A legnagyobb hőstett

            Nem volt ez jó ötlet!

Szuperbunyó meg időutazás? Ugyan már, még én magam sem hiszem el, pedig az imént történt meg. Olyan az egész, mint amikor délelőtt 11-ig szoktam aludni, és bizarr dolgokat álmodok. El sem hiszem, hogy volt olyan időszak, amikor könyörögtem Istenhez, hogy küldjön nekem egy ilyen szuper dili bogyót. Amikor itt van, és feltörli velem fél New Yorkot, már nem tűnik olyan szuper ötletnek. Tönkre tette az eddigi gondosan felépített szuper image-emet. Sokkal jobban élveztem a régi dolgokat, tolvajokat verni, házakat oltani, bűnbandákra lecsapni, terrorcselekményeket megelőzni. Az volt az igazi kaland, semmi rizikó.

            Épphogy sikerült lerázni ezt a bádog dobozt a történelemóránkon, ő máris visszatalált, ugyan nem látszódott rajta semmi, de lemertem volna fogadni, hogy szörnyen pipa. Távol álltam tőle Frawley tábornok társaságában, az öreg meg mögöttem húzta meg magát. Mint akit nekem kell védelmeznem az uzsonnapénz tolvaj felsősöktől. A tábornok megadta a tűzparancsot, aztán már kezdődött is a tűzi játék. Ennyi golyó egy ember csontjáról a húst is lehámozta volna, de neki meg sem kottyant. Csak úgy lepattogtak róla.

            - Ötvenes kaliber, fiúk, adjatok neki az átkozott ötvenes kaliberrel! –Frawley parancsára, a terepjárók tetején lévő gépágyúkkal nyitottak rá tüzet. Látszólag már nem élvezte annyira, de nem hiszem, hogy kellemetlenebb lett volna neki, mint az erősen záporozó eső. Az ördöge, ezzel erdőt lehetni irtani, de rajta egy karcolás sem esett.

            - Ötletem sincs, hogyan lehetne megfékezni! –mondtam.

            - Csak akkor áll meg, ha elvégezte a dolgát, ha engem elkapott. –felelte az öreg.

            - Mehetnek a tankok! –épphogy kiadta a parancsot, egy bomba már be is talált fülsüketítő robajjal. A robbanás ereje már arrább lökte a monstrumot, de a törmelékek közül még így is felállt egykettőre. A helikopterek jöttek, és ólomzuhanyt zúdítottak rá, aztán az összes rakétájukat is rá lőtték, de az csak sétált felénk, mintha mi sem történne körülötte. Gyanús is lett, feltűnően nem foglalkozott a környezetével, nem rombolt csak úgy kedvére, megvárta, hogy az emberek elhagyják a helyszínt, nem indított ellencsapást a rátámadó katonákra, és engem is úgy kezelt, mintha csak apró zavaró tényező lennék a tervében. Mintha mi lennénk a rossz fiúk, ő pedig a jó. Intettem Frawley-nak, hogy hagyjanak fel a támadással, át akartam venni az irányítást. Oda röppentem elé, hátha tudok váltani vele egy szót.

            - Oké, bevallom az én hibám, hogy csak úgy rátámadtam, mielőtt szót váltottunk volna egymással, de valami azt súgta, hogy nem egy zacskó tejért ugrottál le a kisboltba, igaz? –a fekete mintát figyeltem a fején, ami az arcát jelölte. Távolról azt hinné, az ember, hogy üreges a doboz. Mintha nem lenne feje és ráhúzott volna egy sisakot, de nem. Megkönnyítette volna a helyzetet, ha megszólat volna, ő viszont kikerült és az öreg felé indult. Mit tehettem volna mást, én megpróbáltam… Megfogtam a bundát a nyakában, és visszarántottam, amitől egy hátrafelé bukfencet vágott le és két lábbal beletalpalt a mellkasomba. Jó messzire taszított vele, vissza a parkba, de ott legalább a földes talajon viszonylag puhán landoltam. Meg kellett fékeznem valahogy, ezért újra neki ugrottam, könyökkel a hátbába vetődtem, amivel földre tepertem. Ő már az aszfaltot kapta. Végre kiélhettem magam, és teljese erőmből csaphattam oda. Olyan erősen vertem bele a földbe, hogy a törmelékek, sőt még a közelben lévő autók is ugrálni kezdtek. Eltörtek a vízvezetékek alattunk, a repedéseken keresztül a magasba tőrt a víz. Szerencsére csak a sártól volt elszíneződve. Elvettem tőle a bárdját, ketté akartam törni a combomon, de olyan erős volt, hogy majdnem az én csontom törte el. Végül oda hajítottam katonáknak, hogy vigyék el innen. Nem akartam csak úgy ész nélkül eldobni valahova, még eltalált volna valakit vagy valamit. Éppen nyúltak volna érte, hogy felvegyék, de a bárd visszarepült a bádogfejű kezébe.

