Megjött a baj

            Őt meg akartam tartani.

Már annyira hozzá szoktam a hangjához, hogy nem tudtam volna elképzelni, egy reszelős hangú faszit, vagy egy unott, rágógumin csámcsogó nőt a helyére. Mivel ő is szívesen elvállalta az állást, így sikerült megszerveznem, hogy Barbara maradhasson. Két hónap alatt összeszoktunk, meg sem kellett szólalnom és már tudta, hogy mit akarok. A kormány kialakított egy újabb monitor szobát neki. Személyzetből viszont kijárt egy új. Még így is szörnyen üres volt a ház, rettegtem a gondolattól, hogy alattam üres emeletek helyezkednek el. Brr, félelmetes. A testőröknek kialakítottunk pár lakást, hogy 24 órában lehessenek mellettünk. Minél több embert hozattam ide, szakácsokat, karbantartókat, takarítókat. Még egy mini bárt is nyittattam, csak hogy legyen valami élet. Komoly biztonsági óvintézkedések történetek, szóval újra egy fontos épületté vált a házam. Úgy éreztem magam, mint Tony Stark, volt egy saját, igaz, csak szerény tornyom. Alig egy hét alatt a dolgok visszaálltak a régi kerékvágásba.

            - Belementek, bébi! Visszajöhetek! –Jan ugrott a nyakamba örömében. Elkísértem a régi munkahelyére, hogy tárgyalhassanak róla, visszakapja-e a munkáját.

            - Ez nagyszerű hír, mit gondolsz, megünnepeljük egy ebéddel?

            - Hm, farkaséhes vagyok! Kínainak örülnék legjobban.

            - Nem is szereted a kínait.

            - Azt a zöldséges izét imádom pirított tésztával. Annál nincs jobb.

            - Akkor mehetünk is. –kezdett elborulni ugyan, de még remek idő volt egy kis sétára.

            - Banánturmixot kaphatok?

            - Nem hiszem, hogy a kínaiban van ilyesmi.

            - Nem baj, én akkor is banánturmixot szeretnék!

            Mire beértünk az étterembe el is eredt az eső. Az ablak mellé ültünk, máshová nem is szeretek. Nincs is annál jobb, mint amikor eszik az ember és van hová leskelődnie. Annak pedig van valamilyen különlegesen bizarr, romantikus hangulata, ahogy békésen étkezünk, odakint pedig fejvesztve rohangálnak az emberek az eső elől, újságpapírral és aktatáskával a fejük felett. A madarakat figyeltem fent az égen, az eső csak hullt alá, ők pedig mit sem törődve köröket tettek a levegőben, áztatták a tollaikat.

            - Ugyan már! Ne bánkódja az eső miatt. –szólt Jan. - Ezt a napot már semmi sem ronthatja el. –a tekintetemet a sarokban lévő televízióra emeltem, Ott volt a képernyőjén, ott volt a baj, amiről az öreg beszélt. Megtalált minket. Jan is oda fordult, alig bírt megszólalni a döbbenettől. Könnybe lábadtak a szemei, aztán úgy kezdtek el záporozni, mint odakint az eső. Arra kért, könyörgött, hogy ne menjek oda, mert nem tudhatom, hogy mivel állok szemben. Nem tehettem mást, ez a feladatom, megvédeni másokat. Elmondtam neki újra, hogy sebezhetetlen vagyok, még véletlenül sem eshet semmi bajom. Az biztonság kedvéért adtam neki egy hosszú csókot, majd indultam is fel a levegőbe, a házak fölé, az esőbe.

            Ez az ördög felforgatta a Lexington és az 59. sarkát. Fura egy kinézettel ruházta fel a sors. Téglatest alakú feje volt, az élei, a sarkai mind le voltak tompítva. Úgy nézett ki, mintha egy szögletes középkori sisakot viselt volna. A vállairól mintha valami állat bundája lógott volna. A szálak közt szikrák pattogtak. A teste fekete volt, nem volt rajta sima felület, mintha lego darabkákból építettetek volna fel. Arról a hatalmas, hosszúnyelű, kétélű harci bárdról nem is beszélve. Parkoló kocsikat borított fel, mint akinek elgurult a kedvenc pénzérméje. Felé repültem, egy kicsit visszafogtam magam, nehogy legyen valaki abban a páncélba, de azért nem sajnáltam, amikor lekevertem neki egy maflást. Belepréseltem a földbe, a közelben ki is tört egy-két ablak, ráadásul az út is csúnyán felrepedt.

