Menekülés New Yorkból

            Isten látja lelkemet, tényleg meg akartam kérni.

Amint haza értem, egy nem kívánt meglepetés vendég fogadott a kanapén. Gleason Ezredes. Jan arcáról semmi jót nem tudtam leolvasni, a feltevésemet pedig meg is erősítette:

            - Szörnyű nagy baj van, Nick! –lassan letessékeltem magam velük szemben egy fotelbe. Az első gondoltam az volt, hogy anyával és apával történhetett valami. Ha nem velük történt valami, akkor nincs olyan dolog, ami problémát okozhat nekem. Hm, talán mégiscsak foglalkoztat a család gondolata.

            - Felteszek egy kérdést magának, Nick. Ki az a Francis Laurent, hm?

            - E… egy… egy régi barát. Még a suliból, miért?

            - Nem! –felelte a fogait összeszorítva, úgy tűnt, hogy nagyon felbőszült valamin, ki dülledtek az erek a nyakán. –Tudja, hogy miért utálom nagyon a hazug embereket? Azért mert ők is, és én is tudom, hogy hazudnak. Gerinctelen férgek, akik megriadnak az őszinteségtől, képtelenek vállalni a felelősséget a tetteikért. Nem tudják mi az egyenes beszéd és nagyon fel, tud, bőszíteni, ha emiatt elhúzódik egy beszélgetés. Maga pedig hazudik. Miféle hős az ilyen? Itt most nem maga a jófiú, Nick. Itt maga a rosszfiú!

            - Fogalmam sincs, hogy miről beszél! –hazudok, mert meg kell tennem. Olyan hős vagyok, aki képes meghozni ilyen áldozatot egy barátjáért.

            - Rendben van, játszunk így! Hadd meséljek el valamit magának. Tudjuk, hogy meglátogatott egy családot Franciaországban. Csak azt nem tudjuk, mi célból? Átnéztük a híváslistájukat, visszamenőleg… nos, elég sokáig. Sem maguk, sem a szüleik még csak nem is kezdeményeztek hívásokat Franciaországba, sosem küldtek oda levelet, még csak egy átkozott e-mailt sem. Fellapoztuk az évkönyveiket, a szülik évkönyveit. Mind össze két Francis Laurentet találtunk. De egyikőjük sem volt osztálytársuk, sőt még csak nem is egy évfolyamra jártak. Ebből az egyik Francis meghalt még ’97-ben egy taxi hátsó ülésén, mert túllőtte magát és nem értek be vele időben a korházba. A másik pedig Dániában él, programozóként dolgozik, egyedülálló, és hét különféle pornócsatornára van előfizetése. Szóval utoljára teszem fel a kérdést. Ki az a…

            - Állj! Nyilván onnan tudják ezeket, hogy megfigyeltek engem, még akkor is, amikor azt állították, hogy nem fognak, igazam van?  Tudják maguk jól, hogy ki is valójában Francis, tudnak nagyon jól az erejéről is. Szóval mire megy ki ez az egész, mi a frászt akarnak tőlem?

            - Fogja el nekünk, hogy letartóztathassuk! Csupán ennyi a feladata.

            - Csupán ennyi? Elment az esze, ő a barátom! Mi az ördögért tartóztatnám le?

            - Jogunk van feltételezni, hogy a francia kormánynak kémkedik.

            - Jo… Joguk van feltételezni?

            - Utána néztünk a múltjának, kiváló sportember volt, készült az Olimpiára, aztán egyről a kettőre visszavonult. Azt feltételezzük, hogy a sporteseményre való készülődés csak álca volt. Valójában egy kiképzést kaphatott egy titkos szervezetbe.

            - Maga paranoiás vagy mi a fene? Azért hagyta abba a sportot, mert megcsapta egy… egy istenverte villám, amitől szuperereje lett, maga idióta! Nem akart csalással nyerni, ő a legbecsületesebb ember, akivel életem során találkoztam, a légynek sem tudna ártani.

            - Egy magas rangú katonatiszttel találkozgatott titokban! –felelte.

            - Kivel?

            - Magával! –mondta még ingerültebben, mint korábba. - Mi lenne, ha egy percre nem próbálna idiótának tűnni? Nem azért jöttem, hogy csevegjünk. A parancsot megkapta, hát teljesítse!

            - Ekkor most figyeljen, seggfej! Parancs! Megtagadva! Most mi lesz, hadbíróság elé állít?

            - Mikor van legközelebb találkozója vele?

            - Holnap.

            - Amint ez a férfi átlépi az Egyesült Államok határát, maga elkapja őt. Kihallgatjuk, és ha minden rendben találunk, elengedjük.

