Brooklyn hídi beszélgetés

            Átkozott képregények!

Elhitetik az emberrel, hogyha két szuperfickó összetalálkozik, és hiába állnak ugyanazon az oldalon, egy kis bunyó akkor is kikeveredik a dologból, még mielőtt tisztázódna, hogy közös az ellenség, aki után loholnak. Francis Laurent egy rendes fickó. Franciaországban él, felesége és két gyereke van. A Brooklyn híd tetejéről lógattuk a lábunkat, nyaltuk a tölcséres jégkrémünket és beszélgettük. Végül az epres mellett döntöttem.

            - Talán öt éve, de legyen inkább hat. Akkor voltam huszonöt, emlékszem, tele energiával és célokkal. A sport volt a mindenem, csak a futás és a futás. Levezetni azt a rengeteg energiát, futni, és magad mögött hagyni a stresszt. Aztán az a felszabadult érzés, amikor fáradtan befejezted, nem volt kedved gondolkodni, nem foglalkoztatott semmi. Nem aggódtál a számlák miatt, a család miatt, nem aggódtál semmin. A sport volt az én drogom. Minden erőmmel, vért izzadva azon dolgoztam, hogy kijussak az Olimpiára. Aznap is kint voltam a pályán, pedig már mindenki eltűnt, mert csúnya viharfelhők gyülekeztek. Nem érdekelt a szél, az eső, menydörgés és villámok. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, az hogy egy arannyal a nyakamban térek haza az Olimpiáról. Egy kicsit már fáradt voltam, a fűre ültem le pihenni, amikor fura szagot éreztem a levegőben. Valami arra ösztönzött, hogy rohanjak el onnan, amilyen gyorsan csak tudok. És akkor jött egy villanás, aztán már csak arra emlékszem, hogy eszméletlen gyorsan futkároztam körbe-körbe a stadionban. Az istenverte vihar! Valamilyen ironikus módon ezt a szupersebességet kellet kapnom tőle, jól keresztbe is tett a sport karrieremnek. Fel kellett hagynom vele, nem mehettem az Olimpiára. Azért küzdöttem ennyi időn át azért edzetem ennyit, hogy saját erőmből nyerjek, nem pedig holmi segítséggel, mi értelme így a versengésnek?

            - Nagyon sajnálom, öregem! Meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora kitolás is lehet ez a szupererő cucc. Azt áruld el nekem, kérlek, hogy az ördögbe sikerült téged titokban tartani ennyi éven keresztül?

            - Hisz ez egyszerű, Nick. Senkit sem érdekelt. Nem akarlak ezzel megbántani, de mi nem Amerika vagyunk. A kormány nem csinált belőlem nagy médiajelenséget, vagy minek is hívjátok ti ezt. Azt mondták nekem, legyek okos, és ne használjam nyilvánosan az erőmet. Mert ha kiderül, az csak megnehezíti az életünket. Néha meglátogatnak, hogy minden rendben van-e, de azon kívül teljesen elfelejtettük egymást.

            - Fura! Nem is érzed a szükségét annak, hogy ezzel a képességgel segíthetnél másokon is? Életeket menthetnél vagy ilyesmi.

            - Néha, igen. De akkor is itt cseng a fülemben, amit mondtak. Maradjak észrevétlen és nem lesz baj. Nem hiányzik, hogy felforduljon az életem.

            - Ugyan, Francis, eleinte én is ódzkodtam ettől, elég szörnyen hangzott, de az életem szuper lett. Igaz, az épület, ahol lakom tele van katonákkal, szinte figyelik minden lépésem, és a legváratlanabb pillanatokban tudnak elrángatni ide-oda, de szép kis summát kapok cserébe. Amivel ellátom a szüleimet és Jant, a barátnőmet.

            - Nem, kösz! Inkább megtartom magamnak az eddig életemet. Munkától fáradtan haza térek a feleségemhez és a gyerekekhez, aztán játszom velük, tanítom a csöppségeket. Én erre a boldog családi harmóniára vágyom, nem szeretnék valóságshow-ban szerepelni. Ahogy mondtam is, jobb szeretném úgy leélni az életem, ahogy azt megkaptam. Saját magam küzdeni és megteremteni a családom részére a betevőt. Pont erről szól az élet, nem?  Soha nem voltam hajlandó elfogadni külső segítséget. Csak akkor érhetünk el igazán valamit, ha azt egyedül saját magunk vívtuk ki. Nincs szükségem erre az erőre… persze ettől függetlenül még néha hasznos tud lenni. –egy aprócskát elnevette magát.

            - Persze, megértem, ezen nem fogunk összeveszni. –mosolyogtam, aztán beleharaptam a tölcsérbe, az a kedvenc részem.