            - Uram, sikerült kapcsolatba lépni vele! –szólt Barbara. Meg kellett kérnem, hogy hívják fel nekem, mert elvesztettem a papírt, amire felírta nekem az elérhetőségeit Francis.

            - Mi tartott ennyi ideig?

            - Sajnálom, Lyonban 9 Francis Laurent él. Máris kapcsolom!

            - Szevasz, Nick! Képzeld még itt is te vagy a tv-ben, őrület, ami ott folyik. Milyen a buli a tengerentúlon, hah?

            - Szükségem van a segítségedre, Franco! Egyedül nem tudom megfékezni.

            - Rendben van, majd ha egy pillanatra elfelejtem, hogy mibe rángattál bele, akkor rohanok. Addig kitartást kívánok, oké?

            - Nézd, megértem, ha dühös vagy. Én is az lennék a helyedben, de tudnod kell, hogy nem én vagyok a felelős érte. Parancsot kellett teljesítenem, a szentségit…

            - Honnan tudjam, hogy most nem művelnéd ugyanazt?

            - A történtek után kijelentettem a függetlenségemet a hadseregtől, mostantól a magam ura vagyok. Kérlek, szükségem van rád, Franco!

            - Sajnálom, nem tudok segíteni. Még ha el is felejteném neked a történteket, Nick, a múltkori után is csak egy hajszálon múlott, hogy el tudják tusolni az ügyet. Nem kockáztathatom meg a lebukást, nekem családom van, törődnöm kell velük. Sajnálom.

