Bonyodalmak innen-onnan

            - Jézusom, Larry, elvégre szuperhős lennék, nem pedig az apokalipszis egyik lovasa.

            - Nem is arra céloztam, de legyünk őszinték. A szuperhős feladata az, hogy megvédje az embereket. Nos, mióta is már, 32 napja, hogy feltűnt, Nick? Ez itt a való világ, nincsenek magához hasonló szuperbűnözők. Tehát felteszem újból a kérdést, nem más országok ellenséges intézkedéseit kéne elhárítania? Nem atomrakétákat kéne leszerelnie vagy ilyesmit?

            - Most komolyan, lehet, hogy porrá tudom zúzni a gyémántot, de mégis mihez kezdenék egy egész ország atomkészletével. Hamarabb kilőnék őket, minthogy rájönnék, mit is kéne kezdenem az elsővel. Igazából még csak az országhatáron kívülre sem tehetem ki a lábam, 20 percnél tovább, öregem. Abban viszont biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb feltűnik egy maszkos örült. Egy olyan világban, ahol előfordulhat efféle természetfeletti jelenség, hogy egy átlagos ember szupererőre tehessen szert, akkor ott csak az idő kérdése, hogy jöjjön valami örült, akinek majd jól beverhetem a képét.

            Élőben szerepeltem Larry King műsorában a CNN csatornán, és ez csak a legkevésbé érdekes esemény volt, amióta Obama oldalán a nyilvánosság elé álltam. Alig több mint egy hónapja, de Jannel már el sem tudjuk képzelni a régi éltünket. Egy bázison akartak elszállásolni minket, de New Yorkban él az összes barátunk, családtagunk. Én már 14 éve élek a West Houston és a Laguardi sarkán a 3 barna toronyház közül a középsőben, fent a legfelső emeleten. Nehéz lett volna itt hagyni csak úgy, ezért az elnök belement, hogy maradhassunk. Igaz ez azzal járt, hogy az összes többi lakót telepítették ki. Még csak lelkiismeret furdalásom sincs. A kormány építet nekik egy lakóparkot valahol egy nyugis környéken. Lehet nem egy olcsó mulatság, de héj, ez itt Amerika, nem igaz? Ha egy tv csatorna megteheti, hogy csak úgy a semmiből felépít egy luxus kastélyt egy szegény családnak, mellé még az összes tartozásaikat is törlesztik, akkor a kormány könnyen kicsengeti a lakóparknyi pénzt. Nagy volt a felháborodás, de ez a hálátlan banda még jobban is járt. Én is élhettem volna kiskirályként Jannel egy villában, de én bőven megelégedtem a szerény kis lakásunkkal. A saját kényelmem áldoztam fel az ő érdekükben, ezt miért nem látja senki? Különben az egésznek annyi volt a célja, hogy a hadsereg költözzön be az épületbe. Mindenféle kütyüt hoztak meg nagy monitorokat, minden lakásban van valami. Így tartanak szemmel, és adnak utasítást, hogy menjek valahova, ha baj van. Igazából nem is olyan rossz, sőt, egészen nagynak érzem magam a sok „uram” megszólítástól. Jan átvizsgálta az egész lakást, de sehol nem talált rejtett kamerát, szóval hamar megszokta ő is, arról nem is beszélve, hogy csak egy szavába kerül, hogy leküldjön valakit a boltba.

            Kaptam egy szerkót is. Obama szerint a nyilvánosságra lépés egyik alapfeltétele az, hogy ilyen szuperhős göncöt hordjak, és ne legyen titkos a személyazonosságom. Így az emberek könnyebben feldolgozzák a látottakat és kevésbé tűnök fenyegetőnek más országok számára. Azt mondta még 12 éves korában rajzolta a vázlatokat a ruhámhoz. Roppant előre látó ember, nem hiába lett belőle elnök. Végül mégsem az ő terveit fogadtam el, eszem ágában sem volt csillagokat hordani magamon, csak az hiányzott, hogy Amerika Kapitányt faragjanak belőlem. Az újabb terveket meglepő módon nem hozzáértő szakemberekkel készítettetek el, hanem művészekkel és képregény rajzolókkal, mert legyünk őszinték, náluk jobban ki értene az ilyesmikhez. A nagy sportszerkó gyártó vállalatok napokig tárgyaltak, hogy melyikük készítse el a ruhámat. Végül egy köztes megoldást választották és közösen fogtak neki. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent, de végeredmény egész szép lett.