            - Tudod, mennyit árt a hírnevemnek a klisékedvelő fajtád? Esőben a szuperbunyó, mi? Komolyan nem tudtál találni egy jobb időpo… –mint egy öreg számítógép, én is olyan nehezen tértem észhez. Nem emlékszem pontosan, de mintha ez a marha jól állcsúcson vert volna. Alig lendítette meg a karját, mégis olyat kaptam, hogy ha jó irányba repültem volna, át szállhattam volna az Empire State Building felett. Arról nem is beszélve, hogy ez most fájt, pokolian fájt. Mi a fenét szabadított magára az öreg?

             Visszarepültem hozzá, erre megindult az 59. utcán a Central Park felé. Ezúttal nem kíméltem, a hátán landoltam, beletapostam a földbe. Próbáltam a fölödön tartani, de olyan könnyedén állt fel, mintha ott sem lettem volna. Két lábon állt, én meg ott lógtam a hátán, próbáltam leszedni a fejét, hátha csak egy sisak, de meg sem akart mozdulni. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy ne tudtam volna megmozdítani valamit is. Nem zavartatta magát, csak sétált az öreg után, aki itt bujkálhatott valahol a közelben. Mást nem tudtam tenni, ütöttem, ahogy bírtam. Úgy tűnt, hogy ezt már megérezte, mert elkapta a kezem, lerántott a hátáról, és mintha csak egy rongybaba lennék oda vágott a földhöz. A bal lábával rálépet a mellkasomra. A bárdja hegyes végét a képembe tolta, a két penge fej között is szikrák pattogtak. Nem úgy festett a helyzet, mint ami jól akar végződni. Pár pillanatig csak bámult, de leszállt rólam és tovább indult. Tippelni sem tudtam, hogy miért kímélt meg. Csak bambán feküdtem ott, és néztem, ahogy ez a behemót elsétált. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi a célja, de nem tűnt egy beszédes fajtának. Egy kávézó előtt állt meg, előre tartotta a kezében lévő bárdot, újra azok a kis villámok ugráltak a pengefejek között. Egy darabig még várt, hogy kirohanjanak az emberek, valószínűleg ott bujkált az öreg. Felpattantam, és neki ugrottam, mielőtt még rombolni kezdhetett volna. Belenyomtam a talajba és felszántottam vele az aszfaltot. Ököllel kezdtem verni a fejét, minden egyes csapás után egyre mélyebbre süllyedt a földbe. Egy árva karcolást vagy horpadást sem tudtam ejteni rajta, viszont mozdulatlan maradt.

            - Nick, Sikerült? –kiáltott felém az öreg a kávézóból kilépve.

            - Kötve hiszem, de egyelőre mozdulatlan. Jöjjön, elviszem innen magát.

            Berepültem vele a Centrel Park sűrűjébe, hogy elbújtassam a fák között. Itt amúgy sem okozhatunk akkora károkat, mint az utcán a házak között, ha netán utánunk jönne a téglafej. Éppen hogy földet ért a lábunk, amikor hírtelen minden elcsendesült. Megszűnt a forgalom zaja, az emberek sikoltozása, a szirénák sem bömböltek többé, nem susogtak a fák lombajai, nem hallottuk az eső zúgását. A vízcseppek megálltak a levegőben, ott lebegtek a semmiben tehetetlenül. Őrület. Viszont volt egy előnye is az abszolút csendnek. Hallottuk, hogy közeledik a bestia. Hallottuk, ahogy meglendítette a karját.

