Tudom, sok jót igértem, de ez nem ebben a résszben lesz. Nem érzem erősnek ezt a kezdést, de ígérem a továbbiakban tényleg az ember kerül előtérbe, és nem a szuper. Bízzatok bennem. Tudjátok, a gitárt is be kell hangolni, hogy jól szóljon.

Miért pont én?

            - Jóisten! Gondolod, hogy most kezdődik el a világvége?

            Mindenki az irodaház ablakára volt tapadva. Nyár közepén bőven délután négy óra előtt nem volt szokás, hogy besötétedjen. Persze látta mindenki, hogy elég komor viharfelhők gyülekeztek, de nem is ez bénította meg New York lakosságát. Nem emiatt állt meg a forgalom és kémlelte mindenki az eget, nem emiatt hűlt meg bennünk a vér, hanem a lila villámlásoktól.

            - Mi a fenéről beszélsz, Stu? –kérdeztem.

            - Az Újvilág Fantasztikus Négyesében is pont így kezdődött. Jött pár lila villám, aztán zombik lepték el a világot, cimbora.

            - Már a múltkor is mondtam, hogy le kell állnod a késő esti tv nézéssel, nem tesz jót az elmédnek.

            - Én képregényekről beszélek, Nick. Elvégre csak hét éve vagyunk legjobb haverok…

            - Nyugi, fiúk! –szólalt meg Sue, szintén egy jó barát, munkatárs. – Ez is csak egy olyan ritka időjárási jelenség, mint amikor úgy tűnik, hogy egyszerre három nap kel fel…

            Hatalmas villanás és a velejáró csattanás szakította félbe Sue mondanivalóját. Az összes lámpa szétrobbant, együtt néhány monitorral. Szikrák pattogtak ki belőlük és üvegszilánkok repültek szerteszét. A nők sikoltoztak, a férfiak pedig káromkodtak, páran még el is estünk, ahogy hátra vetettük magunkat ijedtünkben. Stu felsegítette Sue-t utána pedig engem. Úgy vert a szívem, mint a légkalapács.

            - Mindenki jól van? –kérdezte Elliot a raktárból, akiről fogalmam sem volt, hogy mit keresett az emeletünkön. – Úgy tűnik belénk vágott egy villám! –mintha magunktól nem jöttünk volna rá. Le kellett ülnöm egy kicsit.

            - Minden rendben van, Nick? –kérdezte Sue.

            - Egy kicsit émelygek, de különben minden oké. Még ne hívjátok a papot.

            - Gondolod, hogy beléd csapot a villám? Tuti, hogy ne hívjunk orvost?

            - Nem, inkább csak adjatok egy pohár vizet, az ijedtség lehet az oka. Sokkhatás vagy ilyesmi, tudjátok. –az ég már szinte teljesen kitisztult, pedig csak pár pillanattal ezelőtt történt a villámcsapás. Közben a főnök is lejött az emeletünkre. Miután meggyőződött róla, hogy mindenki egyben van, és saját kezűleg lefújt mindent poroltóval, ami valahogy egyikünknek sem jutott az eszébe, felmérte a károkat.

            - Rendben van, úgysem tudunk már mit tenni. Mindenki menjen haza, sőt, tudják mit, a hétvége előtt nem is kell bejönniük. Pihenjék ki a történteket! Aki nyilatkozik valamilyen sajtónak, azonnal repül. Jövő héten látjuk egymást! –éppen hátat fordított volna, hogy elszeleljen.

            - Hó, hó! Főnök! –állította meg Stu. - Ne értsen félre, én a világért sem szeretnék magának üzleti tanácsokat adni, de maga szerint jó ötlet leállítani az épületet ennyi időre?

            - Nem az épületet, csak ezt az emeletet, ez az egyetlen, amit kár ért.  –és azzal eltűnt a lift ajtók mögött.

