igazán kiélvezhettük, ezeket a perceket. Jan fura volt, állandóan bújt hozzám, mintha könyörgött volna, hogy kérjem meg a kezét. Valóban szép hely volt, talán ez volt a tökéletes, de akkor sem egy kissé bormámoros állapotban akartam feltenni a kérdést, és pláne nem így akartam választ kapni. Párizsra tartogattam magam.

            Ahol az utolsó napunkat töltöttük. Jan minden vágya az volt, hogy sétálgathasson a Louvre-ban, ami az események miatt ugyan zárva volt, de külön nekünk kinyitották. Jobbról nem is álmodhatott volna. Az Eiffel-torony sem maradhatott ki, sőt mi több, ez volt a csúcspont. Odafent akartam túlesni végre a nagy kérdésen. Felrepülhettünk volna soron kívül, de Jan szerette volna kiélvezni a liftezés hangulatát. Sajnos az efféle kilátáshoz már hozzá szokott a szemem, az állandó repkedéseim során már láttam ezt-azt.

            - Jan… –gyerünk, folytasd! Mondd tovább, kérdezd meg! Nem megy, képtelen vagyok. Még a hatása alatt lehet annak, amit Fleurette mondott, lehet, csak azért mondana igent, mert befolyásolja a döntéshozó képességét a romantikus hangulat, ami elkapta. Talán nem őszintén válaszolna, később megbánná.

            - Igen?

            - Ne… nem fázol?

            - Egy kicsit fúj a szél, bébi, szóval lassan mehetünk, csak még készítek pár fotót, oké? –még lőttünk pár közös képet, aztán indultunk is. Vissza a szállodába. Elbúcsúztunk az országtól azzal, hogy a szállásunk minden helygégében szeretkeztünk egyet. Nem sokkal utána már cuccolhattunk is ki a reptérre. Felügyelet ugyan nem járt, de magánrepülő igen. Azokban valamiért jobban megbízom.

             Pocsék érzés volt újra hazatérni. Úgy éreztem, mintha egy patkány lyukba érkezetem volna meg. Vissza a mocsokba és a szürke háztömbökkel zsúfolt utcákba. Szeméthalmok, hajléktalanok egész sikátorokat foglaltak el, csupa rossz arc. Európa másabb hely.

            Ott még a bűnözők is művészek.