Lánykérés Cronwell módra

            Egyszerű, de annál hatásosabb.

Nem is értem idáig miért nem jutott eszembe, pedig nem tegnap volt az első alkalom, hogy elkezdtem a szakmát. Minden… jó… Majdnem minden este kijövök egy őrjáratra, körberepülöm a várost, vagy csak lebegek az utcák fölött, pszichológiahatást gyakorolva az emberekre, hogy ne rosszalkodjanak. Ha valami szokatlant látok, vagy szirénázását hallok, a baj helyszínére sietek rendet tenni. Itt volt végig a tökéletes helyszín, ide hozom ki Jant a város fölé, hogy megkérjem a kezét. Igaz, itt nem tudok letérdelni, de remélem, hogy a látvány majd kárpótolja. Végül is, ki más hozná fel ide a világ tetejére.

            Türelmetlen voltam, ezért haza siettem. Az ablakon kopogtattam be, Jan pedig kinyitotta.

            - Olyan szuper csengőhangot állítottam be a telefonom, hogy nem akarom felvenni, amikor keres valaki. –mondta. Elmosolyodtam, aztán felvettem a komoly arcomat.

            - Gyere, mutatni szeretnék neked valamit!

            - Jézusom, Nick, legutóbb amikor egy fiú ilyen szigorú arccal ezt mondta nekem, egy levágott fejű disznótetemet mutatott nekem. Texas-ban nyaraltunk anyával, még kicsi voltam. –a fene, talán gyakorolnom kellett volna a tükör előtt. Vajon miért nem tudom magamat adni ilyen helyzetben, miért érzem magam ennyire feszélyezve? Miért ilyen nehéz feltenni ezt a kérdést? Mitől félek? Jobban szeretem… jobban szeretem, mint a… Hm, mint az eddigi barátnőimet együtt véve. Igaz nem volt sok, de legalább tartósak. Ellazítottam az arcomat, és az ablak tükréből megbizonyosodtam róla, hogy nem úgy vigyorgok, mint egy pszichopata.

            - Szó sincs ilyesmiről. Csak gyere! –félénken lépett ki az ablakpárkányra, aztán átlökte magát a karomba. Oda kellett figyelnem rá, mert meg sem éreztem a súlyát, olyan volt, mint ott sem lett volna. Ha elejteném, talán észre sem venném.

            Egy ideig csak gyönyörködtünk a kilátásban. New York épületeinek és forgalmának fényében.

            - Istenem, ez egyszerre gyönyörű és megrendítő! Hát nem pont olyan, mintha haldokolna a bolygó, és darabokra akarna hullni? Az a sok fény ott, mind a Föld fájdalmát képviseli, azokat a károkat, amiket mi okozunk neki. –talán mégis nappal kellett volna felhoznom, ezek nem éppen romantikus gondolatok voltak. Viszont még egyszer nem térhettem ki, muszáj lesz megkérnem a kezét. Csak fel kell tennem azt a kérdést, csak ki kell lökni a számon, de még a nyelvem sem akar megmozdulni, pedig kinyitottam a számat, nem engedelmeskedik az agyam... Oké, ugorjunk a mély és jéghideg vízbe!

            - Jan, szeretlek, és szeretném, ha…

            - Csak nem egyre gondolunk? –jól megszorított.

            - De, de igen… ­–a szívem visszavett a heves kalapálásból, és a megnyugvás áradt végig bennem.

            - Csináljuk itt!

            - Mi? –kérdeztem vissza meglepetten.

            - Szexelni akarok veled, itt és most! Elég erős vagy, hogy megtarts. Vagy mi másért hoztál fel ide?

            - Ja… Igen, ezért. Gondoltam romantikus lenne! –az ördög vinné el! Megint nem jött össze, és megint ki kell találnom valami újdonságot. Bár Jan ötlete sem egy rossz ötlet, szóval bele mentem. Elég magasan voltunk ahhoz, hogy senki se lásson. Max a hadsereg.

            Jan az egyik lábával kilépet a nadrágjából és bugyijából, de a másik lábán ott tartotta, hogy ne kelljen fogni. Aztán feljebb húzta magát, és átkulcsolt a vékonyka lábaival. Letoltam egy kicsit a nadrágomat, hogy elő vegyem belőle a munkaeszközt, ő pedig már magába is helyezte. A fenekét markolásztam és fel-le emelgettem, nagyokat sóhajtozott a fülembe. Csak lazán mozogtunk, kiélveztük minden egyes pillanatát ennek a különlegesre sikerült estének. Úgy elélvezni, hogy nem hat rám a gravitáció, a legcsodálatosabb dolog volt, ami valaha történt velem. Ölelkeztünk még egy kicsit, de lassan elkezdett fázni, így haza repültünk, miután persze visszahúztuk magunkra a ruhákat. Szívesen maradtam volna még vele, de az emberek számítanak rám, folytatnom kellett az őrjáratot. Azt szeretném, ha biztonságosan haza érhetnének a családjaikhoz munka után anélkül, hogy összevernék, kirabolnák, meggyilkolnák őket.