            - Te elhiszed ezt? Ötven emelet közül miért pont ide kell becsapnia?        

            - Azért mert itt vagyok, Stu. Nem vetted még észre, hogy vonzom a bajt? Ki kísérnél mosdóba, kérlek, azt hiszem hányni fogok. –alig bírtam talpon maradni, szédültem is, olyan volt mintha testem ki akart volna fordulni magából. Sue is elkísért, jól esett, hogy aggódik értem, de nem szeretem, ha gyengének látnak. Már majdnem kihívták a mentőket, de meggyőztem őket, hogy ne tegyék. A mai a nagy nap, nem akarom elrontani.

            - Komolyan meg fogod kérni Jan kezét? Csak ne úgy, mint ahogy az öregem kérte meg anyámat, oké? Elmentek a vidámparkba. Felültek az óriáskerékre, tudod. Apám meg lefizette az ürgét, aki kezelte a gépet, hogy amikor a legmagasabbra érnek, állítsa meg, hogy megkérje a kezét a szép kis magaslaton. Amikor viszont megállt a kerék, szegény édesanyám majdnem pánik rohamot kapott, úgy megijedt. Az öreg egy szót se mert szólni, de amikor haza értek, és már anyám meg volt nyugodva, egyszerűen elé térdelt és feltette a nagy kérdést. Persze igent mondott, de attól még jól letolta, hogy lehetett volna kreatívabb, mert egy nő életében ez nagyon fontos pillanat.

            - Ugyan már, Stu. Nem hagynád békén? Éppen az életét is kiokádja szegény, nem hallod? –Sue-nak igaza volt. Kétszer hármas adagban szinte minden kiszállt belőlem. Ennek ellenére, valahogyan mégis feltöltődtem energiával. Összegomboltam az ingem és kiléptem a fülkéből. Csodálkozva néztek rám.

            - Az előbb még a halálodon voltál, most meg ragyogsz. Mi lett veled?

            - Nem tudom, de jobban vagyok. Majd kiugrok a bőrömből, olyan jól érzem magam. Mintha az előbb kihánytam volna a régi énem, és egy új kúszott volna belém, nem viccelek.

            - Ez igen, Nick, milyen jól áll neked a magabiztosság. Ha így tartod magad, minden nő utánad fog koslatni. Szinte sajnálom, hogy megnősülsz. –miután Sue látta, hogy nincsen semmi baj, elindult kifelé az ajtón. –Majd ha ráunsz a hazai ízekre, tudod, hogy hol találsz.

            - Ezt meg mi lelte? –csodálkoztam.

            - Ki tudja, lehet ő is kicserélődött, úgy, mint te.

            Még Stu-val, megittunk egy kávét itt a Hudson streeten, aztán kocsival haza indultam. A gyűrű a kesztyűtartóban pihent, nem mertem elő venni, féltem csak rágondolni is, így inkább eltereltem a gondolataimat a rádióval.

            - …lehettünk szemtanúi ennek a páratlan időjárási jelenségnek.

            - Nem a legtalálóbb szóhasználat volt, David. Majdnem 6 éve már, hogy Franciaországban ugyanilyen pompás fények borították be az eget. Valóban nagyon ritka jelenség, de valószínűleg az is lehet az oka, hogy nem született róla korábbi feljegyzés, mert nem volt mindenkinek okos telefonja, amivel rögzíteni tudták volna. Egy ilyen jelenséget nem lehet szavakba önteni, képi bizonyíték nélkül pedig nincs hír értéke, semmi értelme beszámolni róla, nincs igazam?

            - Mégis, mi lehet az oka?