            - Azon azért gondolkodj el, hogy hány családi harmónia bomlik fel, mert te, akinek megvan a hatalmad, nem segítesz rajtuk. Lehet pont ezzel a céllal kaptad ezt az erőt, hogy más családok harmóniáját védd meg. –a beszélgetés annyira lefoglalt, hogy nem vettem észre, amikor talpra állt ez a bestia. Lekevert egy akkora jobbegyenest, hogy a rádió kirepült a fülemből, én pedig belecsapódtam az egyik tankba. Pokolian kemény ütés volt, elzsibbadt a fél arcom, és le kellett ellenőriznem, hogy minden fogam épségben van-e. Megvártam, hogy mindenki elhagyja a tankot, hogy aztán hozzá vághassam. Nehéz volt rajta fogást találni, így szinte erőtlenül dobtam neki. Ahogy közeledett felé a tank, előre lendült, felszúrta a bárdjára, és átdobta a feje felett. Franco kellett volna ehhez a melóhoz, meg az ő gyorsgondolkodása. Amíg én kitalálom, hogy mihez is kezdjek, ő addig 15 tervet eszel ki. Megint csak neki ugrottam, megfogtam a csuklóit, és felemeltem a karjainál fogva. Az volt a terv, hogy elrepülök innen vele, nem akartam, hogy ütlegeljen közben, de erősebb nálam, rám nehézkedett, alig bírtam tartani, a talpam alatt felrepedt az út és majdhogynem térdig belesüllyedtem. Ekkor viszont gyomron rúgott, aztán beletaposott a földbe. A ruhája, páncélja, teste, nem mi tudom mi volt rajta, mindenféle apró alkatrészből állt. Mint amikor egy mágnest bedobunk a fémhulladékok közé. A dobozfejét leszámítva egyetlen sima felület sem volt rajta. Így legalább könnyebb volt fogást találni, kisgyerek módjára, aki apja lábára akaszkodott tekeregtem a földön, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Hiába tettem bármit is, ő csak az öreget akarta. Nem foglalkozott velem és vonszolt maga után, én pedig kezdtem fáradni, nagyokat kaptam tőle. Azzal sem törődött, hogy felkapaszkodtam a kiálló darabkákon a testén. Újból a bundát ragadtam meg, amit a vállán hordott. Valahol a Nyugati 68. utcánál lehettünk, onnan egészen a 77. utcáig hajítottam. Pattant egy párat, mígnem egy turista busz elejébe csapódott. A környező utcákat kiürítették, így senki sem tartózkodott a járműben. Természetesen utána mentem, a busz hátulját fogtam meg, hogy felemeljem, és légycsapóként rávágjak vele párat a kockafejre. Az első csapás csak földre kényszerítette, a második lent tartotta, a harmadik után potyogtak szét a busz alkatrészei, a negyedik ütésre kezdett talpra állni, az ötödikre meg szinte már semmi nem maradta a busz elejéből. Megfogta az összeroncsolt részt, felemelte, én meg ott lógtam a végén. Átemelte a feje fölött és oda vágott a földhöz. Ilyen könnyen válik az üldözőből… Na, azt már nem, utálom a közhelyeket. Sajnos én jártam rosszabbul, itt hátul van a motor. Az első ütésen még túltettem magam valahogy, de mikor másodjára csapott le, mintha egyszerre minden idegszálamat pengette volna valaki. Szerencsére többet nem kaptam, elindult vissza az öreghez. Nem volt szabad hagynom, hogy elkapja, de egy picit szusszannom kellet. Muszáj volt. Hagytam, hogy kétutcányit sétáljon vissza, és csak akkor indultam utána. Felvettem egy kocsit, egy sötétkéket, egy drága kabriót. Akinek ilyen drága autója van, biztos megenged magának egy újat. Az oldalára fordítottam, és megsuhintottam, mint amikor suliban a tankönyvvel akartunk lecsapni egy darazsat. Az utastér részével találtam el, amitől a kocsi kis híján falcsavarodott rá. Bemostam neki egyet abba hülye téglafejébe, előrébb is repült tőle egy utcányit. Ott mintha csak a takarója alól bújt volna ki, olyan könnyen lehámozta magáról a roncsokat. Egy taxit emeltem fel, és csaptam le vele, ügyelve, hogy most ott találjam el, ahol a motor van. Addig vertem vele, amíg apró fémhulladékká nem zúzódott a jármű. Térden állva fordult meg, hogy megüthessen, de elkaptam az öklét menetközben, és beletérdeltem a fejébe, amitől egy-két emelet magasba repült. Utána repültem és adtam egy jobbegyenest neki, amitől belevágta magát az aszfaltba. Rávettettem magam, és csak püföltem a bádog fejét egyre mélyebbre a földbe. A por a szemembe ment, marta a torkomat, de elhatároztam, hogy elég volt a játszadozásból, ennek itt és most véget kell vetni. Jan megígérte, hogy rántott sajtot készít, haza akarok menni. Először csak jobb kézzel vertem bele vagy tízet, aztán ugyanezt megismételtem a ballal is. Végül egyszerre két kézzel is, aztán észhez tértem, hogy miféle pusztítást okoztam magam körül. Az út darabokban volt, mintha felszántották volna, a körülöttünk lévő autók fel voltak fordulva, vízoszlopok emelkedtek a magasba, ablakok törtek ki, porfelhők emelkedtek fel. Ezen a betyáron pedig egy karcolás sem esett. Kezembe vettem a bárdot, le akartam döfni, de elgondolkodtam, hogy talán nem jó ötlet. Attól függetlenül még meg akartam vágni, talán a saját fegyvere képes megsebezni. Talán azért nem eresztette el szinte sosem. A mellkasához nyomtam, de a tenyereivel összeszorította a pengét, aztán lökött rajta egyet felém. Orrba vágtam magam a nyél végével, és ami legijesztőbb a történetben, hogy vérezni kezdtem. A villám óta először. Sebezhető vagyok, legyőzhető, most először futott át az agyamon, hogy ebből a harcból akár vesztesen is kikerülhetek. Az pedig nem lehetséges, ez nem az a történet. Itt nekem kell nyernem. A jobb lábát kaptam el, és odacsaptam körülöttem szinte mindenhez. Autókhoz, tűzcsapokhoz, oszlopokhoz, de leginkább földön klopfoltam ki. Aztán pörögni kezdtem vele, és felhajítottam a levegőben, ahová utána repültem. Ott akartam vele verekedni, ahol nem okozhattunk több kárt. Gyomorszájon vertem jobb kézzel, aztán ballal, aztán a térdemet mélyesztettem belé. Majd egy jobbegyenest kapott, majd egy balt. Az ütések hangja olyan volt akár az égzengés. Hiába püföltem, akármilyen erősen vertem a kockafejét, valamennyire ő is állta. Érezhetően nem annyira, mint az elején, de még mindig jó erőben volt az átkozott. És a bárdját sem eresztette volna el egy pillanatra sem. Meg is lendítette, épp hogy kitértem előle, de az oldalamat még így is megvágta. Nem csak a ruhát, hanem engem is. Szerencsére épphogy csak a hegyével, alig vérzett, de pokolin fájt. Rég elfelejtettem, hogy mi is az a fájdalom. Ha beszélni tudott volna ez az ördög, akkor most valami olyan hangzott volna el tőle, hogy ő következik. Mintha sikerült volna felbőszíteni. Meg is lett az eredménye, úgy hadonászott azzal az átkozott bárddal, hogy alig győztem kitérni előle. Aztán rájöttem, hogy nem is akart megvágni, az egész keringőzésnek az volt a célja, hogy elterelje a figyelmemet, és egy akkorát lekeverjen, hogy magatehetetlenül zuhanjak vissza a földre. Az eszmélet vesztés határán voltam, úgy éreztem magam, mintha valaki jól összemorzsolt volna.

