Mi volt előbb?

            - Ironikus, mi?

Kérdezte a rendőrtiszt, ahogy a tüzet figyeltük. Egy öreg bérház állt lángokban. Az egyik emeltem egy igen szép kis drog labor működött, a szakácsok pedig elrontottak valamit és az egészet magukra robbantották. A mindenféle kemikáliának köszönhetően a tűz hamar elterjedt. Mivel nem ez a legjobb környék Manhattanben, így történetesen a lépcsőház tele volt szeméttel és mindenféle lommal, a tűz pedig kiterjedt az egész épületre. Ezt a részt utálom a legjobban a filmekben, az égő házas jelenteket. Valaki mindig bent marad, aztán a főszereplő utána megy, hogy megmentse. Mikor visszafordulna, leomlik egy gerenda, vagy beszakad a padló, eltorlaszolva a kiutat. Fúj!

            - Hogy érti? –kérdeztem.

            - Tudja, Hell’s Kitchen, droglabor, tűzeset.

            - Ja, igen! Biztos benne, hogy mindenki kijutott?

            - A terep tiszta, uram! Mit gondol, meg tudja fékezni a tüzet? –bólintottam neki. Szerencsére nem okozott túl sok fejtörést a probléma megoldása. Nem messze innen van egy vasút állomás a 34. Nyugati utca és a 11. Sugárút sarkán. Egy tehervonatot kerestem, de ehhez kellett egy kis segítség a portástól.

            - Vannak leselejtezett tartálykocsik valahol? Vészhelyzet van!

            - I… Igen! A vágányok másik oldalánál a felüljáró alatt, kettő is! –pár percet megspóroltam, rögtön meg is voltak a vagonok. Kettőre is ütöttem lyukat, hogy fel tudjam tépni a végüket, amint kész voltam velük megfogtam a vagonokat a kerekek tengelyénél és tovább repültem velük. Belemártottam őket a Hudson folyóba, hogy megteljenek vízzel, és már indultam is vissza a tűz helyszínére. Ezeknek már megéreztem a súlyát, de különösebb erőfeszítésembe nem telt a cipelésük, mint egy alig megrakott szatyor. Az egyiket persze le kellett tennem, mert különben nem bírtam volna kiborítani a vizet. A rendőrök megtisztították a terepet, így neki tudtam támasztani a falnak a vagont. A másikból pedig már öntöttem is a beomlott tetőn keresztül a vizet, jó kis gőzfürdőt okozva. Szerencsére nem éreztem a hőjét. Letettem az üres vagont, és megismételtem a folyamatot a másikkal. Beöntöttem a vizet és jött a gőzfürdő, a tűz nagy része ki is aludta. Aztán az öreg bérház is megadta magát. A hírtelen rázúduló víz tömege alatt összerogyott az épület, nem kis porfelhőt okozva. A leskelődő járókelők mind gúnyosan kezdtek megtapsolni, gratuláltak a mutatványokhoz. Azt hiszem ezt egy kicsit eltoltam. A por lassan kezdett elillanni, én pedig a tűzoltók között landoltam.

            - Ügyet se vessen rá, Mr. Cronwell, az emberek ilyenek. A ház miatt meg ne aggódjon, teljesen kiégett, lakhatatlanná vált, egy héten belül lebontották volna. Tulajdonképpen még jót is cselekedett, megspórolta a bontás árát az adófizetők pénzéből. Maga egy igazi hős, azt hiszem a srácok nevében is beszélhetek, megtiszteltetés volt önnel együtt dolgozni!

            - Köszönöm, fiúk! Ez igazán jól esett. –kicsit még bánkódtam volna, de akkor megpillantottam a mankós öreget a rendőrségi szalagokon túl. Oda siettem hozzá, ideje volt végre tisztázni vele a dolgokat, pláne a Sacramento-ban történteket.

            - Nick, mondd láttad már azt a sorozatot, hogy Kaliforniába Jöttem? Will Smith-nek volt egy jó poénja, hogy szegény félkarú anyja csak úgy tudott tapsolni a színházban, ha a tarkóját csapkodta. Nos, valószínűleg most én is így tapsolnék, ha nem kéne erre a mankóra támaszkodnom. Noha, én nem gúnyolódásból, valóban lenyűgöz az erőd és a találékonyságod, fiam.

            - Elég! Ki a fene maga, válaszokat követelek!

            - Csak nyugodj meg, Nick! Ha meghívsz vacsorára magadhoz, ígérem, jó alaposan elárulok neked mindent, rendben? Megkapsz minden választ, és remélem, hogy felajánlod nekem a segítségedet. Este 7-kor nálad. –aztán felszívódott a tömegben. Remélem Jan nem fog megölni miatta.