            - De nem fognak rendben találni mindent, ugye? Nem vagyok hajlandó ilyet tenni egy baráttal.

            - Nick! Ha nem teljesíti a parancsot, onnantól kezdve nem lesz amerikai állampolgár. El kell hagynia az országot a barátnője nélkül! Ugye ezt egyikünk sem szeretné. Ha holnap ekkorra nem lesz megbilincselve Francis Laurent, búcsút inthet az országának. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy sakk és matt!

            Jan könyörgött, hogy találjak ki valamit, de bármennyire is próbáltam nem tudtam semmit. Meg volt tiltva, hogy bármilyen módon is kapcsolatba lépjek Franco-val. Nehogy elmondjam, mi a helyzet, hogy ne tegye be a lábát az országba, mert kénytelen leszek elfogni őt.

            A Time Square-re volt megbeszélve a találkozónk. Láttam is, ahogy kisétált a házak közül, szétnézett, majd átjött a zebrán. Mozdulatlanul álltam a helyemen, pocsékul éreztem magam. Egy árulónak, pedig olyan szép barátságnak indult. Nem tudom felfogni hogy művelhetek ilyet.

            - Franco, kérlek, működj együtt velünk, és ígérem, kitalálok valamit! –egy hatalmas gombóc szorította a torkomat.

            - Mi a fenéről beszélsz, Nick? Megrémítesz. –nevette el magát zavarában. Az arca viszont egykettőre komollyá változott, amikor meglátta, hogy egy könnycsepp csordult ki a szememből.

            - Csak tudd, nem én tehetek róla, és iszonyúan sajnálom. Le kell, hogy tartoztassalak! –ő lenne az utolsó fickó, akivel ilyet művelnék. Ő tényleg annyira rendes, ártatlan, az ember még azt sem tudná elképzelni róla, hogy valaha szemetelt.

            - Mi az ördög folyik, már miért kéne letartóztatnod? Ez csak valami hülye vicc, ugye?

            - Parancsot kaptam, hogy fogjalak el, és ha nem teljesítem, kirúgnak az országból. –nem bírtam ki, anélkül, hogy ne hullajtottam volna el pár könnyet. Francis nagyon jó barátom lett, és utálom, hogy el kellett árulnom őt, amikor végre elnyertem a bizalmát. A helikopter közeledése fel sem tűnt neki, a város felett amúgy is sok szokott repkedni, így ügyet sem vetett rá. Pedig jobban tette volna, a fedélzeten ült egy fegyveres, aki becélozta Francis tarkóját, és belelőtt egy duplafecskendőnyi altató lövedéket. Aztán kapott még két lövedéket. A következő pillanatban pedig már Franco kitépte magából azokat, összetörte őket, és a torkomon nyomta le a folyadékot. Mindez a másodperc töredéke alatt történt, de az ő fejében ez idő alatt, már értelmeződött a helyzet, feldolgozta az információkat és már ki is talált egy szökési tervet. A srác a helikopterről viszont még küldött neki egy tucat lövedéket. A szervezte gyorsan fel tudja dolgozni. Reményeim szerint az enyém is elég erős, hogy ellenálljon.

            - Nick… ­–Franco a 7. Sugárúton rohant el. Én a végtagjaimat nem tudom olyan gyorsan mozgatni, mint ő, viszont gyorsan tudok repülni. Legalábbis annyira, hogy tartani tudtam vele a tempót. Lefordult a Nyugati 42. Utcára, amikor bekanyarodtam, hírtelen megcsapott valami, hatni kezdett a szer. Még nem erősen, csak úgy éreztem magam, mintha pár sör már lecsúszott volna a torkomon.

            - …azonnal… ­–elhúztunk a Bryant Park mellet, le egészen a Medisonig arról le a Déli 35. Utcára. Franco úgy cikk-cakkozott a forgalomban, hogy alig bírtam szemmel tartani. Olyan könnyedén suhant el, mintha csak korcsolyázna. Már nem is tudtam fejben, tartani, hogy melyik utcában vagyunk éppen, egyre rosszabbul lettem.

            - …fogja… –annyi még tiszta volt, hogy Nyugati 27. és Broadway sarkán nehezen tudtam bevenni a kanyart és kidöntöttem egy oszlopot. Aztán az Union Square-en egy árus standba csapódtam bele. Nagyon nehezen tudtam már irányítani magam. Láttam, hogy Franco is botladozott. A korház mellett haladtunk el, amikor egy előttem keresztben áthaladó futár kocsiba csapódtam. Ha be volt kötve a sofőr, az ijedségen kívül nem esett más baja. Otthagytam, nem kockáztathattam meg, hogy Franco elhagyja az országot, mert akkor repülhetek utána.