            És ekkor bevillant valami. A való világ így működik, itt nem létezik olyan, hogy boldog befejezés. A való életben a jófiúk sosem győznek. A való életben a halál úr, és bármennyire is szeretnénk, sehogy sem kerülhetjük el. Úgy tűnik most engem talált meg, az én időm jött el. Váratlan fordulatnak nem mondható, sejthető volt, ez így működik. Senkinek nem akarok csalódást okozni, annyit megígérhetek, hogy nem adom könnyen a bőröm, és mindent meg fogok tenni, hogy megfékezzem ezt a félőrültet. Ez egy ilyen bolygó, itt nincs helye ilyesminek, a természet kijavítja a hibáját és visszaáll az eredeti körforgásba. Mielőtt ez még megtörténne, egy valamit tudnom kell. Egy kérdést fel kell tennem valakinek. Kikószálódtam a gödörből, nagy nehezen talpra álltam és szedtem a lábaimat. Sajgott mindenem, főleg az oldalam, ahol a vágás ért. Szerencsére nem vérzett túlságosan, inkább futás miatt szaggatott, az izmaim fel akartak robbanni, ki akartak szakadni a testemből. Az ökleim szétvertem, csorgott róluk a vér, ahogy az arcomból is. Egy kicsit elkuncogtam magam. Ha egyszer mozivászonra kerül a történetem, ennyi vért tuti nem engednek meg benne, szóval kicsit vissza kellett volna fognom magam e téren. Valahol a 70. utcánál tartottam, kettő volt még hátra. Visszafordultam, láttam, hogy a kockafej is a földön volt jóval mögöttem. Ráérősen sétált, nem vonzotta a végzet gondolata. Már majdnem visszaértem a katonákhoz és a rendőrökhöz. Hárman siettek a segítségemre, köztük Frawley, és az öreg is mögöttük bicegett. Végül Jan is kiverekedte magát a rendőrök közül. Hiába a támasz, nem bírtam talpon maradni, le kellett dőlnöm a földre. Jan karjaiba. Összeharapta az ajkait, simogatott és sírt.

            - Ne aggódj, ez nem az én vérem! –egy kicsit kuncogott, ez csak még fájdalmasabbá tette a pillanatot.

            - Szörnyen festesz, kórházba kell vinnünk téged. –szipogta.

            - Ne, nem szükséges. El tudom intézni, csak ha… ha… Balul sülnének el a dolgok. Valamit tudnom kell, rendben?

            - Igen! –bólogatott mosolyogva. –Leszek a feleséged.

            - Micsoda? Honnan tudtat?

            - Szeretlek, te mamlasz, azt hitted nem láttam rajtad, hogy mire készülsz.  Elég régóta ismerlek már, és elég erősek az érzéseim irántad, hogy tudjam, érezzem. Néha csak a bolondját járattam veled, mert annyira édes voltál, ahogy küszködtél. –hangosan nevetgéltünk.

            - Ha tudnád mennyi stressz volt bennem miatta, erre te kéred meg kezem. –pár pillanatra tényleg önfeledten tudtunk kacarászni.

            - Igen, ez jellemző rád. –törölte le a könnyeit. Szinte hallottam is, hogy felzendül George Harrison-tól a Cheer Down.  

            - Igen! –ha már az utolsó perceket élem meg vele, legyenek mókásak.

            - Nick! –szólt Frawley, ahogy egyre jobban közeledett a kockafejű. –Beszéltem Washingtonnal, ha valóban ez az egyetlen módja, hogy megállítsuk, adjuk oda neki, amit akar, hadd menjen el.

            - Micsoda? –háborodott fel az öreg.

