Nem emlékszem már, mikor romlott meg a kapcsolatunk végérvényesen a nővéremmel, de az biztos, hogy mióta az eszemet tudom, ki nem állhat. Miért, azt nem tudom. Vagyis sejtem. Tény, hogy a szüleink mindig is több figyelmet szenteltek nekem, mint neki. Anyám egyszer azt is elmesélte, hogy nővérem születése előtt bizony megfogadták, ha lány lesz, örökbe adják. Aztán ki tudja, miért gondolták meg magukat, de szerintem jól tették. Bár jobban belegondolva… Nem is tudom…

Arról, hogy anyám fiúpárti, nem tehetek. Mindig is a fiúkat szerette jobban. Eleinte persze ez nem érdekelt, de amikor már odáig fajult a dolog, hogy szóba sem álltunk a nővéremmel, kerültük egymást, mintha leprás lenne a másik, hát besokalltam.

Nem vagyok büszke rá, de anyámat büntettem azért, mert engem jobban szeret. És már nem volt mellettünk apám, hogy jól ellássa a neveletlen gyereke baját.

A dolgok lavinaszerűen indultak be. Eleinte még próbáltam fenntartani a jó kisfiú látszatát, de ebbe persze hamar beleuntam. Anyám csak dicsérgetett nyakra-főre, hogy én milyen jó gyerek vagyok, hisz segítek neki, amiben csak tudok. Ez még nem is lett volna baj, jólesett valahol az anyai szeretet. De akkor már a nővéremet is részesíthette volna benne igazán. De nem. Amit ő csinált, bármennyire is jó szívből tette, nem volt elég. Sőt, egyenesen gonosztettnek minősítette anyám, és amikor csak tehette, megjegyezte, hogy mennyivel boldogabb lenne, ha a testvérem is olyan segítőkész lenne, mint én.

Szóval elhatároztam, én sem leszek többé jó fiú. Ellustultam. Eleinte csak pár órával többet aludtam, mint a többiek, de ahogy telt-múlt az idő, lassan már a fél napomat az ágyamban, laptoppal az ölemben töltöttem.

A közös ebédekről egyre gyakrabban megszöktem, általában szó nélkül. Vagy ha nagyon kíváncsiak voltak, odavakkantottam nekik, hogy egy jó barátom meghívott.

Azt hittem, anyám végre belátja, mennyire kicsinyes. De nem ez történt. Sőt, azt vettem észre, hogy minél utálatosabban viselkedtem vele, ő annál jobban kihangsúlyozta szeretetét. Na meg persze nővérem iránti, többnyire leplezetlen utálatát.

Tizennyolc éves koromban aztán elszántam magam. Úgy döntöttem, nekem erre nincs szükségem, elhagyom a szülői házat. Pénzem volt, munka bármikor akadt (az építkezésen különösen jól fizettek), valahogy csak eléldegélek, gondoltam.

A gondolatot hamarosan tett követte. Vissza sem néztem. Igaz ugyan, hogy a lelkiismeret fenemód mardosott, de tudtam, nem maradhatok. Abból csak botrány lenne.

Öt évig feléjük sem néztem. Hívtak ugyan ünnepekkor, meg néha hétvégén is, de valamivel mindig kibújtam a látogatás alól. Minden idegszálam tiltakozott a találkozás puszta gondolata ellen is.

Anyám legutóbbi telefonálása viszont mélyen megrázott. Már köszönéskor elsírta magát. Könyörgött, hogy látogassam meg őket pár napra, mert már nem bírja tovább. Állította, hogy a nővérem csak megtűri, nem szereti úgy, mint gyermek az anyját.

Csaknem kicsúszott a számon, hogy meg is értem, de nagy nehezen visszafogtam magam.

A meghívásra meg persze nem tudtam nemet mondani. Megígértem anyámnak, hogy igyekszem szabaddá tenni magam pár napra. Már ennek is jól hallhatóan örült.

Furcsa volt öt év után újra átlépni annak a háznak a küszöbét.

Anyám majd’ kicsattant az egészségtől, ami kicsit meglepett, mivel tudtam, hogy súlyos depresszióban szenved, ideje nagy részét az ágyban tölti.