            - …el… –mintha el akarnék aludni a volán mögött. A szemem majd’ leragadt, alig bírtam tartani a fejem, átengedtem magam ennek a kellemes pihentető érzésnek, épphogy nem aludtam el. Aztán neki csapódtam egy iskolának Déli Houston úton. Szerencsére nyár van, üres az egész épület, hála a jó égnek! Valamelyest észhez is térített, Franco-t pedig majdnem szem elől tévesztettem. Okosan játszott, le akart rázni, de már ő is kezdett lassulni. Mégis egy lépéssel előttem járt, ő csak lassult. Én viszont már kába voltam, alig bírtam a levegőben tartani magam. Erősebb lett a gravitáció, úgy vonzott magához a talaj, mint egy szerető anyai ölelés. Ellenálltam, viszont Francis-t szem elől tévesztettem zavaromban.

            - …őt! –végre sikerült befejeznie a parancs kiosztását Gleasonnak Barbarán keresztül a rádióba. Egy mondatnyi idő alatt keresztülcikáztunk fél New Yorkon. De hová az ördögbe tűnhetett Franco? Okos egy fickó, tudja, hogy el kell hagynia az országot, ahhoz hogy ne tehessem rá a kezem. Valahol legbelül még szurkolok is neki, de nem akarom, hogy megtagadják tőlem az állampolgárságom… Jaj, ne ez a Broadway-Nassau állomás, metróval akart menekülni. Lerohantam a lépcsőkön, jegyet nem váltottam, átugrottam a korlátokon. Egy szerelvény indult el éppen, Franco az üvegre volt tapadva, kétségbe esetten tekintett rám. Szörnyű érzések mardostak belülről, ő volt az ártatlan állat, aki semmiről sem tehet, én pedig, a nagy és csúnya vadász. Én, akinek a hősnek kéne lennem. Választásom nem volt, nem akartam itt hagyni Jant, anyát és apát, a lakásomat, a múltamat. Nem! A peronon a szerelvény után futottam, hogy átugorhassak rá. Sikerült felkapaszkodnom a hátuljára, betörtem az ablakot, így sikerült bemásznom.

            - Barbara! Állítsanak le minden szerelvényt a kék A és C vonalon! –szóltam a rádióba.

            - Vettük, nagyfiú! Két percet, kérünk! –két perc egyszerre átok és áldás is. A jó része az, hogy egy picit pihenhetek, a rossz pedig az, hogy egy picit pihentek. Akármennyire is esne jól a padlóra hajtani a fejem, nem tehetem, mert valószínű, hogy valahol a jégsapkákon térnék magamhoz egy sporttáskával magam mellett. A vészfék megtalálásával nem bíbelődtem, inkább kihasználtam Franco gyanútlanságát, és szerelvényről szerelvényre haladtam előre, hogy elkapjam. Homályosan láttam, iszonyatosan nagy súly nehezedett a szemhéjaimra, bukdácsoltam, el-elestem, de tovább küzdöttem magam. Hogy az ördögbe lehet, hogy Francis nem fárad ennyire, dupláját, ha nem a tripláját kapta az én adagomnak… A fene! Majdnem elaludtam, de szerelvény lassú fékezése visszarántott ebbe a halovány éberségi állapotba. Üvegcsörömpölést halottam, Francis valószínűleg elhagyta a kocsit, hogy gyalog folytassa. Követtem a példáját, láthatóan lassabb volt ő is, én viszont már nem tudtam repülni, képtelen voltam ellökni magam a talajtól.

            - Mi az ördögöt művelsz, Nick? –kiáltotta vissza Franco. –Miért teszed ezt? Miért olyan nagy baj, ha kirúgnak az országból, erről a szörnyű helyről, ahol arra kényszerítenek, hogy állíts csapdát a barátodnak? Ahol nem hőst faragnak belőled, hanem egy mocskos árulót? Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a helyez, amelyik kényszerét érzi annak, hogy beleüsse az orrát mások ügyeibe? Hány más olyan ország van, amelyik ölni tudna, csak azért, hogy a magának tudhasson téged, te hülye! Az ördögbe, még a kapcsolatodnak sem kellene véget érnie Jannel, veled költözhetne bárhová, befogadnának titeket bárhol az egész családoddal együtt. Mondd, olyan sokat veszítenél? Nekem feleségem van és két gyerekem, magánéletem, a szentségit! Ki fogja felnevelni a kölyköket? –a szavai éles késként vájódtak a szívembe.