            - Nézze, ha választanunk kell, egy mozgássérült öreg hajléktalan, és egy mindenre elszánt, fiatal, szupererős fickó között, aki az ország gyöngyszeme…

            - Én nem vagyok hajléktalan!

            - Akkor sem várhatja el, hogy egy fiatal hős, az életét áldozza maga miatta.

            - Nem! –szóltam közbe. –Az élethez való joga mindenkinek megvan, én azért vagyok itt, hogy életeket mentsek. És ha ehhez meg kell halnom, hát büszkén teszem meg, ha ezzel csak egy életet is, de megmenthetek.

            Ez a kis szusszanás jól esett, ha nem is újult erővel, de némi reményteli gondolattal vágtam bele újra a küzdelembe. Felszedtem egy csatorna fedelet, és ahogy csak az erőmből futotta, fejbe hajítottam vele. Hanyatt is vágódott a szerencsétlen, igen röhejes egy látvány volt, ahogy lepattant a fejéről, ő meg eldőlt tőle. Biztos sok gif készül majd belőle. Jó fegyvernek bizonyult, elő is kerítettem egy másikat a feldúlt talajról. Az élével ütöttem meg fejét, hátha leesik a helyéről. Meg akart ütni, ezért az arcom elé tartottam a csatorna fedelet, de ő úgy szakította át, mintha papír lett volna, aztán az ökle az arcomban landolt, én meg a földön. A karomnál fogva felrángatott, nem eresztett bokszzsákként használt. A gyomromat ütlegelte, aztán a térdével rúgott oda. Majd az arcom verte szét, számolni sem tudtam. Azért imádkoztam, hogy a fogaim ússzák meg épségben. Amikor elengedett, a maroknyi törmelékköveket vette a kezébe és törte szét a fejemen, időm sem volt elesni, már jött is a következő a másik oldalról. Aztán csak kaptam az ütéseket, akkorákat, hogy a környező épületekben a összes üveg kitört. A föld is remegett tőle, pont láttam, ahogy az öreg alól véletlen kirúgták a mankót, miközben az egyensúlyukat akarták megtartani a katonák. Szegény beverte a fejét, ahogy elesett. Bámészkodni nem volt idő, mert csattant egy újabb pofon, amitől én is kiterültem. Ennyi volt, elfáradtam, elfogyott az erőm, nem tudtam tovább küzdeni. Mint ahogy én sem álltam meg nála, most ő sem kegyelmezett nekem. Csak ütötte a fejemet a földön és ütötte, a kövek alattam porrá morzsolódtak szét. Éreztem, ahogy betört az orrom, utána pedig felrepedt a szám, aztán talán a szemöldököm is. Sosem értettem a rajzfilmekben mik azok a csillagok a karakterek feje felett, amikor jól kupán verték őket. Vagyis értem, hogy valahogy ki kellett fejezni a kábultságukat, úgy hogy az mindenki számára világos legyen. De nem is gondoltam volna, hogy ez lehetséges, amíg nem kaptam egy igazán nagyot. Ahogy ütötte az arcomat, az agyamban mintha apró fények villantak volna fel. Láttam őket, minden egyes csapásnál, ott ragyogtak azok a csillagok a fejemben. Bárcsak azt mondhatnám, hogy öröm volt látni őket. Jan hangját hallottam, ahogy keservesen kiabál, hogy elég volt már. Egy kocsi roncsát emelte fel, és készült vele lecsapni. Tudtam, hogy ez a vége. Elvégre Superman is meghalt egyszer még a kilencvenes években. Amikor egy Végítélet nevű bestiával addig gyepálták egymást, hogy végül mind a ketten ott hagyták a fogukat. Igaz Szupi később visszatért, de valószínűleg én nem fogok. Hát hajrá, sújts le rám, te ördög, hadd legyen vége. Ez már nagyon elunalmasodott.

            Ekkor a kockafejű hírtelen eltűnt előlem, méterekkel arrább bukfencezgetett a földön a kocsival együtt.

            - Mi az cimbora, lustálkodunk?

            - Franco?

            - Lehet, hogy nem bocsátottam meg neked, de akkor sem hagyhatom, hogy élő adásban nyírjanak ki. Látnod kéne az internetet, miket írnak Twitteren, ember. Komolyan ezeket az embereket véded?

            - Ők csak szegény bolondok, Franco, nem tudják, mit cselekszenek. A családi harmóniájukat védem, hogy ne érje őket veszteség.

            - Azt hittem sebezhetetlen vagy.

