Egyesült Nemzetek Szervezete

            Ebből tényleg majdnem emlékezetes lánykérés lett.

Ez az Earl nevű közlegény éppen a legjobbkor jelent meg a telefonnal. Ha egy csak egy pár másodpercet késik, Jan életének legszebb pillanatát tehette volna tönkre. Az hiányzott volna csak. Most viszont egy újabb módszeren törhetem az agyam, hogy miként kérjem meg a kezét. Sok lehetőségem lett volna, de mind elszalasztottam a gyávaságom miatt... Ez legyen a legnagyobb gondod, Nick, amikor ártatlanok százait gázosították el. Mit lehet tenni, a gondolataim önkénytelenül is elkószálnak, ha egy unalmas ENSZ tárgyalást kell végig ülnöm Amerika elnökével az oldalamon a Biztonsági Tanács termében, újra New Yorkban. Szerencsére a szüleim sosem váltak el, de valahogy így képzeltem volna el azt, ahogy rólam veszekednek. Itt is arról folyik a tárgyalás, hogy bevessenek-e Szíriában. Négy napja már a támadásnak, az ENSZ vegyi fegyver szakértői csak mostanra hagyták el Szíriát, így ideje volt felhatalmazást kérni egy esetleges támadásra.

            - Samantha, én is nézek tv-t, sőt mi több követem a külföldi híreket, ez a szakmával jár. Nehézen kerüli el az ember figyelmet, ha egy… Hogy is nevezik maguk… Ha egy szuperember feltűnik a színen. Nem is volt olyan régen, amikor a tv-ben, élő egyenes adásban az elnökkel karöltve azt nyilatkozták, hogy Nick Cronwell háborús célokra való bevetésének az esélye egyenlő a nullával. Ezek után teszem fel a kérdést. Mi az ördögöt keresünk még itt, és miért nem megyünk haza a családjainkhoz? –szólt Li Baodong, Kína nagykövete Samantha Power-höz.

            - Nem mintha kételkednék magában, Elnök úr, de maga szerint jó ötlet volt egy nőre bízni az ország képviselését? –érdeklődtem, távolról figyeltük őket.

            - Ha tehetném, csak nőkre bíznám az irányítást, sokkal jobb lenne a világ, ha ők anyáskodnának felettünk. Figyelj oda!

            - Mr. Li, talán félre olvasta a kiírást az ajtón, amikor belépet. Nem a móka és kacagás: hogyan fejezzük ki magunkat szarkasztikusan szakkorra jött. Tömegpusztító fegyvert vetettek be civilek ellen, az áldozatok száma magasabb a másfélezerénél. Kérem, érezze át a helyzet komolyságát. Rendben? -reagált Samantha.

            - Nem megsérteni akartam, hanem a tiltakozásomat kinyilvánítani. Nem értek egyet!

            - Nem az a tervünk, hogy lerohanjuk az egész országot, bármiféle károkat okozva. Mr. Cronwell-nek csupán annyi lesz a dolga, hogy besétál, kiragadja Bassár el-Aszad uraságot a vezetői székből, és ide szállítja, hogy feleljen a bűneiért. A többit, a vegyi fegyverek leszerelését pedig már elintézi az ENSZ.

            - Csak egy pillanatra, kisasszony! –vette át a szót Vitaly I. Churkin az erősen Szíria barát Oroszországból. – Mi jogon tennének ilyet… csak úgy leszerelni egy ország védelmi rendszerét? Képes lenni megtagadni a biztonságérzetet az emberektől, mert volt valaki, aki rosszul használt egy fegyvert? Nem azért jött létre az ENSZ, hogy az ilyesféléket megakadályozza.

            - Azért jöttünk létre, hogy elkerüljük az ilyesmit, hogy megelőzzük az ilyen események tovább fajulását. Ennél jobb lehetőségünk nem lesz egy válaszlépésre.

            - Teljesen egyetértek Amerika elképzeléseivel. –szólt közbe Sir Mark Lyall Grant az Egyesült Királyság nagykövete. – Még ha nem is ez volt a fő cél, hogy hadi célokra használják Nick Cronwell uraságot, akkor sem látok más megoldást ennek a helyzetnek a kezelésére. Úgy értem, ennél jobban nem jöhetünk ki belőle, felesleges emberáldozatok nélkül, minimális károkkal lejátszódhatna az egész. Összetehetnénk a kezünket, ha adott egy ilyen lehetőség. Cronwellnek Szíriában helye. Az Egyesült Királyság, Amerika mellett áll.

            - Egy pillanat! Valami bántotta a fülemet, mégis… mégis milyen válaszlépésről beszél?  Érte bármilyen sérelem is Amerikát, azzal hogy Szíria vegyi fegyvert vetett be?

            - Négy amerikai polgár veszett oda.