            Kétrétegű „v” forma kúszik le a vállamtól egészen a mellkasomig. Az alsó a vékonyabb réteg az fehér színű, a felső, ami betakarja az egész mellkasomat sötétvörös. Az összes többi fekete maradt. Marha jól néz ki. Az oldalimon bordázott. Valamiféle szellőzési szerepe lehet. Örülök, hogy a srácok a tervező asztalnál mindenre gondoltak, amikor megalkották ezeket a szellőző bordákat, vagy mi a fenét, de úgy tűnik semmi szükség rá. Azt vettem észre, hogy nem érzékelem a hőmérsékletet. Nem vacogok a hidegben és nem tikkadok ki a hőségben. Nem is emlékszem mikor izzadtam utoljára, pedig komolyan aggódtam miatta, hogy miféle kiütések vagy gombák jönnek ki rajtam, attól hogy egész héten ugyan abban a ruhaában flangálok. Gondolom ez is a sebezhetetlenségem egyik mellékhatása.

            A kinézetem már meg is volt, most már csak fel kellett nőnöm a nevemhez. Egy hónap nem a legtöbb idő egy ilyen feladatra. Egyedül nem is ment volna. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, hogy kivívjam más emberek, de legfőképp más országok vezetőinek a tiszteletét, hogy ne egy potenciális veszélyforrást lássanak bennem. A legsablonosabb megoldással kellett kezdenünk. Egy egész hajónyi adományt szállítottunk Afrikába és elkezdtünk építeni egy kisebb falut. 30 lakóházat, amibe, ha szűkösen is, de tízen befértek. Azon kívül, hogy lepakoltam a több tonnás konténereket, egy újamat sem kellett megmozdítani. Nem én szedtem össze az adományokat, nem én intéztem a papírokat, nem én kezdtem el az építkezés. Csak a nevemet kellett adnom a mozgalomhoz és nyilatkoznom párszor, hogy mi ezzel a célom, és az emberek a televízió előtt már meg is kajálták. Elég átlátszó egy terv, az tuti, de ki gondolná, hogy nem önzetlenül segítettem. Igaz tényleg szívesen tettem, bár az építkezés elkezdését nem vártam meg, mert felfordult a gyomrom a helytől. Ez a nem olyan, mint a tv-ben. Büdös van, ürülék szag uralkodik a viskók körül, az embereknek is van egy illatuk, ahogy körülrajonganak. Csont és bőr mindenki, van, aki fel sem tud állni a földről, csak mosolyogott rám a fickó fekve a homokban. Marha bizarr volt. Gyerekek lőttek rám gépfegyverrel, amikor repültem egy kört a tájon, de legalább láttam oroszlánokat, az oroszlánok miatt legalább megérte eljönni.

            Árvaházakat látogattam meg, repültem pár kört Manhattan felett a lurkókkal. Sajtó tájékozatókat ültem és beszéltem végig. Mindent meg kellett tennem, hogy elnyerjem az emberek bizalmát. Amikor éppen nem kamerák előtt nyilatkoztam vagy felvonulásokon vettem részt, akkor végre kiélhettem magam. Bűnözőkre csaptam le, autó tolvajok tervét hiúsítottam meg, autós üldözéseknek vetettem véget, rablótámadásoktól mentettem meg az embereket, égő házakból mentettem ki őket. Egyszer gyermeksírást hallottam a Central Parkban. Egy kisfiú volt, az anyját ölelte könnyes szemekkel. Véletlenül elengedte a lufiját és az elrepült. Utászálltam a magasba és lehoztam neki.

            Ezt követően a barátkozás jött. Sakkoztam a volt elnökkel a birtokán. Bort iszogattunk és beszélgettünk.

            - El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha ez az én elnökségem alatt történik meg. Szeptember 11 után romba döntettem volna veled az arab országokat.  

            Az európai körűt következett, Nagy-Britannia. Együtt szürcsölgettük a legkülönlegesebb teákat a királynővel, miután körbe vezetett a Buckingham-palotában.

            - Tudja, nagyon tetszett az a kis bejátszás az Olimpia megnyitóján, drága. Nagyon aranyos kutyái vannak, mit gondol, lenne rá alkalmam, hogy megvakarásszam a fültövüket?