             Csendes volt a környék, nyugodt a város… Nem az abszolút hihetetlen. Inkább csak én kerültem el a bajt. Egyedül egy részeg fickó botorkált az utcán.

            - Hé! Hős uram, lejönnél segíteni? –alig bírta kinyögni, hogy mit akart. Annyira meglepődtem, hogy zavarodottságom közepette körbe is néztem, hogy biztos nekem szólt-e, pedig négy emelet magasban lebegtem. Leszálltam hát mellé.

            - Mi lenne a probléma, uram?

            - Nem… nem vinnél haza? Nem is igazán tudom hogy kerültem ide, cimbora. Ha… havernak volt szülinapja, azt jó volt a buli, é… érted?

            - Viccelsz velem? Nem taxi vagyok, én embereket védek…

            - Hát védj meg, mire vársz! –kitartotta a karját aztán lépet keresztbe párat, majd a falnak támaszkodva végezte. –Mi van ha… mi van akkor, ha a következő sarkon… vagy… vagy bárhol máshol úton hazafelé megtámad valami koszos suhanc a mobilomért. Amit… amit mellesleg nem találok. Nem tudod, hova lett? Nincs ilyen… nincs ilyen… mikroszkopikus látásod, mint Supermannek, vagy valami ilyesmi? Nem… nem… nem tudsz segíteni, tényleg?

            - Fogalmam sincs, hogy hol a mobilod, öregem. De tudod, mit? Ma jó estém van, ezért haza viszlek.

            Őrült egy fickó volt ez. Azt mondta venni akar egy farmot, és kutyákat fog tenyészteni. Keresztezni akarja őket, új fajtákat létrehozni, eszméletlen. Remélem nem lesz rendszer a haza szállításból, mert akkor én leszek a legbénább szuperhős a…

            - Segítség, valaki segítsen! –végre. Épp ideje volt. A hang irányába repültem, ösztönösen a sikátorban landoltam, de nem találtam ott senkit. A segélykérés pedig folyamatosan csak jött. Próbáltam benézni az ablakokon, de csak azt hallottam, hogy a hang fentebbről jön. A tetőn viszont olyan látvány tárult a szemem élé, amire még csak gondolni sem mertem volna. Két kölyök volt az, egy hangfalra erősített Ipaddel.

            - Látod, mondtam, hogy el fog jönni, Chad. –mondta az egyik.

            - Mégis mi a jó franc bajotok van nektek, gyerekek? Elment az eszetek vagy valami? Ilyennel még véletlen sem szabad viccelni. Emberek lehetnek veszélyben szerte a városban és nem tudok rajtuk segíteni, mert itt szórakozom veletek. Lehet, hogy éppen a szüleiteket rabolják ki.

            - Hé, nyugi! Mi csak autogramot szeretnénk kérni, azután repülhetsz is tovább, ember.

            - Majd kapsz, ha meg tanultál tisztelettudóan beszélni egy felnőttel. –megragadtam ezt a táblagép micsodát, és apró darabkává gyűrtem össze.

            - Még is mit képzel, mit csinál? –szólt a haverja.

            - Ha a szüleidnek volt elég pénzük, hogy vegyenek neked egy ilyen micsodát, akkor biztosra veszem, hogy van elég pénzük, hogy vegyenek egy másikat.

            - De hisz ezt egy rajzversenyen nyertem, maga idióta!

            - Ó, komolyan, ha van róla papírod, amivel alá tudod támasztani az állításod, akkor nyújtsd be a számlát a hadseregnek. És ez legyen egy jó tanulság, mindkettőtöknek. –tegnap még csak a 911-et hívták szórakozásból, ma meg már ez. Megáll az eszem. Miért nem tudnak ők is számítógépezni, mint a többi tisztességtelen kölyök. Hajh… Istenem, mit nem adnék egy szuperbűnözőért, akit jól elgyepálhatok. Szívás ez a való világ, itt nem történik semmi ilyesmi, úgy érzem magam, mint egy óvó bácsi. Mit nem adnék egy igazi férfias kihívásért… Az lenne igazán férfias, ha feltenném végre a nagy kérdést.