            - Nos, nem kell agyzseniknek lennünk, hogy rájöjjünk a válaszra. Éppen a kis unokámmal uzsonnáztam, amikor az események történtek. Megkérdeztem tőle, ugyanezt a kérdést, és azt felelte: Hát a légszennyezés, papa, mi másra gondoltál. Majdnem félre nyeltem a forró csokimat, olyan nagyot kacagtam rajta. Viccet félre téve, ha valóban nem fordult még elő ilyen, akkor tényleg itt lehet a kutya elásva. New York egy hatalmas város, jó sok emberrel, jó nagy autóforgalommal. Hiába vannak már ilyen környezetkímélő kocsik, vagy az isten tudja, minek nevezik őket. Ott vannak még a gyárakból kiszabaduló anyagok. Vagy Fukushima. A 7-es szintű Japán atomkatasztrófa 2011-ben. Radioaktív anyagok kerültek a tengerbe és a levegőbe. Szóval, ha engem kérdez, én már meg sem lepődöm az ilyesmiken.

            - Tim Heatherwoodot hallottuk, ez a WCBS! Érdemes oda figyelünk a tőzsdére is… - épphogy megálltam a lámpánál, amikor üvegszilánkok repültek a képembe oldalról. Aztán egy kéz nyúlt be az ablakon és kinyitotta az ajtót. Négy fekete srác rángatott ki a kocsiból, próbáltam a kesztyűtartó felé nyúlni, hogy megmentsem gyűrűt, de ezek az örültek úgy kiráncigáltak, hogy még a gatyámat is leszaggatták rólam. Az egyikük jól belém rúgott, de meg sem kottyant.

            - A rohadt életbe, eltörte a lábam ez a tetű patkány! –üvöltött fel fájdalmában, aztán berángatták a hátsó ülésre. Nem szórakoztak, bele is tapostak a gázba. Miért pont engem találtak meg? Miért pont egy olyan srácot, akinek egy drága gyűrű van a kesztyűtartójában? Szaladni kezdtem utánuk, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Most biztos nem mondta volna rám az általános iskolás tesi tanárom, hogy kislányos vagyok. Ahogy szaladtam a jobb sarkam kiugrott a cipőmből és megbotlottam tőle. A lábaim elugrottak az útról és előre billentem. Közeledett a fejem a talajhoz, de nem csaptam oda. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam a betont elmosódni magam alatt, éreztem a menetszelet. A pár centivel az út felett repültem. Őrület. Nem láttam a kocsimat, valamelyik sarkon lekanyarodhattak. Én egyre csak gyorsultam és nem tudtam megállni.  Előttem már sűrűsödött a forgalom, nem akartam neki csapódni egy busznak. A kezemmel feljebb löktem magam. Egyre csak gyorsultam és gyorsultam. Nem tudtam irányítani, előttem pedig egy épület tornyosult. Egy kisbolt… Nem tudtam megállni…

            A párnámon nyakig betakarózva ébredtem. A vekker őrülten bömbölt. Hűvös szellő áramlott innen-onnan és egy kis… víz? Az ágynemű nem is ágynemű volt, törmelékek és mindenféle termék alatt feküdtem. Az ébresztő óra pedig a bolt riasztója volt. Semmi nyomást nem éreztem magamon, pedig egy falon is átmentem és ezeknek a köveknek nem kétjegyű számú súlyuk van.      

            - Mindenki hátra, mozgást észleltünk! –halottam valami hangot átszűrődni. Ösztönösen elkezdtem kimászni, ami meglepően könnyű volt. Mintha csak párnák közt bujkálnék. A maradék ruhám mind leszakadt rólam, hála a kirakatüvegnek, rajtam viszont egy karcolás sem akadt. Ahogy a felszínre értem csak úgy lökdöstem magam mellől a törmelékeket. Rendőrök sokasága vett körbe, fegyvereiket mind rám szegezve, és nem csak pisztolyokat.

            - Jöjjön ki a boltból, és helyezze a feje fölé a kezét! –kiabálta az egyik.

            - Hé, én azt sem tudom, hogy mi folyik itt, oké? Én… én… ellopták a kocsimat, benne a jegygyűrűmmel. Valaki, kérem, valaki fel tudná hívni Jant? Azt hiszem valami nincs rendben velem. –élesítették a fegyvereiket, ahogy közeledtem feléjük.