            Valahol mélyen Bronx szívében a Liberty Sugárút alatt lehettünk. Itt van két kanyar. Ahhoz képest, hogy milyen gyorsak voltunk, alig bírtunk haladni, bukdácsoltunk a sínek és kábelek közt, ráadásul figyelni kellett, hogy agyon ne csapjon az áram. Franco az A és C vonal között a vacillált, de jól döntött, amikor a C-t választotta. Euclid Sugárút következett, végállomás. Franco viszont nem állt meg, nem futott fel a peronra, hanem ment tovább, előre. Van itt egy külön vágány a karbantartóknak, szerelő kocsiknak, amiről nem tudtam. Ez visszavezetett az A vonalra, amiről fogalmam sem volt, hogy hol ér véget.

            Az ereimben a vér lassan kezdett savvá válni. A lábaim mintha megkövültek volna, mintha méteres hóban próbáltam volna futni. A tüdőm, mintha nem akarta volna befogadni az oxigént, szinte már vártam, hogy mikor kapok szívrohamot.

            - Zárják le a vonalat, az Isten áldja magukat, zárják le!

            - Húsz percet kért az Ezredes, uram. Melyik állomást kívánja lezárni?

            - Elment az esze az Ezredesnek, vagy mi? Egy villámlábúval van dolgunk, 20 perc múlva már otthon fog kártyázni a cimboráival. Kezdem azt hinni, hogy ez a barom Gleason direkt arra játszik, hogy kitegyék a szűrömet.

            - Ha megnyugtatja a tudat, uram, én nem örülnék neki.

            Elhagytuk a 80. és 88. utcát is. A Rockaway Boulevard következett, de nem bírtam, meg kellett állnom egy pillanatra szusszanni. Franco még a kanyar előtt hátra fordult, látta, hogy megálltam, így ő is pihenhetett pár pillanatot. Olyan könnyű lett volna feladni, engedni annak a fura nyomásnak a fejemben, ami arra késztetett, hogy bármilyen kényelmetlen is a hely, de dőljek le és aludjak el. Mintha karok nőttek volna ki a földből, és le akartak volna húzni magukkal. Nem adhattam fel, minden energiámat összeszedtem és úgy kapkodtam tovább a lábaimat a sötétben, mint még soha. Dolgok törtek el a lábam alatt, aztán meg kezdtek kiesni a pillanatok. Olyan távolságokat futottam le, amikre nem is emlékeztem, egyszerűen csak ott találtam magam, ahol voltam. Végül beugrott, a JFK reptér, Franco oda sietett. Nem volt annyi ereje, hogy át tudja futni az óceánt. Így inkább repülőre akart szállni. Nem tudom, mit gondolhatott, az utolsó pillanatban felsunnyog? A kifutón elkapja az egyik felszállni készülő gép kerekét, és bemászik a törzsbe? A vadászgépek, akkor is a földre parancsolhatják.

            A reptérre vezető síneken futottunk, ezek már a föld felé voltak építve. A forgalom itt már nem volt leállítva, de szerencsére volt egy sebességünk, és hamar be értünk az állomásra anélkül, hogy szembetalálkoztunk volna egy vonattal is. Aztán megint kiesett valami, a terminálban voltunk és az őrök lövöldöztek ránk. Már szörnyen lassúak voltunk, de még mindig gyorsabbak egy átlagembernél, nem tudták eltalálni Francis-t, szerencsére. Lökdöstük fel az embereket, egyszerűen nem tudtunk kitérni előlük. Ráadásul kezdett elfehérülni a környezetem, a horizont pedig kilengett jobbra-balra. Ész nélkül futottunk át az embereken a csomagjaik ide-oda repültek. A fémdetektoroknál a biztonsági őrök egy egész hada sorokozott fel. Igazi nagyfiúk, ha Franco-nak nem lett volna meg az esze, nem juthatott volna át rajtuk. Ledobta magát a földre és neki csúszott a lábuknak, úgy tarolta le őket a sebességével, mintha csak bowling bábuk lettek volna azok a 120 kilós férfiak. Sajnos a felszerelésük is szétgurult a földön, így sikerült rálépnem egy gáz spray flakonra, amitől dobtam egy hasast a padlón. Franco a jegy ellenőrző hölgyekkel hadakozott, de fellökte őket, aztán a gép fedélzetére sietett.

            - Felszállt egy repülőre, most elkapom!

            - Ne tegyen semmit, uram! Az egy francia gép, a fedélzete francia felségterületnek számít. Már nem tehet semmit. Sajnálom, de meglépett.

            Ügyes húzás volt, Franco, nagyon ügyes! Őszintén sajnálom, hogy így kellett véget érnie a rövid, de annál jobb barátságunknak, cimbora. Ígérem, valahogy megpróbálom jóvátenni. De most… most…

            Végre aludhatok.