            - Az is vagyok.

            - Akkor ez egy különösen veszélyes csirkefogó, mi? Azt hittem mindkét kezem eltörik, amikor az előbb megütöttem.

            - Csak tartsd fel egy kicsit, amíg vissza nem érek. Ne engedd senki közelébe, rendben? –és akkor elrepültem. Valamit mindig is ki akartam próbálni. Megkerestem a legközelebbi vasút állomást. Egy igazi, rengeteg tonnás mozdonyra volt szükségem, amit meg is találtam. Lecsatlakoztattam a többi vagonról, sajnos nem szakszerűen. Fellöktem az oldalára, hogy alulról foghassam meg, Belemarkoltam az acélba, úgy gyűrődött össze, mintha rongyból lett volna, így keletkezett egy jó fogás rajta. Visszarepültem vele a cirkusz helyszínére. Franco háttal feküdt a földön. Felette a dili bogyó volt, Franco meg a saját sebesességével rugdosta a mellkasát. Ettől úgy remegett a kockafejű, hogy azt hittem füst fog fel ereszkedni belőle és felrobban. Franco látta, hogy érkezem, és egy pillanat alatt el is tűnt, az ördög meg hasra esett.

A hátulról toltam a mozdonyt, a gravitáció ereje itt kevésnek bizonyult, kellett még neki egy lendület. Akkora erővel csaptam hozzá, hogy még a tankok is megugrottak, emberek estek el, repeszek szálltak mindenfelé, amiket Franco mind röptében össze is szedett. Teljesen összepréseltem a mozdonyt, akár egy sörös dobozt.

            - Remélem elég volt neki! –mondta Franco. Leültünk egy picit pihenni Jan társaságában. Mögém térdelt és magához szorított. Összevéreztem a csinos ruháit, de nem érdekelte.

            - Kötve hiszem, de egy ideig biztos eltart neki, amíg kiverekszi magát onnan. Az öreg? –fordultam Janhez.

            - Beverte a fejét, betették a mentőautóba, hogy összevárják neki. Semmi komoly.

            - Milyen öreg? –kérdezte, Francis.

            - Egy mozgássérült, időutazó faszi, aki magára szabadította ezt a förmedvényt.

            - Hát persze, ezt magamtól is kitalálhattam volna.

            - Hogyan akarjátok megfékezni? –érdeklődött Jan.

            - Két tervem is van, ha az egyik nem, a másik biztos bejön. Az első, Franco elveszi tőle a bárdot, én pedig megpróbálom vele ledöfni. Ha más nem, a saját fegyvere megsebzi őt. A másik. Egyszer láttam a tv-ben, hogy részecske gyorsítóval porszemeket ütköztetnek olyan anyagoknak, amiből az űrhajók burkolatát készítik. Akkora sebességnél a porszem olyan lyukat ütött arra a vastag burkoltra, hogy a fejem is átdughattam volna rajta. Az előbbi sebességével is akkorát lökött rajta Franco, mintha egy busz ment volna neki. Ha sikerülne elérnie a fénysebességet, akkorára növekedne a tömege, hogy akár egy ütéssel ki is csinálhatná. Még nálam is erősebben tudná megütni.

            - Akár be is jöhetne, de emlékszel, én nem vagyok sebezhetetlen? Az előbbi is, amikor nekirohantam, majdnem eltörtek az ujjaim.

            - Akkor… akkor elviszed a bárdot és ledöföd.

            - Nem tudom, még sosem mertem fénysebességgel rohanni, és az a bárd is elég nehéznek tűnik.

            - Kérlek, Franco, meg kell próbálnod, ez lehet az egyetlen esélyünk!

            - Rendben van, de előbb a te trükköd használjuk, oké?

            Lassan a bádog fejű is kikaparta magát az összepréselt mozdony alól. Franco még el sem indult, már egy tekercs drótkötéllel állt mellettem. Körbe tekerte vele az ellenségünk lábait, aztán ahogy felbukott, hátra kötötte a kezeit is. Felvettem a bárdot és rátapostam a hátára, hogy földön tartsam. Le akartam vágni a fejét, le is sújtottam vele amilyen erősen csak bírtam, de a penge, ami még a sebezhetetlen bőrömet is megvágta, megakadt. Franco-val összenéztünk.

            - Most te jössz!

            - Nem tudom… Eltarthat egy darabig, amíg annyira felgyorsulok. Próbálj meg jó helyre állni.    