            - Van valami neved? Úgy értem, ilyen kódnév… szuperhős név, érted.

            - Nincsen. Az emberek ilyen jelzővel látnak el, hogy szuperember, de igazi rendes nevem nincs, különben is már van minden: Superman, Ultraman, Overman, Infinity man, Istentudjamilyen man.

            - Nekem van egy ötletem. Mit szólsz ahhoz, hogy Mr. Amerika?

            - Nem, ez is foglalt, volt egy ilyen nevű hős is a képregényekben még a ’30-as évek vége felé. Szóval maradok egyszerűen csak Nick Cronwell. Hülye nevem van, tudom.

            - Én mindig is úgy képzeltem el magam, mint a Fekete Villám.

            - Ho… Hogy is érted ezt a fekete részt, nem értem? Szerintem ez nem valami találó.

            - A szerkóm miatt, fekete lenne. Miért?

            - Nem tudom, te is fekete vagy és azt hittem arra érted… –egy pillanatra elakadt a nyelvem. 

            - Csak a bőrszínem miatt nem lehetne a nevem fekete? –erre a kérdésre köpni-nyelni nem tudtam, de Francis ekkor felnevetett. –Ugyan, Nick, ne sápadj el ennyire, csak hülyéskedtem veled. Mit gondolsz, bekaphatnánk egy hamburgert, mindig megéhezem, ha át kell futnom az óceánt.

            - Micsoda? Már korábban is jártál erre?

            - Természetesen, sőt elég gyakran. Hivatalosan nem sportolhatok, de képtelen voltam felhagyni a szenvedélyemmel. Képes vagyok olyan gyorsan mozogni, hogy senki se láthasson, akkor miért ne rohangálhatnék körbe-körbe a Földön. Ja és, Nick, a hamburger alatt igazi hamburgert értettem. –mivel nem akarta, hogy lelepleződjön, ezért a karom alá fogtam és elrepültem vele, egy sarki névtelen kajáldába. Vicces, hogy egy ilyen lepukkantnak tűnő helyen, mennyivel igazabb hamburgert szolgálnak fel, mint egy nagynevű gyorsétteremben.

            - Uram Isten! –elképedt a hamburgeres fickó a látványomtól. – Maga az a szuperhős! Megmentette a lányomat a múltkor, tudja, azon az építkezésen…

            - Igen, emlékszem. Örülök, hogy egy ilyen boldog arcot láthatok, uram. Az a célom, hogy mindenki hazajuthasson épségben a szeretteihez. –fordultam oda Francis-hez, aki egy türelmetlen mosollyal az arcán azt sugallta, hogy neki akkor sincs kedve ezt csinálni, és kérjem már azt az átkozott kaját, mert már marha éhes.

            - Kérem, fogyasszanak bármit, a vendégeim! Ez a legkevesebb, amivel ki tudom fejezni a hálámat, Szuperhős uram.

            - Nos, más esetben eszem ágában sincs elfogadni ilyesmit, de az igazság az, hogy egy árva kanyi sincs nálam, csak egy tejre hoztam pénzt magammal, amit… amit… mellesleg a Brooklyn híd tetején felejtettem. Úgy gondoltam, ha a hadsereg számlájára iratok pár burgert, az nem fog gazdasági válságot okozni az országnak. –a fickó mégis erősködött, hogy ingyen fogyasszunk, így fejenként kaptunk egy igazán emberes adag hambit egy nagy kólával.

            - Szereted a Kázmér és Hubát? –kérdezte, valószínűleg a mögöttem lévő poszterről juthatott eszébe.

            - Néha a napilapok végén elolvastam egy-egy csíkot, de sok értelmet nem láttam bennük.

            - Ajjaj, jaj! Nagy tévedésben vagy, Nick! A Kázmér és Huba egy igazi kincs, több értelem rejlik benne, mint azt gondolnád, cimbora. A két főszereplő a nevüket Jean Calvin és Thomas Hobbes után kapták. A képregény nagy része a filozófiáról szól. Pont ettől is olyan szomorú nekem. Ott van egy hatéves kisfiú, aki tud mindent az életről, olyan elméletek léteznek a fejében, hogy az hihetetlen, de mégis azt képzeli, hogy a plüsstigrise egy élő személy. Együtt sétálnak az erdőben, játszanak, komoly filozófiakérdéseket feszegetnek. De az egész csak az ő fejében játszódik le.

            - Az igazi zsenik valahol egy kicsit őrültek is szerintem.

            - Ja, lehet. Látom, van hátul egy zenegép, nálam meg van egy kis apró. Mondj egy számot!

