Családnál nincs fontosabb

            - Hallottál már olyanról, hogy időeltolódás, nagyokos?

Felhívtam a fatert, hogy adjon valami lánykérő tanácsot, és hogy beszéljek vele a félelmeimről, miért nem merem feltenni a nagy kérdést?

            - Mi a fenéről beszélsz, azonos időzónában lakunk mindketten.

            - Sosem ellenőrzöd le az e-mailjeidet? Írtam üzenetet, amíg Franciaországba voltál, hogy anyáddal mi is elutaztunk. Tudod, mennyire oda van Japánért, szóval elhoztam ide. Két hét múlva lesz az évfordulónk, de csak most kaptunk szabadságot, így most tudtunk jönni. Őrület ez a hely, fiam, ha tudnád, mire nem képesek itt a lányok…

            - Miért nem hívtál fel, hogy elmész?

            - Hülyéskedsz, tudod, mennyibe kerül egy nemzetközi hívás? Miért hívtál, mi a baj?

            - Szeretnék összeházasodni Jannel, Apa, de egyszerűen nem tudom feltenni a kérdést neki. Mi a baj velem?

            - Biztos vagy benne, hogy ő az igaz? Biztosan tudod állítani, hogy szereted, és ő is téged?

            - Igen, szeretem őt, a világon a legjobban és… és… tudom, hogy ő is így érez, tudom, érzem, biztos vagyok benne.

            - Akkor csak azt tudom mondani neked, mint amit gimis korodban, amikor el akartad hívni randira azt a kis barnát. Fiam, húzd ki a farkad a seggedből! –nem éppen ilyen tanácsra számítottam, de végül is ugyanezt mondta volna el, csak jól körül írva. Jan éppen fürdött így nem halhatta a beszélgetés, legalábbis remélem. Beköszöntem neki, és elmentem otthonról. Franco-val volt találkozom a Szabadság-szobornál. A terrortámadások óta nagyon szigorúan őrzik, szóval az esti órákban egy árva lélek nem fog minket zargatni.

            - Eldobom az agyam, rajtad meg mi az ördög van? –kérdeztem nevetve.

            - Mi az, nem tetszik? Ez a szuperhős szerkóm, öregem! Fleurette készítette a Louvre-os mutatványunk után. –először azt hittem, hogy egy egész alakos futóruhát viselt, de csak a sötét bőre tévesztett meg. Térdéig ért a nadrágja. Különálló felsőjének nem volt ujja, és egy zöld villám volt a mellére varrva.

            - Miért zöld a villám, Franco?

            - Ne is mond, Fleurette először lilát akart rá tenni, hogy ugye hű maradjon a történtekhez, de azt mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. Sárga meg a zöld közül választhattam, és hát, a sárga nem nézett volna ki valami jól fekete alapon, nem igaz?

            - Szép munkát végzett!

            - Ez még semmi, Nick, ezt figyeld! –a villám jobb oldali széle tépőzáras volt. –Eredetileg cipzárt akart rávarrni, de lehetetlen lett volna követni a villám a formáját, érted. Le kellett volna kerekíteni jobb oldalt, balon meg ugyan úgy csúcsos marad volna, de az is bénán nézett volna ki… Labdát hoztál?

            - Kész vagy? –bólintott a kérdésemre. Aztán pedig elhajítottam a labdát jó messzire, Francis pedig utána eredt. Alig álltam vissza a dobó pozícióból, már vissza is ért vele.

            - Ugyan már, Nick, azt hittem szupererdő van, cimbora. Ez a dobás alig ment el Long Beach-ig. Adj bele mindent, adj nekem egy kis kihívást, oké? –végül is, amúgy is kíváncsi voltam a korlátaimra. Megfeszítettem minden izmomat, aztán teljes erőmből elhajítottam a labdát. Összerándultam ijedtem a hangrobbanástól, aztán jött még egy, az már Francis volt. Most eltartott egy darabig mire visszaért vele, de még így is bőven fél percen belül volt.

            - Ha jól olvastam a táblát, akkor ez Minszkig ment el kb. –mondta. Dobtam még párat neki. Volt egy Kijev, egy Odessza, és valahol a Fekete-tenger nyugati partjáig dobtam el. Abba is hagytuk a játékot, mert rájöttünk, hogy nem volt egy okos húzás, könnyen ledobhattam volna egy repülőt is. A szobor tetején üldögéltünk, és beszélgettünk tovább.

            - Gondolkoztál már azon, hogy vajon mi volt előbb, Franco? Az erő vagy a villám?

            - Mi… Micsoda? A frászt hozod rám az ilyen kérdéssekkel… Én inkább az utóbbira szavazok. Mind a kettőnkkel ugyanaz történt. Jött egy villám, aztán most itt vagyunk.