            - Csak gyerünk! –odaadtam neki a bárdot, és elhúzott. Ez az ördög meg eltépte a drótkötelet, kiszabadította magát. Halovány villanásokat láttam, ahogy Franco elhalad mellettem, egyre gyakrabban láttam, amíg nem teljesen eltűnt. Aztán jött egy robbanás, fehérség árasztott el mindent, és ledöntött a lábamról. Reméltem, hogy nem kell megint végig utazni a történelmen. Helyette más látvány fogadott, a kockafejű térdre rogyott, a mellkasából a bárdja állt ki, és fura fehér villámok csapkodtak ki belőle. Franco-t viszont nem találtam. Felrepültem, hogy magasról vizsgáljam át a környéket. Míg végül rá nem leltem. Borzalmas látvány volt. A jobb karját elvesztette, a lábaiban pedig eltörhetett az összes létező csont, mert úgy nézett ki, mint a hullámos tészta. Felemeltem őt, elindultam vele a mentőkhöz.

            - Mit tetettél velem? –suttogta erőtlenül. - Ez a te hibád… –láttam, hogy ott ácsorog az öreg, Jan mellett az összevarrt fejével.

            - Szóval mégis megtörtént. –mondta.

            - Sajnálom, én nem tudtam. Sa… Sajnálom! –átadtam a mentősöknek ők pedig elszállították. Jan könnyei már elfogytak, de biztos ontotta volna magából, ha rajta múlik. Nem hibáztattam érte, az én torkomat is gombóc szorította.

            - Mi történt a lénnyel? Sajnos erre már nem emlékszem, Nick.

            - Sikerült ledöfni…

            - Mi… micsoda? Felhasadt a páncélja?

            - Végre feltört a tojás, miért?

            - Ez… ez… igazából nem is egy lény, hanem valamilyen entitás. A páncélján belül antianyagból épül fel. Ha az kiszivárog, egész Manhattan megsemmisülhet.

            - Istenem! Tennünk kell valamit! –szóltam.

            - A bárd, az a kulcs az időutazáshoz. Meg kell érinteni és elvisz, oda ahová akarjuk. A robbanás elkerülhetetlen, így át kell helyeznünk a múltba, egy… egy katasztrófa helyszínére… Talán, nem tudom, talán Krakatau. A vulkán amelyik felrobbant.

            - Nem tehetjük. Ott emberek ezrei haltak meg. Van egy jobb ötletem. 1908, Tunguzka, a mai Oroszország területe.

            - Nick! Ugye nem akarod… –kérdezte Jan rémült elcsukló hangon.

            - Sajnálom, de meg kell tennem. Milliók élete forog kockán, Jan. Ha nem teszek semmit, te is meghalsz, hát nem érted?

            - Egy antianyag robbanást te sem élhetsz túl, de ha mégis, hogyan térnél vissza a múltból?

            - Tudom, tudom… –sóhajtottam. - Meg kell tennem, ha másért nem, akkor a Franco-val történetek miatt muszáj. Tönkretettem az életét, meg kell fizetnem az árát.

            - Mi lesz így velem? Nem hagyhatsz itt, szükségem van rád. Szeretlek, össze kell házasodnunk. –jobban fájt a szívem, mint az összes sérülésem együtt véve. Engedtem a könnyeimnek.

            - Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Egy szép jövőt képzeltem el magunknak, gyerekekkel, kismacskákkal. Egyetlen vágyam volt, és az te voltál. Életem legcsodálatosabb perceit köszönhetem neked, és történjen bármi, szeretni foglak, örökké!

            - Ígérd meg, hogy visszajössz! Csak akkor tudlak elengedni. Ígérd meg!

            - Nick, nem akarlak sürgetni, de bármikor felrobbanhat. –szólt közbe az öreg… vagyis mint már tudjuk, Francis.

            - Ígérem neked, hogy visszajövök. Így vagy úgy, de megtalálom a módját, oké? –bólogatott majd megcsókoltuk egymást. Sokáig nem volt szabad húzni, elengedtem Jant. Még oda súgtam neki, hogy szeretem, aztán az öreg Franco-val a hónom alatt oda repültünk a bádogfejűhöz. Mélyen bele néztünk egymás szemébe, egy szót sem szóltunk, csak biccentettünk a fejünkkel. Megmarkoltam a bárd nyelét. Oké, akkor a következő megálló, 1908, Tunguz…