            - Hasra! –az öreg rám vetette magát és elterültünk a földön. Ugyanabban a pillanatban a pengék suhantak el felettünk, több fát is kidöntve magunk örül. Az egyik pont felénk dőlt, de könnyedén meg tudtam tartani, és ledobtam magunk mellé. Újból neki ugrottam a kockafejnek, most ő volt a gyorsabb, és egy könnyed kézmozdulattal a bordáimat találta el. Arrább is szálltam vagy ötven métert, de lehetett volna több is, ha nincsenek itt a fák, amik lefékeztek. A nagyját kettétörtem, viszont az, ami teljesen leállított gyökerestől tört ki. Felvettem és visszarepültem vele, baseball ütőként akartam használni, de a kocka fejű megint gyorsabb volt és levágott egy darabot a fából. A gyökér részt szelte le, ami elrepült mellette pattogott, aztán egy kicsit arrább állt meg. A megdöbbenéstől cselekedni sem tudtam, egy kézzel emelte fel a gyökereket, aztán nekem hajította. Valószínűleg észhez sem tértem volna egy darabig, ha nem a tóban landolok. Istenem, de utálok vizes lenni, nem elég, hogy az eső is esik, de még a tóban is megfürödhettem. Amikor újra visszatértem, már az öreget vonszolta az egyetlen karjánál fogva. A magasba emelte a fegyverét, készült lesújtani rá, de én a háta mögül megfogtam azt. Meg sem tudta mozdítani. Értetlenül nézett hátra, legalábbis gondolom én, hogy így tett. A fejét beletapostam a járdába, megfogtam a lábát és a magasba emeltem, úgy hogy közben még a feje a talpam alatt volt, métereken keresztül törtem fel vele a járdakövet.

            - Oda nézz, Nick! A háztetőkön! –egy olyan különleges pillanatban állította meg ez az ördög a világot, hogy egy villám éppen lecsapott a közelben lévő háztetők egyikére. Feledhetetlen látvány volt, félelmetesen gyönyörű. Csak van benne annyi energia, hogy végezni tudjon ezzel a förmedvénnyel.

            - Nem hiszem, hogy engedné, hogy elvigyem innen.

            - Ha oda viszel, biztos utánam fog jönni.

            Hónom alá kaptam az öreget és már repültünk is fel a tetőkre. Bíztam benne, hogy marad egy kis szusszanásnyi idő odafent, de ott loholt a nyomunkban a kockafejű. Ő is képes volt repülni. Csak remélni mertem, hogy a villám elég lesz a megfékezésére. Nagy terpeszben álltam, neki akartam ugrani. Elszántan lépkedett felém, kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem is törődik velem, elhesseget néha, mint egy bosszantó legyet. Neki vettettem magam, átkulcsoltam a derekát, ekkor rávágott egyet a hátamra, amitől nem csak a tető, de négy-őt emelet is beszakadt alattam. Az ájulás szélén voltam, de össze kellett szednem magam, ha nem cselekszem, megölheti az öreget. Addig pedig senki sem hallhat meg, amíg én itt vagyok. Visszarepítettem magam a lyukon keresztül, megragadtam a dobozfejűt a honaljánál fogva, és nyíl egyenest a villámba ugrottunk. Szörnyű szédítő érzést éreztem, bizsergett az egész testem, égett. Fura fémesen kattogó hangokat hallottam, majd egy fülsiketítő robajt.

            A sötétben találtam magunkat. Mindhárman ott lebegtünk a semmiben. Körbe-körbe forgolódtunk, de nem láttunk semmit.

            - Ugye nem haltunk meg? –kérdeztem. – Ne haragudjatok meg, amiért ezt mondom, de nem veletek terveztem letölteni egy örökkévalóságot, oké?