            Maradtam segíteni, feltakarítani a nagyját, megtisztítani az utat a nagyobb, nehezebb romoktól. Hatóra körül lehetett, mire haza értem. Az első dolog a zuhanyzás volt, aztán ki is dőltem aludni. Kilenc óra ötvenkor keltem, kilenc óra ötvenötre pedig már a hídavatón voltam Bostonban. Tíz óra harmincra már újra otthon, tíz óra harmincháromra, pedig mély álomban.

            Még kora délután felébredtem, hogy megkérjem Jant, készítsen valami finomságot, mert vacsora vendégünk jön. Nem volt odáig az ötletért, mármint szívesen készített ételt, az nem tetszett neki, hogy egy mozgássérült, félkarú öreget kell vendégül látni. Ráadásul félt is tőle, azok utána, amit Sacramento-ban láttunk. Igazság szerint, egy kicsit én is tartottam tőle, de az alapján, amit láttunk, nem ő az, aki miatt izgulnunk kell. Ráadásul jól ápolt, bénán öltözködik, de egyértelműen nem hajléktalan.

            - Mr. Cronwell, egy… Nos, egy igazán különös alak keresi magát. Kívánja, hogy eltávolítsuk, uram?

            - Csak küldjék őt fel, Barbara. Bármilyen furának is tűnik, ő a vacsora vendégem. –volt még bőven időnk megteríteni. Egy kis biztonsági ellenőrzésen mindenki átesik odalent, mielőtt feljöhetne. A teríték fent volt, az étel az asztalra került, aztán már jött is a kopogás. Jan és én egymásra néztünk, vettünk egy nagy levegőt, aztán kinyitottuk az ajtót.

            - Úgy hiszem, most már illő volna bemutatkoznom. Theodore Barnes, szólítsatok nyugodtan Tednek. Remélem, elnézed, Nick, amiért nem nyújtok kezet. Kisasszony! –bólintott Jan felé. Le is ültünk az asztalhoz, Jan specialitása a lasagne, finom illata volt. A mankós öreg felsóhajtott a látványától.

            - Van valami baj? –kérdezte Jan.

            - Ó, az égvilágon semmi. –mosolygott az öreg. –Csak eszembe jutott egy régi emlék. Tudja, kamasz koromban volt egy barátnőm, valami szülinapi bulin voltunk. Lasagne volt az étel, és én soha nem ettem még azelőtt olyat. Valamiért azt hittem róla, hogy ez valami hallal kapcsolatos dolog ezért sosem ettem belőle. De ott akkor megkóstoltam, és valami isteni íze volt. Ez egy fantasztikus étel, mégis az volt az első és az utolsó, alakalom hogy ettem belőle. Azt a pillanatot idézte fel bennem, sajnálom, ha megszakítottam a jó hangulatot.

            - Akkor lássunk neki, szerintem! Utána megbeszélhetjük a dolgokat. –megragadtam a kést és a villát, aztán apró darabokra vágtam az ételt. Jan is neki látott, Ted pedig, csak figyelte a tányérját.

            - Nos… tudjátok, kicsit bajban vagyok a kétkezi étkezéssel. –mondta az öreg. Jan pedig felpattant a székéről, és felszeletelte neki. Elszégyelltük magunkat a figyelmetlenségünk miatt. A vacsora ezek után már zavartalanul lezajlott. Mind a hárman két adagot ettünk, aztán jóllakottan dőltünk hátra a székeinken. Megbontottam egy sört, mert bármiről is lesz most szó, valószínűleg könnyebben emészthetőbbé válik, ha nagyokat tudok rá kortyolni.

            - Láttam magát, Ted! Életem legbizarrabb látványa volt. Sacramento-ban csak úgy a semmiből megjelent maga, én és valami fura robot lény, egy hatalmas kétélű harci fejszével.

            - Micsoda? –kapott a fejéhez, olyan ijedt tekintett vágott, csodálkoztam, hogy nem kapott szívinfarktust. –Szóval meg fog találni, Segítened kell, Nick! Meg kell állítanod!

            - Oké, oké! Csak nyugalom! Kezdje a legelején a sztorit, ha lehetséges!

            - Rendben… rendben van. Időutazó vagyok, Nick. A jövőből jöttem! Tudom hihetetlenül hangzik, de ez az igazság. Nem olyan messziről csupán harmincegynehány évnyi távolságból…

            - Azt a! Szóval harminc év múlva lehetségessé válik az időutazás?

            - Nem! Vagyis csak számomra… mindegy. Az ilyen utazásiam során, valahogy… nem tudom… az a micsoda egyszerűen csak ott volt a nyomomban. Üldöz! Segítened kell, Nick! Kérlek!

            - Ez őrültségnek hangzik!