            - Maradjon ott ahol… Tüzet nyiss, srácok! Tüzet nyiss! –kiabálta.

            Aztán már éreztem a bőrömön a golyókat, igaz mind lepattant rólam, de attól még pokolian nagyot tudott ütni. El is vesztettem az egyensúlyom és hátra dőltem. A talajt viszont megint nem érintettem valahogy felrepültem a magasba. Próbáltam irányítani magam, de nem sikerült, mintha egy horogra akadtam volna, és valaki éppen emelne ki a vízből. Neki csapódtam házfalaknak és pattogtam róluk ide-oda. Egy tv-s helikopter körözött felettünk, én meg egyenesen felé tartottam. Ijedtemben sikerült kitérnem előle, viszont a pilóta is szemfüles volt és lejjebb ereszkedett. Bár ne tette volna. A szűk házak közt feltűnt egy rendőrségi helikopter is. A televíziós pedig rá ereszkedett a talpával tönkre téve a farok rotort. A rendőr kopter pörögni kezdett és a farok részt belecsapta egy épületbe kibontva belőle egy kis részt. Üvegszilánkok és kövek záporoztak az utcára. Ösztönösen nyúltam utána így sikerült felé repülnöm és elkapnom a talpát, hogy kiemeljem a házak közül. Viszont még így is eszeveszettül pörögtünk. Pörögtünk és emelkedtünk. Kiszemeltem a Central parkot, annál jobb helyet el sem tudtam képzelni, ahová letehetném ezt a masinát. Nem a súlya volt a fárasztó, hanem az hogy próbáljam egyenesben tartani. Marhára szédültem már, és nem is igazán tudtam, hogy mit csinálok, ezért a Park Avenue felé sodródtam. Arra ahol a sínek is futnak. A pilóta sokkos állapotban lehetett, mert nem akarta kikapcsolni a rotort, pedig nagy segítség lehetett volna. Persze nem hibáztatom miatta. Egyre jobban közeledtünk a sínekhez, már a házak közt voltunk, és még fogalmam sem volt hogyan kell landolni. A helyzet megoldotta sajátmagát, amennyire tudtam tompítottam a becsapódást, viszont a gép maga alá gyűrt. Nem volt sokkal nehezebb kimásznom innen, mint a törmelékek alól, de csakis azután tettem, hogy a pilóta meg a társa biztonságos távolságba helyezkedtek. Leereszkedtem magasan futó sínekről a járókelők közé a két rendőrrel együtt. A tömeg tapsolt, éljeneztek képeket és videókat készítettek rólam.   

            - Telefonáljon be a metróvállalatnak, hogy állítsanak le minden szerelvényt! –parancsoltam rá a rendőrre, aki ostobán bólogatott párat majd nyúlt is a rádiója után. Ha valami filmben szerepelnénk, vagy képregényben, biztos jönne a metró. De ez itt a való élet, babám, itt nem működik ilyen, pont úgy nem, mint amennyire nem létezik boldog befejezés sem. A hadsereg özönlötte el a környéket tankokkal és teherautókkal, helikopterekkel. Több százan lehettek, és mindenegyes fegyver az én fejemnek szegeződött. Kezdődött az egész előröl. 

            - Ez itt az Egyesült Államok hadserege, kölyök! Velünk már nem lehet packázni!

            Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért is történik ez. Miért pont velem kell ilyennek történnie egy ekkora városban. Miért pont én? Aztán rájöttem. Nincs is semmilyen válasz. Ezt a kérdést bárki más is feltehetné magának. Akárkivel történt volna, ugyan ezt kérdezné magától.

            Miért pont ő?

Legközelebb: Az elkerülhetetlen beszélgetés: Nick és Obama tárgyalnak a továbbiakról.