            - Ugyan úgy négy orosz állampolgár lelte halálát a harcokban, mégsem akarunk bevonulni. Semmi jogunk beleavatkozni. Miért érzi magát így Amerika, hogy mindenbe bele kell folynia?

            -  Jóságos Isten, Vitaly, hallja magát? Másfélezer ember veszett oda, mert elgázosították őket, és még ilyet mer kérdezni?

            - No, de kik ellen vetették be a vegyi fegyvereket? –kérdezte Li.

            - Te elhiszed ezt, Nick? –suttogta Obama lehajtott fejjel a jobb kezére támaszkodva, az orrnyergét szorongatta, néha megdörzsölte a szemeit.

            - Aligha…

            - Köszönöm! Remek meglátás! –csendült fel válaszképp Vitaly, Li-re mutatva, hogy a többiek is figyeljenek fel arra, amit mondott. –Nem válaszolja meg senki a kérdést? Akkor majd én megmondom. A felkelők ellen! Polgárháború zajlik már két éve, könyörgöm. Az emberek a kormányt támadják, mi mást kellett volna tenniük, hogy visszatartsák őket. Ugyan úgy meghaltak volna ezek az emberek, csak golyó által.

            - Ez nem ad rá felhatalmazást, hogy tömegpusztító fegyvert vessenek be, ez ellen lépnünk kell valamit. Ártatlan emberek vesztek oda! –felelte Samantha.

            - Milyen érdekes, hogy eddig senki nem szólt egy rossz szót sem, hogy százezrek haltak meg a harcok folyamán, nem igaz?

            - Vitaly, hát nem érti? A dolgok elfajultak. Ha egy rossz kisfiú a saját csínytevéseihez is képest valami nagyon rosszat tesz, akkor rendre kell inteni, mert csak még rosszabb lesz belőle. Ha Szíria saját határain belül, bátran beveti a fegyvereit, akkor mi akadályozná meg, hogy ne vesse be őket, Törökország vagy Izrael ellen?

            - Hiába próbál fogást találni rajtam, Samantha. A kérdésre a válasz végtelenül egyszerű: mert nem ostobák. Nem azért vetették be a vegyi fegyvert, hogy másokkal kekeckedjenek, hanem hogy véget vessenek a háborúnak…

            - Ajjaj, azt hiszem, tudom mi fog következni! –suttogta Obama mérgesen.

            - … miért is dobta le az atombombát Amerika Japánra, kétszer is?

            - Kérem, maradhatnánk a jelennél, úgy tudom, a jelen problémáit vitatjuk.

            - Semmilyen probléma nincsen a jelennel. A kormány fellépet a fegyveres zavargások ellen, valahogy meg kellett fékezni a felkelőket. A kormány tette a dolgát, hol itt a probléma?

            - Hol itt a probléma? Hogy hol itt a probléma? Maga komolyan nem látja? Ha az emberek ilyen módon lépnek fel a kormány ellen, ha idáig fajul el a dolog, hogy fegyvert ragadjanak, akkor ott valami nagyon nincs rendben. A felkelés nem hiába történt. Megengedhetetlen…

            - Bocs… Bocsánat! Látom a problémát, maguknak a kormánnyal van bajuk, nekünk a lázadókkal. Lépjünk túl ezen a problémán. Az a kérdésem, hogy amíg ezek a gondok az országhatáron belül zajlanak, akkor miért bántja Amerika szemét? Miért akar minden áron beavatkozni, egy országnak megvan a joga hozzá, hogy úgy intézze a gondjait, ahogy tudja.

            - Hogy gondolhat ilyet? Részben persze igaza van. De maga képes úgy lehajtani a fejét este a puha párnájára, hogy tudja, valahol a világban ilyen harcok folynak, és emberek százai, gyerekek és nők, halnak meg, mert vegyi fegyverrel bombázza őket a kormány? Ilyet nem hagyhatunk, le kell számolnunk a fenyegetéssel! –a tanács nagy része, köztük mi is tapsolni kezdtünk. Kim Sook szólalt fel ezután, Dél-Korea nagykövete:

            - Kérem! Ne feledkezzünk meg a következményekről sem. Ki venné át Bassár el-Aszad helyét, lehet egy még rosszabb?

            - Akkor felügyeljük az ország tevékenységeit. –felelte Samantha.

            - Azt sajnos nem hagyhatjuk, hogy Amerika egyedül felügyelje! –szólalt fel Vitaly.

            - Nagyszerű! –szólt Kim. –Másra sincs szükségünk csak egy új Berlini falra, vagy egy új Észak- Dél-Koreára. És azt el is felejtettem megemlíteni, hogy Kim Jong-un fenyegetései egyre durvábbak. Azt állítja, hogy készek kilőni a rakétákat, ha Cronwell leváltja a kormányt Szíriában.

            - Ugyan, ha komolyan is gondolja, akkor sincs nagy hatótávolságú rakétája.