            - Nem az, hisz a saját szemeddel láttad, te magad mondtad. Mondd, segítesz nekem?

            - Hát, hiába húznám a dolgot. Jan és én is láttuk, hogy segíteni fogok, még ha elég bizarrnak is hiszem ezt a dolgot, és legszívesebben ódzkodnék az ilyesmitől, szóval… Szóval itt más kérdést kell feltennem. Ted, maga a jövőből jött, tudja a választ. Kérem, legyen őszinte és árulja el nekem, túl fogom élni?

            - Igen! Vagy is nem… nem tudom. Az én jövőmben, ahonnan jöttem, ott még életben vagy. Viszont, most arra készülünk, hogy megváltoztatjuk a múltat, vagyis a te szemszögedből a jelent. Ez… ez nem tudom, milyen következményekkel járhat.

            - Nick, kérlek! –szólt Jan könyörgő hangon.

            - Sajnálom, sajnálom, Jan! Hiába mondok most nemet, te is és én is láttuk, hogy valami miatt, úgyis segíteni fogok neki. Pedig még én magam sem akarom.

            - Nyílván nem nagy titok, ha elmondom, azért jöttem vissza, hogy megakadályozzam a balesetemet. Ha sikerült megfékeznünk ezt a lényt, akkor megakadályozhatjuk. Ha viszont megakadályoztuk a balesetet, akkor minden rendbe jön, nem lesz mi miatt visszajönnöm, Jan. Nem fog megtörténni ez a vacsora, amit külön nagyon sajnálok, mert isteni a főztje. Sőt, azok az emberek is megmenekülnek, akik valószínűleg meg fognak halni a küzdelmünk során a lénnyel szemben.

            - Én is láttam a Vissza A Jövőbe mind a három részt, tudom, hogy az idővel nem lehet szórakozni, de lássuk be, Jan, ez csak jól sülhet el. Embereket akarunk megmenteni.

            - Milyen embereket, Nick? Olyanokat, akik még meg sem haltak? Lehet, pont a ti akciótok miatt halnának meg, nem?

            - Ezt majd meglátjuk! –mondta az öreg. –Ti mondtátok, hogy láttátok Sacramento-ban. Szóval ez a dolog így vagy úgy, de be fog következni. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mikor.

            - Nick! Ez őrület…

            - Tudom, Jan, de sebezhetetlen vagyok, mi bajom történhetne? A jófiúk mindig győznek.

            -  Tündérmesékben talán, de az a való világ, vagy elfelejtetted? –Jan aggódása természetes és szívmelengető hatású, de teljesen felesleges. Teljes mértékben sebezhetetlen vagyok.

            - Nick, van még egy kérdésem a számodra, bár lehet, hogy fel fog kavarni egy kicsit. Ezért előre az elnézésedet kérem. Mi volt előbb szerinted? A villám vagy az erő?

            - Micsoda? –valóban igaza lett. Ennél megdöbbentőbbet nem is tudott volna kérdezni.

            - Vajon mi volt először? A villám vagy az erő? A villámtól kaptad az erőt? Vagy a villám csak beindított egy védekező mechanizmust, és már a kezdetektől benned lapultak képességek? Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás?

            - Na, elég volt mára a horror sztorikból! –szólalt fel ingerültem Jan. Aztán szépen lassan visszaváltott a normális frekvenciára. – Sajnálom, Theodore, de borsódzik magától a hátam. Örülök, hogy vendégül láthattuk vacsorára, de most megkérem, hogy távozzon. Szeretnénk lepihenni.

            - Ó, sajnálom, Jan! Nem akartam kellemetlenségeket okozni. –a testi adottságaihoz mérve mondom, hogy gyorsan pattant fel az asztaltól az öreg. –Természetesen távozom azonnal, hisz sikerült mindent megtárgyalnunk. A vacsora nagyon finom volt, hálás köszönet jár érte. És ne feledje, ha a tervünk összejön a barátjával, ez a vacsora meg sem fog történni és soha nem is fog emlékezni rám. A viszont látásra! Nick, majd jelentkezem. De még úgyis összefutunk… Hamarabb, mint gondolnád.

            Este még lerepültem a boltba egy kis tejért, mert Jan kakaót kívánt készteni. Egy ilyen felkavaró este után jobbat el sem tudtam képzelni a lefekvéshez. Viszont ahogy kiléptem a boltból, fura susogást, valami elektromos hangot hallottam, aztán néha megcsapott egy kis szellő. Egye fekete fickó tűnt fel a semmiből két darab tölcséres jégkrémmel a kezében.

            - Csokisat vagy epreset? –kérdezte.

Legközelebb: Úgy tűnik létezeik még egy szuper fickó. Kiderülnek a szándékai is, de vajon mik azok? Van-e egyáltalán?