            - Csak fogd be és figyelj oda! Ha minden igaz most fog megszületni az univerzum.  –az öregnek igaza lett. Egy apró szikra gyúlt ki, aztán a fénye szétáradt. Olyan elősöprő ereje volt, mint egy hurrikánnak. Még a behemótot is ledöntötte a lábáról. Aztán már talajt éreztünk magunk alatt. Egy réten találtuk magunkat, olyan magas volt a fű, hogy csak akkor láthattunk ki belőle, ha felálltunk. Remegni kezdett alattunk a föld, ahogy megfordultunk, egy csapat Brachiosaurus alatt találtuk magunkat. Jellemző az életemre, egyszer adódik meg a lehetőség, hogy dínókat láthassak, de akkor sem T-rexeket. Jött egy villanás, és már valahol máshol voltunk, legalábbis más időben. Semmi jellegzetes dolog nem történt, csak nőtt körénk egy erdő. Kockafej ekkora újra támadni akarta, de sikerült megfognom a fegyverét, nehogy lesújtson vele az öregre. Ekkora újra jött egy villanás. Indiánok, indiánok voltak mindenhol. Lőfegyvereik még nem voltak, szóval messze járhattunk a múltban. Bebokszoltam egyet a gyomrába a csodabogárnak. Aztán valahol a függetlenségi háború körül lyukadtunk ki. Kár, hogy nem volt nálam a mobilom, készítettem volna pár képet Jannek. Kölcsön kenyér visszajárt, én is kaptam egyet a képembe. Egy sikátorban voltunk, patkányok mászkáltak körülöttünk, a földön elszórva hevert néhány újság, azt írták, Lincolnt meggyilkolták. 1865-öt írhatunk akkor. Még egy ütést sikerült bekapnom tőle, aztán már New York szépen ki volt épülve, valahol a két világháború között járhattunk. Újból meg akart ütni, de elkaptam az öklét. Aztán jól képen találtam. Ezek után egy klub előtt találtuk magunkat, a bejárat fölé egy fehér ponyva lógott ki. Piros betűkkel az volt rá írva, CBGB.

            - I'm sick to death, I'm a nervous wreck. This business is killing me, you know. This business is killing me, you know. It's really killing me, yeah. –kiabálta odabentről az énekes. A Ramones lépett fel, ha jól emlékszem erre az albumukra, akkor ’981-et mutat a kalendárium. Annyira csodálkoztam rajtuk, hogy hallhattam őket élőben, hogy a dobozfejű földre kényszerített egy ütéssel. Megragadta az öreg karját újra. Sacraento-ban találtuk magunkat, amikor a ringben pankrátorkodtam.

            - Aha, így már minden világos… ­–szívesen elláttam volna a múltbéli magamat valami jó tanáccsal, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. Bocs múltbéli Nick, majd ha te is elérsz ide, megérted. Az öreg a mankója végét a kockafejű mellének nyomta, és megsokkolta árammal, amitől csak úgy felszívódott. Újra a Central Parkban voltunk, itt volt a rombolásunk nyoma is. Újra mozgott minden, a rendőrök és a hadsereg is jelen voltak, ugyanúgy ahogy Jan is. Ide szaladt hozzám és a nyakamba ugrott. Nem is csinált mást csak sírt. Az eső viszont elállt.

            - Azt hittem meghaltál. Azt hittem sosem látlak többé. 4 órája semmi hír nem volt rólad. Nem lehetett elérni téged rádión, a ruhádban lévő nyomkövető sem jelzett semmit. Hol az ördögben voltál?

            - Magam sem tudom, azt hiszem végig verekedtük magunkat a történelmen… lá… láttuk az ősrobbanást meg dínókat is.

            - Ne beszélj marhaságokat…

            - Még magam sem hiszem el, de így volt. Egyik nap még csak a kormánnyal gyűlik meg a bajom, utána meg kozmikus kalandokon veszek részt… Életem legfantasztikusabb élménye volt, ott voltunk Sacramneto-ban. Láttam a múltbéli magamat csodálkozni.

            Egy újabb villanás következett, de ezúttal nem mi mentünk tovább, hanem ez az ördög talált vissza. Mást sem csinált csak ácsorgott egyhelyben, mégis fenyegetőnek tűnt. Fegyverek százai szegeződtek rá, pisztolyok, gépágyúk, tankok. Először is Jant biztonságos helyre szállítottam a rendőrök közé.

            - Szüksége van valamire, uram? –kérdezte az egyik.

            - Szükségem van egy telefonra, fel kell hívnom egy barátomat!

Legközelebb: Dupla hosszúságú finálé érkezik. Sajnos lehetetlen volt ketté bontani. De annál több akció lesz benne, annál több érzelem, mindenre fényederül, minden értelmet nyer, elvarrok minden szálat. Persze Nick számára a helyzet egyáltalán nem ilyen fényes. 

Készítettem egy kis vizuálsi élményt, mert kicsit nehéz volt szavakba önteni hogyan is néz ki ez az ördög. Jó pár vázlat készült hozzá, ennek ellenéré mégis sikerült jó sok dolgot elrajzolnom. Szégyen.

Szegény művész vagyok, ezért szórólapok hátuljára rajzolok. :)