            - Vajon miért csak mi ketten? Vagy ismersz rajtunk kívül másokat?

            - Szerencsére csak mi vagyunk. Úgy értem soha a történelem folyamán nem történt, vagy legalábbis nem született feljegyzés ilyesmiről.

            - Megnézted az interneten, vagy ilyesmi? –kérdeztem.

            - Dehogy, kiolvastam egy egész könyvtárat. Három órába telt.

            - Az nem semmi, én is szeretnék ennyi idő alatt ennyi infót tömni a fejembe, ez semmiségnek tűnik.

            - Pedig nem az, Nick. Nem csak a testem gyors, hanem az agyam is, ahhoz, hogy ilyen sebességgel tudjak cselekedni, az agyamnak is gyorsabban kell küldenie a jeleket. Én azt a három órát egy hónapnak érzékeltem. Egy hónapon keresztül mást sem csináltam csak olvastam. Mire befejeztem, elájultam, mert az agyam nem bírta el a sok infót, két napig tartott, mire újra meg tanultam beszélni.

            - Egy hónap, Franco? Szörnyen hangzik.

            - Igen, azért tartott ennyi ideig, mert lassú olvasó vagyok.

            - Haha, ez jó, lassú olvasó, mi?

            - Uram! Bronxban tömegverekedés alakult ki két banda közt. A rendőrfőkapitány kérdezi, hogy kíván-e közbe avatkozni vagy rájuk bízza az ügyet? –szólt Barbara a rádión.

            - Szóljon vissza a kapitánynak, hogy ne görcsöljön, tekintse az ügyet elintézetnek! Pár fiatal suhanc összekülönbözéséhez nincs szükség gumibotra.

            - Ugye azt nem hallották, amit mi beszéltünk, Nick? –kérdezte rémülten Franco, ugyanolyan rémület ült ki az én arcomra is hírtelen. De aztán nagyot sóhajtva nyugodtan kijelentettem:

            - Nem, csak akkor hallanak, ha megnyomok egy kis gombot a készüléken. Már le is toltak miatta, még az elején volt. Hiába dumáltam, nem hallottak engem, akkor mondták, hogy meg kell nyomni egy gombot rajta. Na, mit szólsz, van kedved egy kis tömegverekedéshez, cimbora? –már a múltkor felkeltettem benne érdeklődést az igazságszolgáltatás iránt, hogy jót cselekedni mennyire felemelő érzés.

            Az időközben megkapott címre repítettem magunkat, még csak észre sem vett senki minket, hogy két fickó ácsorgott a balhé mellett. Szerencsére ez egy igen lepusztult környék, itt kamerákról nem is lehet álmodni, szóval Francis titka biztonságban volt. Ezek a részeg, bedrogozott kölykök pedig emlékezni sem fognak semmire.

            - Egy kis tömegverekedés, mi? Legalább negyvenen vannak.

            - Oké, üss ki amennyit csak tudsz, de azért hagyj nekem is! –aztán elkezdtük aprítani őket. Franco rohangált fel alá, csak az elmosódott képét láttam, ahogy kioszt pár maflást ezeknek a tökfilkóknak. Én egyszerűen csak szétválasztottam őket, némelyik már attól elájult, hogy neki mentem. Elvágódtak a földön, egymás hegyén-hátán fetrengtek. Csak egy picit megszorítottam a kulcscsontjuk felett, aztán le is ültek a földre, hogy nyugton maradjanak jajveszékelve. Hat-hét srácot intéztem el, Franco viszont már az összes többit.

            - Bocs, türelmetlen vagyok… ­–mondta, de fékcsikorgás szakította meg, egy zöld kocsi fordult be a sarkon. A tetőablakon egy maszkos, sállal eltakart arcú fiú lógott ki egy gépfegyverrel a kezében. Franco kicsivel korábban tűnt el mellőlem, minthogy a srác tüzet nyitott a földön fetrengőkre. Nyilván egy harmadik banda tagjai. Én a kocsi elé ugrottam, ahogy nekem csapódott, a kapucnis kezéből kirepült a fegyver, ekkor Franco megállt a markában az összes lőszerrel, aztán csak úgy elszórta őket a földön.

            - Tolassá má, tesa! –kiabálta a kapucnis a sofőrnek.

            - Nem megy, ember, nincs meg kulcs! –közben feltéptem a motorháztetőt, és egy laza mozdulattal kirántottam a motor a helyéről. Késő volt, Francis már a kocsi mellett állt, a slusszkulcsokat pörgette az ujján.

            - Csak nem ezt keresed, pajti? Visszaadnám én szívesen, de a helyzet nagyon úgy áll, hogy többé már nem lesz rá szükséged. Most soroljam? Ugye a károk, a börtön… –öröm volt nézni, hogy Franco ennyire élvezte az akciót. Erre a szerepre lett kitalálva, vitathatatlan.