            - Én Dél-Koreáról beszéltem, Samantha! –felelte mérgesen Kim. –Minket fenyegetnek, egyszer próbáljon túl látni a saját országán!

            - Ideje eldönteni, kapunk felhatalmazást egy támadásra vagy sem?

            Az Egyesült Királyság igennel szavazott, mellettünk állnak. Franciaország, Dél-Korea, Pakisztán és Kína a tartózkodás mellett döntöttek. Guatemala, Marokkó, Togo, Argentína, Luxemburg és Ruanda igennel voksolt. Azerbajdzsán és Oroszország maradt hátra.

            - Nos, Szíriának félelmetesen nagy vegyi fegyver arzenálja van. Ilyet nem tűrhetünk meg a szomszédságban, egyértelműen igennel szavazok. –mondta Agshin Mehdiyev.

            - Tudják, mit mondanak a demokráciáról? –kérdezte Vitaly. –A többség diktatúrája a kisebbség felett. Ezért találták ki a vétójogot, amivel most élek is. Senki nem lép Szíria ellen. A gyűlés véget ért!

            - A fenébe, Nick! –Obama nyála ezerfelé repült, mérgében a térdére csapott. –Csak meg akarjuk menteni a világot, hát olyan nagy baj ez?

            Éppen a büfében a pultnak támaszkodtam, hogy rendeljek magamnak egy kávét vagy kettőt, amikor a folyosó végén feltűnt Vitaly, az orosz nagykövet. Egy pillanatra megtorpant, aztán felém loholt, mint valami félénk kamasz fiú, aki végre rászánta magát, hogy elhívja szíve hölgyét egy randevúra. Bemutatkoztunk egymásnak, még a kávémat is fizette, sőt rendelt még egyet.

            - Figyeljen, Nick! Tudom, hogy úgy tűnhetett ma, mintha én lettem volna a rosszfiú. De az egyetlen bűnöm az, hogy azt tettem, amire felesküdtem. Próbáltam fenntartani a békét, elkerülni egy új világháborút. Szóval csak azt akartam, hogy tudja, én sem értek egyet az elgázosítással, de ha meg akarjuk őrizni a békét, ezt kell tennünk.

            - Természetesen.

            - Köszönöm a megértését, nagy kő esett le a szívemről! Tudja nagy rajongója vagyok, Nick. Mit gondol, készíthetnénk egy közös képet, büszkén tenném ki otthon a falamra.  –a büfés ürgét kértük meg, hogy készítsen rólunk fotót. Aztán már vele is kellett készíteni egyet. Azt mondta éppen válik, és ez egy jó pont lesz majd a bíróságon neki, hogy eldöntsék kinél legyem a gyerek.

            Kifelé menet csak úgy pattogtak a gondolatok a fejembe. Képek villantak be az áldozatokról. A holtestekről, ahogy elszórva hevernek a földön és az élettelen tekintetük a semmibe mered. Meghaltak, mert megvolt bennük a bátorság, hogy kiálljanak magukért, fellázadtak a vezetőik ellen, mert nem tetszett nekik az, amiben élnek. Aztán ennyi erőfeszítés után csak úgy egyszerűen elsöpörték őket, mint egy kupac szemetet. Remegtem a dühtől, cselekednem kellett valamit, különben beleőrültem volna ebbe a tehetetlenségbe. Nem érdekeltek a szabályok, fogtam és a levegőbe emeltem magam, még járdát is összetörtem magam alatt az elrugaszkodástól. Egyre gyorsabban és gyorsabban repültem Szíria felé. Alig tartott fél órába és már oda is értem. Megálltam a magasban és a levegőből figyeltem az országot. Éreztem az emberek riadt tekintetét magamon, éreztem, hogy a kormány tagjai mind feszültem az ablakokra tapadva figyelnek engem. Féltek. Azt akartam, hogy tudják, nem ők a legerősebbek a világon. Azt akartam, hogy tudják, rajtuk tartom a szemem. Azt akartam, hogy tudják, ha még egyszer ilyesmire szánják magukat, én itt leszek, és nem hagyom megtorlatlanul. Talán egyszer megúszták, de ha rajtam múlik, még egyszer már nem fogják.       

- Mr. Cronwell, erre nincs felhatalmazása, azonnal hagyja el a Szíria légterét ez felsőbb utasítás, egyenesen… ­­­–szólt a rádión a fülembe Barbara.

            - Nick, a jó ég áldjon meg, mi a fenét művelsz? –Obama vette át a szót. –Fogalmad sincs, hogy miket teszel kockára, azonnal hagyd el a légteret, különben nagyon megütheted a bokádat!

            - Csak nyugalom, Elnök úr! Tizenöt perc és otthon vagyok.

Legközelebb: Nick fejében több terv is kidolgozódik Jan kezének megkérésére, de vajon melyik jön be, ezen a szép nyugodt nyári estén.