            - Talán legközelebb, kedveském! Most éppen nagyon elfoglaltak, a fürdetésre készülnek, várják a pedikűröst.

            A Vatikánba kellett ellátogatnom, mert hívők a világ minden pontjáról gyűltek össze ide. Szemtanúi akartak lenni Jézus Krisztus második eljövetelének. Igaz ilyenről szó sem volt, de kivagyok én, hogy csalódást okozzak pár hívőnek. Kitárt karokkal ünnepletettem magam a Pápa erkélyén, aztán közösen áldásokat olvastunk fel a világ legtöbb nyelvén. Élőben ment a tv-ben. Néha alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

            Oroszország meglepő módon nem reagált semmit a feltűnésemre. Semmi gyanakvás, gratuláció vagy együttműködés felajánlás. Amikor Putyin értesült róla, hogy Európában próbálok barátságot építgetni, egy közös vadászatra invitált. Meg sem lepődtem a baráti üdvözléstől, van is valami ilyen béna közhelyes mondás, hogy tartsuk az ellenségeinket közel magunkhoz. Mindenesetre örömmel bólintottam rá, valamiért mindig is csodáltam azt a férfit. A szokásos körök lefutás után, már az erdőt jártuk pár őr kíséretében. Medve nyomokat kerestünk.

            - Tudod, Nick, eszünk ágában sincs háborút indítani, pláne nem nukleárisat. Ennek… Ennek semmi értelme nem lenne. Hiába lőnénk ki a rakétáinkat, még célba sem érnének, de már jönnének a ti rakétáitok. Párat a légvédelmi berendezések szednek le, pár becsapódik. Akárki is lenne a győztes, mit nyerne vele? Szennyezet bolygót, lakhatatlan országot, egy hatalmas gazdasági válságot, amiből szinte ki sem lehetne lábalni legalább száz, ha nem több évig, mert minden ember beteg lenne. A betegek még betegebbeket szülnek és így tovább. Nem is beszélve arról a felbecsülhetetlen pusztításról. Mi egyszer már elszenvedtünk egy hasonló robbanást a múltban. Hallottál már a tunguzkai eseményről? Tudod, 1908-ban valami felrobbant és hatalmas pusztítást végzett. 30 km-es körzetben tarolta le az erdőt. Az ott lévő állatok egy pillanat alatt hamuvá égtek, és még sok kilométerrel arrább is látták a fényjelenséget és érezték a rezgéseket. Fogalmunk sincs róla, hogy mi lehetett… Borzalmas pusztítást végzett. Most gondolj bele, mi lett volna, ha lakott területen történt volna. Így belegondolva, én nem lennék képes ilyet művelni, ártatlan férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel, akármelyik országban is élnek, akármilyen is a viszonyunk a vezetőkkel. Az nem Oroszország lenne.

            - Eszem ágában sem volt ilyet feltételezni… –feleltem értetlenül.

            - Na, mi lesz, megkóstolod végre, milyen is az igazi orosz vodka, batárom?

            Fogalmam sincs, hogy miért tartott Putyin egy ilyen magasröptű élménybeszámolót a történelem megoldatlan katasztrófáiról és a nukleáris háborúról. Olyan érzést váltott ki belőlem, mintha feszültséget akarna bennem kelteni más országok iránt. Talán azért is lehetett, mert fenyegetve érezte magát, és talán megkönnyebbülést nyújt a számára, ha más országokra irányul a figyelmem.

            Az európai körutam ezzel véget is ért, visszatérhettem New Yorkba, hogy az esti őrjárataimat végezhessem.

            - Mr. Cromwell, a fiúk a technikusoktól telefonáltak, hogy megvan a cím. Csak egy szavába kerül, uram, és egy egység rájuk töri az ajtót, hogy díszcsomagolásban szállítsák le önnek. –szólt egy női hang a fülembe. Barbara a neve, ha jól tudom. Állandó rádióösszeköttetésben állunk, ő közvetíti a parancsot a központból. Az igazat megvallva, sokkal jobb, ha egy ilyen kellemes, néhol már egész erotikus hang szól a fülembe. Jan szerint ez sem véletlen. Valami pszichológiai hatásról mesélt, de nem tudtam rá figyelni, mert levelet kaptam az MTV-től, hogy álldokumentum filmet akarnak velem forgatni.