            - Hazudtam neked, Nick! Hazudtam mindenről. Ez a… a dolog, ami itt hever, igazából, ő volt a jó fiú. Sosem csodálkoztál rajta, hogy miért nem találkozott még a világ időutazókkal. Mert létezik egy természetfeletti erő, ami nem hagyja, hogy bárki is beleavatkozzon az időfolyamba. Nehogy megváltoztassanak valamit, vagy ilyesmi. Ő is csak azért jött utánam, mert meg akartam változtatni a történelmet. Mert meg akartalak ölni. Meg akartalak ölni, azért amit velem tettél. Amiért nyomorékká tettél, amiért elvetted az életem, amiről mindig is álmodtam. Addig viszont nem tudtam cselekedni, amíg ez izé a nyakamban loholt. Reméltem, hogy elintézed nekem, aztán pedig megölhetlek. De… ez az egész… ez mind az én hibám. Minden miattam történt, a bosszúvágyam miatt, azért történt meg a baleset, mert megpróbáltam megakadályozni azt. Most, hogy tisztán látom a dolgokat, ráadásul a sajtótájékoztató… amiket ott mondtál… Kész voltál meghalni értem, Nick! Ez sokat jelent számomra ennyi év távlatából, sokat jelent nekem. Azt akarom, hogy tudd, bármi is történt köztünk, megbocsátok neked.

            - Köszönöm, Francis! El sem hinnéd mennyit jelent ez most nekem.

            - Ez a történet nem rólad szólt, Nick. Ez az én mesém volt, és az enyémnek is kell, hogy vége legyen. Hadd vigyem vissza én a múltba. Hadd legyen végre belőlem is hős, olyan akit, mindig is faragni akartál belőlem. Kérlek, hagyd, hogy megtegyem. Engedd meg, hogy hősként távozzam el. Ne kelljem úgy eltölteni az életem hátra lévő részét, hogy tudom, sok éven keresztül annyi rosszat gondoltam rólad, pedig az egyetlen bűnöd az volt, hogy igaz barátom voltál. Hadd legyen belőlem az a hős, akit mindig is belém láttál. Hadd mentsem meg a kapcsolatod, hadd adjam meg lehetőséget neked, hogy családot alapíts. Hadd távozzam el erről a világról büszkén, hogy megmenthettelek. Hadd legyen enyém a legnagyobb hőstett.

            - Ezt nem érdemlem meg, Franco, azok után, amik történtek.

            - Erről nem nyitok vitát!

            - Nem is tudom, mit mondhatnák…

            - Ne mondj semmit, inkább menj! Ígéretet tettél egy lánynak, te tökfilkó!

            Franco megragadta a bárd nyelét, aztán el is tűnt egy mosollyal az arcán. Egy kis hasadás maradt utána a téren és időn, amin keresztül láttam őket, hogy zuhannak Tunguzka egén, majd megtörtént a mindent elsöprő robbanás, és a rés bezárult.

             Szomorúan ballagtam vissza a többiekhez, hogy learassam a dicsőséget Franco helyett. Lehetne vitatkozni, hogy ki az igazi felelős a baleset miatt, így inkább magamra vállaltam az egészet. Ezzel elvégeztem a kockafejű feladatát is, megtartani az időfolyamot olyannak amilyen. Szerencsére nagy volt a füst és por, így a tv sem láthatott semmit. Mire visszaértem tapsvihar fogadott.

            - Hol van az öreg? –kérdezte Frawley.

            - A veszély elmúlt, és ő sem jelent több gondot a számunkra. Hol van Jan?

            A mentősök felé mutatott. Ott ült az egyik hátuljában, takaró volt rajta. A falnak döntötte a fejét, és pityergett. Észre sem vett. Letérdeltem az ajtóba és így szóltam.

            - Hozzám jössz feleségül? –lassan rám emelte a csodálkozó tekintetét, aztán az öröm kezdett kiülni az arcára. Ledobta a takarót magáról, hogy a nyakamba ugorhasson, alig volt időm felpattanni. Egy ideig csak szorosan ölelt magához, aztán a fülembe súgta.

            - Ez minden vágyam!

            A képzeletbeli kamera távolodik, kap egy nagytotál képet rólunk és a pusztításról. Aztán felpörög a stáblista is és alatta szól a Ramones-tól a Here Today, Gone Tomorrow utalva a furcsa barátságunkra Franco-val. De hiába a befejezés, a történet nem ér véget.

            Most kezdődik az egész előröl!

„Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesebbekért

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivívtuk a mély süllyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásaidat.

Ez jó mulatság, férfi munka volt!” 

Vörösmarty Mihály: 

Gondolatok a könyvtárban

(részlet)