            - Hm, nem is tudom. Nem jut semmi az eszembe… Mondjuk Steve Masontől az All Come Down. –Francis rendes faszi. Először az én számomat indította el, ami szépen le is ment. Lassú nyugodt hangzása, különösen kellemes atmoszférát teremtett az étkezdében. Amit Francis zenéjének kemény gitárszaggatása rázott fel. Mindannyian felkaptuk a fejünket az éles váltás miatt. Azt mondta, ez a Pyro-compulsive a World Under Bloodtól.

            - Mi a baj, Nick, úgy összerándultál hirtelen? –kérdezte mosolyogva.

            - Hát, hogy őszinte legyek, nem ez az a fajta zene, amit rólad elképzeltem.

            - Ne legyél előítéletes! Attól, mert feka vagyok, már automatikusan úgy könyveltél el magadban, mint egy hip-hop mitugrászt, mi? Ez itt a való élet, barátom, és az élet kerüli a közhelyeket. Jimi Hendrix is gitáron játszott, emlékszel? Ott a Living Colour, csupa fekete fickó és rock zenét játszanak. Howard Jones sem egy hétköznapi bandában használja ki a végletekig a hangját. Én sem véletlen hallgatok ilyesmit. Volt egy kedvenc amerikai bandám a Cky. Az énekesnek olyan hangja volt, hogy szerelmes lettem belé. Mármint a hangjába. És ahogy tudott játszani azon a gitáron, az eszméletlen volt. Egyszer viszont otthagyta az együttest és alapított egy újat. Egy sokkal keményebbet, erősebb hangon énekelt, érősebben verték a dobokat és durvábban szaggatták a gitárt. Én pedig egy igazi rajongó vagyok, és követtem őt. Mert még néha belehallom az előző együttes hangvételét. Azokat a csodás riffeket, és azokat a fantasztikus énekhangokat. Úgy hallgatom, hogy azt képzelem, ez még mindig az a régi egyedi banda, akiket megkedveltem.

            - Szép és fura gondolat is egyben. -ezután lassan be is fejeztük a késői második vacsorámat.

            - Köszönöm szépen a vacsorát, Nick. Azt hiszem, most ideje haza mennem, el kell hozni a srácokat az oviból. –egy szalvétára ráfirkantotta az elérhetőségét. Aztán ahogy kiléptünk az étkezdéből, egyik pillanatról a másikra, el is szelelt. Nagy mosollyal repültem vissza a Brooklyn hídra az ott felejtett tejért, jó érzés volt találkozni végre valakivel, aki olyan, mint én. Ugyanakkor kicsit csalódott is voltam, végre feltűnt egy szuper alak, de ő sem gonosz, csak egy kedves fickó.

            Odahaza elmeséltem Jannek a történteket. Éppen fürdött, ezért megengedtem a vizet, arra az esetre, ha lehallgatnának. Az erős vízcsobogás elnyomta a hangunkat.

            - És hogy néz ki? –kérdezte.

            - Mint egy rendes fekete pasas. Harminc körüli, de mégis kölyök képe van. Rövid haj, mellé egy kis pajesz, amit gondolom azért növesztette, hogy ellensúlyozza vele a gyermeteg arcát. Lehet, hogy naiv vagyok, de ha ránézek erre az emberre, semmi rosszat nem tudok róla feltételezni. Ez az eszelős elmesélt magáról mindent, épphogy nem mondta el, milyen fajta kaját vesznek a macskájuknak. Úgy érzem, többet tudok róla, mint bármelyik családtagja.

            - Jézusom, kicsim, ennyire azért ne legyél bezsongva tőle. Tiszta őrület ez az este, már így is. A mankós öreg meg az időutazós története, valami dimenzióközi lény. Most meg ez futóegér fickó. Felét sem tudom elhinni ennek az egésznek.

            - Ugyan, Jan. Egy olyan világban, ahol különös villámoktól szupererőt kapnak az emberek, miért ne létezhetne időutazás?

            - Ez egyszerűen nem illik a képbe, lenni kell valaminek a háttérben, nekem rossz előérzetem van. Miért pont most jött elő ez a sok minden? Nem lehet, hogy nagy csapda az egész?

            - Rémeket látsz, Jan. Sacramento az egészre a bizonyíték. Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra kipihenjünk magunkat és bepótoljuk azt a pár napot a nyaralásunkból.

            - Ezt meg hogy érted?

            - Nos, mindig is kíváncsi voltam Franciaországra.

Legközelebb: Nick és Jan körbeutazzák Franciaországot, meglátogatják Francis családját. És ki tudja, amilyen különlegesen romantikus a hely, még a lánykérésre is sor kerülhet.