            - Mindenki maradjon a helyén! Egyedül szeretném elintézni.         

            -  A környék tiszta, csak magára várunk!

            - Mit gondol, hölgyem, le tudnátok játszani nekem a fülembe a The Dead Weather-től a Blue Blood Blues-t?

            - Egy pillanat és már szól is.

            Végre sikerült megtalálni azt a bandát, akik ellopták a kocsimat, benne Jan jegygyűrűjével. Egy használaton kívüli raktárban bujkáltak a rakparton és egy kommandós egység már körbe vette a házat, de nem adtam nekik parancsot a behatolásra. Személyes ügyet nem lehet máshogy elintézni. Ők csak az ajtókat biztosították, ha valaki menekülni próbálna.

     Letéptem a gyenge tetőszerkezetet, majd a keménylegényt megjátszva landoltam közöttük. Csupa narkós, pont, ahogy sejtettem. Lopásból szereznek pénzt anyagra. Éppen főztek, készültek a lövésre, ezért éberek voltak. Rám támadtak késekkel, üvegekkel, vascsövekkel, de sértetlen maradtam. Ezt látva menekülni kezdtek, egyenesen a kommandósok karjaiba. Megbilincselve a rabszállítóban végezték. Azt, aki beverte az ablakot sikerült megragadnom.

            - Ha nem akarsz egy vezetéken keresztül vizelni nyakig begipszelve, jobb, ha visszaadod a gyűrűmet, pajti.

            - Jézusom! Segítség… Ez egy örült… Ez a fickó bedilizett! Segítsen má’ valaki! –megráztam egy cseppet, hogy észhez térjen.

            - Utoljára kérdezem! Hol van a gyűrűm?

            - Nincs nálam, tesó, esküszöm! Ó, Istenem, nincs már nálam! Eladtam egy öreg, félkezű niggernek, megesküszöm! Ó, könyörgöm, tesó, ne nyírj ki, ember, oké? Kérlek, a muter kikészül, ha bármi rossz történik velem, kérlek, ne bánts! Visszaszerzem neked, ember, a szavamat adom! –ledobtam a földre ezt a szemetet, felfordul a gyomrom tőlük. Mocskos narkósok!

            Átadtam a terepet a hatóságnak, de maradtam segíteni. Valakinek össze kellett szednie a használt tűket. Ha már a bőröm áthatolhatatlan, akkor nem kockáztathatom meg, hogy bárki más véletlen megszúrja magát vele és HIV fertőzött legyen.

            - Uram, odakint áll egy férfi, azt állítja, ismeri magát és van valamije az ön számára.

            - Veszélyt jelent?

            - Nos… Inkább nézze meg a saját szemével! –kiballagtam az utcára, a rendőrségi szalagokon belül pedig ott várt az illető. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam. Egy félkezű fekete férfi ácsorgott rendőrökkel körbevéve. A kezével egy mankóra támaszkodott. A lábai elég furán álltak. Vadászpulóvert viselt pedig nyár közepe volt. Félre hívtam, hogy társalogjunk. Csak mosolygott, majd neki dőlt egy mentőautónak, hogy előhúzzon valamit a zsebéből.

            - Azt hiszem ez téged illet, fiam!

            - A gyűrűm? Mégis mi a fene folyik itt? Hogyan… Honnan tudta, hogy az enyém?        

- Csak lassan, egyszerre csak egy kérdést! Te még nem ismersz engem, de én téged igen. Hm… –kuncogni kezdett magában. – Még nagyon régről.

            - Miért kapom vissza? Honnan tudta, hogy ez az én gyűrűm? Mi az ördög folyik itt?

            - Azért adtam vissza, mert én is tudom, hogy milyen fontos tud lenni egy ilyen ékszer. Plusz, most már én is kérhetek tőled egy szívességet, mert tartozol nekem.

            Épp csak egy pillanatra fordultam el, hogy sóhajtsak, de mire visszanéztem az öreg mankós már sehol sem volt. Nem értettem, hogy hová tűnhetett, mert ugye nem volt egy futóbajnok alkata...

            Remélem végül minden értelmet nyer.

Legközelebb: Nick és Jan átutazza Amerikát. Felkérést kap egy mérkőzésre a WWE-be és végre felteheti a nagy kérdést is. Persze az egyik sem fog ilyen könnyen menni.