            A fegyverest és a sofőrt ott hagytuk a rendőrségnek, a többieket futni hagytuk. Ha mindenki azt mondaná a rendőrségnek, hogy volt itt egy villámgyors faszi is, még a végén tényleg elhinnék. De ez a kettő nem is igazán látta, hogy használta volna a képességét, így a titok remélhetőleg titok marad. A Szabadság-szoborhoz tértünk vissza, hogy elbúcsúzzunk és haza menjünk.

            - Mit gondolsz, nem akarod ezt csinálni, tényleg? Pedig igazán jók voltunk.

            - Tényleg nem, sajnálom! Igaz, nagyon élveztem, jó móka volt. Tényleg fantasztikus érzés életeket menteni. Viszont! Sokat küzdöttem, hogy megteremtsem ezt a családi harmóniát. Évekig dolgoztam keményen, hogy biztos talajt teremtsek a családomnak. Keményen edzettem, és ha már nem tudok kimenni az Olimpiára, akkor hadd legyen ez a családi harmónia az én munkám gyümölcse, az én dicsőségem. Hadd élvezzem az életem olyannak, amilyennek lennie kellene. Nekem csak egy álmom van, és az a családom. Nem adnám fel semmiért.

            - Nehezen, de megértem. Tiszteletben tartom a döntésed.

            - Már így is túl sokat kockáztattam… Na, rohannom kell, majd megbeszéljük a legközelebbit. –megtörölgette a futószemüvegét, aztán ment is. Tanácsos a hordása, ha akkora sebességgel, amekkorával mozogni képes, belecsapódik egy bogár a szemébe, akár egy igazán apró is, annak aztán nem lenne jó vége.

             Lassan haza ringattam magam a szélben. Jól esett a mai program, hihetetlen, hogy találtam magamnak egy szuperjátszótársat. Esküszöm, jobb is, mint egy fránya gonosztevő.

            - Nick! Itt vagyok! –kiabálta egy hang. Az öreg mankós volt az. Csak remélni mertem, hogy nem a pillanat jött el. Leszálltam elé.

            - Ugye nem…

            - Nem-nem, ne aggódj! Csak éppen harapni támadt kedvem. Mond ettél már olyan virslit, amiben a töltelék ketchup, hah? Meghívlak egyre rendben? –betértünk hát egy olcsó étkezdébe, ittunk egy teát és négy-négy szár virslit ettünk. Irtó bizarr volt ráharapni valami hús szerűségre, amiből aztán valami piros fröccsent ki. Ennek ellenére finom volt.

             - Szóval, mikor lesz a nagy ütközet? –kérdeztem.

            - Ez nem így megy, Nick! Percre pontosan én sem tudom, de hamarosan, nagyon hamar itt lesz. Legyél készenlétben a közeljövőben, ha kérhetlek! Bármelyik pillanatban itt lehet.

            - Tudja azon gondolkodtam, hogyha megváltoztatjuk a jelent, a baleset nem fog megtörténni, igaz? Akkor maga megszűnik létezni, minden, amit tett, semmisé válik. Ha nem történik meg a baleset, maga nem fog létezni. Ha nem létezik, nem lesz, aki visszajöjjön megakadályozni, és újra megtörténik a baleset, hogy maga újra megakadályozza. Ez így fog folyni a végtelenségig?

            - Nos, ez egy kicsit többről szól, de erről lényegtelen tudnod. Az a kérdésem, Nick, te nem hoznál meg egy ekkora áldozatot saját magadért? Nem adnád oda a tönkre ment életed, az évtizedeken át tartó szenvedést, egy olyan lehetőségért, ahol megváltoztathatsz mindent, jóra fordíthatod a dolgokat? Nekem ez a szerepem a világon, hogy visszaváltoztassam a saját és a családom életét, olyanná, amilyen az a balesett előtt volt. Hogy megfosszam őket attól a sok bajtól, amit… miatta… miattam kellett átvészelniük. –kezdtem pocsékul érezni magam, csak engem nem foglalkoztat a család gondolata? Csak magammal tudok törődni? Egy biztos, elég volt a játszadozásból…

            Eljött a nagy kérdés ideje!

Legközelebb: Nick végre tényleg összeszedte magát, hogy megkérje Jan kezét. Lesznek könnyek, de nem ám az örömtől. Lesz árulás, lesz üldözés és menekülés. Nick ultimátumot kap, ha nem teszi meg a piszkos dolgot, amire a kormány kéri, akkor repül az országból. Más szavakkal, kezdődik a finálé. Ami idáig épült, az most mind romba dől.