            Mire hazaértem Jan a kanapén aludt. A tv kikapcsolására felébredt. Álmosan kedveskedő hangón szolalt meg:

            - Na, megmentetted a világot? Gondoltam itt várok rád, amikor haza érsz, de elaludtam, sajnálom! –csodálatos barátnő. Megérti és tiszteletben tartja, hogy sokszor el kell mennem, megbízik bennem. Ő mellette akarom leélni az életem, ez biztos! Most vagy soha, túlesek ezen az átkozott kérdésen, ő pedig igent fog mondani rá, érzem, tudom.

            - Jan! –letérdeltem elé, és az aprócska zsebemhez nyúltam. A rohadt életbe! Amikor haza hoztam Jant kitettem a gyűrűt, nehogy elveszítsem akció közben. Hogy ne jöjjek ki ostobán a helyzetből, felemeltem őt, hogy bevigyem a hálószobába.

            - Haha, egy pillanatig azt hittem, hogy meg akartad kérni kezem. –viccelődött. A szívembe hasított egy aprócska kínzó érzés. Fájdalom. Fura, ez volt a legelső, amit azóta éreztem, hogy megkaptam ezeket a képességeket. Egy pillanatra megijedtem attól, hogy ő nem is gondolja komolyan, lehet, hogy még élni akar valaki más mellett, mielőtt elkötelezné magát.

            Rá sem kellet néznem az órára, hogy tudjam, rég aludnom kellett volna. Holnap, azaz ma, részt kell vennem egy hídavatáson, nem ácsoroghatok ott ásítozva.  Mégsem tudok úgy elmenni, hogy ne tudnám meg Jan szándékát. Valószínűleg, csak ártatlan tréfa volt, ami jól betalált, de reggelre már eszében sem lesz. Bennem viszont nyomot hagyott. Mi van, ha mégsem akar megnősülni. Ha hírtelen be sokkal? Megijed a letelepedés gondolatától, mert ő inkább folytatná a vándorlást a szerelmi útvesztőben. Ez a kérdés olyan, mint az orosz rulett. Felteszem, és az ellenkezőjét kapom. Egy golyót a szívembe. Muszáj megtudnom, muszáj megkérdeznem, különben felemészt ez a kín. Az arcát simítottam meg, hogy felkeltsem. Émelyegni kezdtem, gyengének és sebezhetőnek éreztem magam, lassú, mélyeket kellett lélegeznem.

            - Hé, Jan! Kérdezhetek valamit? Sa… sajnálom, de nem tudok aludni, amíg nem tudom a választ.

            - Ha tényleg ilyen fontos, akkor nyugodtan. –elérkezett hát a nagy pillanat. Ami után ugyanaz marad életünk és mégsem. Lehet nem ez legromantikusabb pillanat, de majd bepótoljuk az esküvővel, a nászúttal.  Plusz, lesz egy jó sztori az unokák számára. „Az a bolond öregapátok, képes volt hajnali fél négykor megkérni a kezemet.” Túl kell lennem rajta, végre.

            - Janet Lang, mit gondolsz… ­–gyerünk már.

            - Miről mit gondolok?

            - Hát arról, hogy… –és már vissza is aludt. Egy gyáva alak vagyok, erre nincs mentség. Összeszedtem magam és kimentem a nappaliba, hogy elolvassam, miket írnak rólam a neten. Ez jól el tudja terelni a gondolataimat arról, hogy… hogy ennyire… Halk beszédet hallottam hírtelen, Barbara volt az. Pár pillanatig csak forgolódtam a lakásban, hogy hová az ördögbe is tehettem azt az átkozott füldugót. Inkább elővettem egy újabbat. Kaptam egy csomót, mert ezek a micsodák, könnyen kipotyognak a fülből.

            - Itt vagyok!

            - Sajnálom, hogy fel kellett zargatnunk, uram. Hell’s Kitchen-ben szükség van magára!

            - Mindenféle szarkazmus nélkül mondom, Barbara. Jobbkor nem is hívhatott volna. Csak felkapok egy nadrágot és ott is vagyok.

            - Ne öltözzön be nagyon, uram. Azt mondják forró a helyzet. –úgy hangzott, mint akinek flörtölni volt kedve. Az igazságot megvallva, egy kicsit jól is esett. Egy kis önbizalmat sugárzott belém újra, feltöltött energiával. A Pokol konyhája, hah?

            Vajon mit sütött ki nekem?

Legközelebb: Nick és Jan különös vacsora vendéget kap. Meglátogatja őket a félkezű öreg, és a legkülönösebb mesével áll elő. Vajon lehet-e hinni neki, vagy csak egy vén bolond?