Nagyon örültem, hogy boldog. Csak a nővérem ne lett volna ott…

Addig nem tapasztalt érzés kerített a hatalmába. Legszívesebben összeroppantottam volna nővérem csontjait egy meleg öleléssel. Persze, az évek meg az a beláthatatlan mélységű szakadék, ami keletkezett köztünk, ezt nem engedte. Meg aztán mit is mondhattam volna neki? Kösz, hogy magadra vállaltad anyát, feláldozva az életed? Bocs, hogy csak úgy leléptem, minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Nem, valahogy egyik sem jött a nyelvemre.

Anyám persze úgy bánt velem, mintha mi sem történt volna. Megint kezdtem magam úgy érezni, akárcsak gyerekkoromban. Egy rút, gonosz kis öcsike voltam, aki örömét leli abban, hogy ellopja nővére elől az anyai szeretetet.

Ez van.

Ezúttal azonban másképp gondolkodtam. Anyám szeret, ez nyilvánvaló, én pedig nem lehettem olyan önző és makacs, hogy elutasítsam. Nem foszthattam meg az odaadás örömétől.

Hagytam hát, hogy körülugráljon, bár fájt látnom, hogy nővéremet időközben semmire veszi.

Ez utóbbi érzés annyira duzzadt bennem, hogy egyik nap ebédnél egyszerűen nem bírtam még csak ránézni sem az ételre. Csak tologattam ide-oda a tányéron a falatokat, de egyszerűen úgy éreztem, mintha mindegyik ételdarab sok-sok apró vasszöget tartalmazna legbelül. De azt sem tartottam kizártnak – és ettől a gondolattól, bevallom, kicsit megijedtem –, hogy a nővérem megmérgez.

Anyám persze rögtön letorkollta szegényt. Milyen dolog az, hogy ilyen silány ebéddel várja haza az ő kedves kis öcsikéjét? Nővérem még csak meg sem próbált védekezni. Látszott, hogy beletörődött már a sorsába.

Anyám gyorsan nekilátott főzni, mintha az élete múlna azon, hogy én egyek. Alig vártam már, hogy vége legyen, hogy végre ismét elhagyhassam a házat.

A legdurvább dolog mégsem ez volt. Egyik nap anyám megkért, vigyem el kocsikázni. Én persze belementem, mi mást tehettem volna?

Furcsálltam először, hogy a belvárosban akar autózni, holott a város peremén sokkal szebb látnivalók sorakoztak. Hamarosan azonban rá kellett jönnöm, hogy anyámnak esze ágában sincs a tájat csodálni. Határozott úticélja volt. Egyenesen az egyik ügyvédi irodához irányított, ahol megállíttatta velem a kocsit, és legédesebb mosolyát megvillantva rám nézett.

- Mindent elintéztem, már csak alá kell írnod a papírokat – mondta.

Nem értettem, miről beszél, ezért aztán felettébb meglepődtem, amikor az ügyvéd sorra elkérte a személyes irataimat, mondván, kellenek a szerződéshez, melyet egyébként úgy dugtak az orrom alá, mintha teljesen természetes dolog lenne az ilyesmi.

Anya sec perc alatt a nevemre íratta a házát, anélkül, hogy nekem bármiféle beleszólásom lett volna. Ugyan, hogy is tiltakozhattam volna, mikor ők már kész ténynek vették a dolgok alakulását?

Emlékezetes volt ez a látogatás, az egyszer biztos. De számomra koránt sem zárult fényesen. Nagy lelkiismeret-furdalás gyötört (és gyötör mind a mai napig). Szinte látom magam előtt a nővérem arcát, amint megtudja a nagy hírt. Mert afelől semmi kétségem sem volt, hogy anyám az orra alá dörgöli a dolgot, amint alkalma nyílik rá. Szerintem ezért is csinálta ezt az egészet.

De ez már egy másik történet. Azért én még reménykedem, hogy ha nem is itt a Földön, de valahol, valamikor majd őszintén egymásra mosolyoghatunk a nővéremmel.