- Karl! Kaaarl! - visszhangzott a kiáltás az üres falakról visszaverődve.
A ház hatalmas volt és ódon. Karl a konyhában állt a földszinten.
 - Itt vagyok! - szólt ki a hallba a feleségének Edithnek, aki csak most ért be, mert összeszedte a szükséges papírokat. A nő elindult felé, cipőjének kopogása kongássá erősödött az óriási térben.
 - Karl, ne a konyhával kezdd, ezerszer mondtam már - puffogott az asszony  beérve. - Menj a padlásra, nézd meg a tetőt és a födémet. Tudod hogy azt utálom. Ezeket itt lent megcsinálom én - utasította ellentmondást nem tűrő hangon és a füle mögé simította mókusbarna haját, rá sem nézve a férfira. Idegesnek tűnt.
   Karl szerint mindig ideges volt, bár a nő ezt sosem vallotta be. Már régen nem éltek jól, inkább csak a munkájuk tartotta össze őket, mindketten értékbecslők voltak. Ők határozták meg az eladásra vagy árverezésre bocsájtott házak értékét, minden körülményt megvizsgálva. 15 éve voltak házasok és ezt a munkát is 15 éve csinálták együtt. Pedig a férfi utálta, ő író szeretett volna lenni, rengeteg történet született a fejében nap mint nap, de ezekből csak keveset vetett papírra. Azt is úgy hogy Edith ne lássa, mert szerinte időpocsékolás volt az egész, az írásból nem lehet megélni.
" Talán Susannal más lett volna " - merengett. Susan, a szép szőke lány, akivel évekig együtt járt, s egy buta félreértés miatt szakítottak. Még  mindig őt szerette. Felsóhajtott és kiment a hallba, majd a korhadozó lépcső felé vette az irányt. Megállt az aljánál és felnézett.
   Jó nagy ház volt, igazi kis kastély, de eléggé elhanyagolták. Egy idős emberé volt, aki remeteként visszavonulva élt itt egyedül, magányosan. A helyiek szerint nagyon különös volt az öreg, néha mikor bement a városba élelemért, egészen kedves volt, jól elbeszélgetett másokkal. Máskor viszont csak bámult rájuk, mintha nem is ismerné őket. Olyankor csak összepakolta amire szüksége volt, fizetett és távozott. Az emberek egy kicsit tartottak tőle, messze elkerülték a helyet, azt gondolták bolond. Néhány hete halt meg, s a valahonnan hirtelen előkerülő unokahuga már meg is akart szabadulni a háztól. Ezért jöttek most ide ebbe a porfészekbe, Oregonba.
" Takarítani sem szeretett az öreg " - gondolta Karl, a sarkokban feketéllő pókhálókat nézve. Poros és sötét volt minden.
   Elindult felfelé a falépcsőn , amely kísértetiesen nyikorgott minden lépésénél.
 - Azt a tákolmányt le kell bontani úgy hallom! Sokat levon az értékéből! - szólt ki Edith a konyhából.
 - Igen, én is azt hiszem - felelte a férfi és tovább ment, erősen megkapaszkodva az ócska korlátban. Felért az emeletre. A lépcső tetejétől két irányban folyosó futott, s ezekről nyíltak az emeleti szobák. Szétnézett, a tekintetével a padlásfeljárót kereste.
 - Igyekezz Karl, nyomaszt ez a ház! - nyafogott odalentről a nő.
 - Jól van - dünnyögte, s jobbra nézve fel is fedezte azt a kis lépcsőt, ami a tetőtérbe vezetett.
Odaballagott, két ajtót is elhagyva és óvatosan fellépdelt rá. Felnyomta a csapóajtót és bedugta a fejét a padlásra.
   Meglepően világos volt, a két nagy kerek ablaknak köszönhetően, amelyek a tűzfalakat díszítették. Teljesen kihajtotta az ajtót, s az tompa puffanással csapódott a födémhez, sűrű port verve maga körül. Felérve körülnézett.
A helység tágas volt és teljesen üres, eltekintve egy óriási tárgytól, ami letakarva állt közepén. Az anyag amit ráterítettek nem volt poros, valószínűleg csak nemrég kerülhetett oda. Még nem törődött sem a tetővel, sem a födémmel, csak azt a nagy valamit nézte. Hallotta ahogy a felesége odalent járkál, időnként meg-megállva. Ez megnyugtatta.
   Odament a monstrumhoz és óvatosan lehúzta róla a lepedőféleséget. Egy tükör volt. Szép, szögletes, kézzel faragott fekete kerettel. Karl körbejárta. Értékbecslőként rögtön felmérte hogy nagyon sokat érhet. Talán Viktória-korabeli vagy még régebbi. A keret legalábbis biztosan. Megnézte a tükörüveget is. Sehol egy görbület, egy torzulás vagy egy karcolás. Tökéletesen ép volt.
 - Találtam egy tükröt! - kiáltott le Edithnek.
 - Mi van? Nem hallom! Az istenért, siess már, utálok itt lenni! - nyavajgott a nő.
 - Mindegy - szólt le, nem volt kedve ordítozni. Ehelyett inkább jól megnézte magát.
Drága öltöny, sportos alkat, sűrű sötét haj, jóképű negyvenes férfi. Akár elégedett is lehetne, legalábbis a tükörképe ezt mutatja. De ő legbelül mégsem volt az. Nem azzal a nővel élt akit szeretett, s nem voltak gyermekei sem. Igazából magányosnak érezte magát.
Már épp el akart fordulni, mikor meglátott valami furcsaságot a tükörben. Volt az arca bal oldalán egy sötétbarna kis anyajegy, ami a tükörben nem volt ott. Jobban mondva, egy apró forradás volt a helyén. Nem hitt a szemének.
 - Hát ez meg mi a fene... - motyogta és közelebb hajolt hogy jobban lássa. Aztán hirtelen megszédült és elsötétült a világ.
Csak egy pillanatig tartott az egész, s kitisztult minden. Újra látta a padlást, a tükröt, önmagát. Megvolt az anyajegy is. Megborzongott. Furcsa volt az egész, mégegyszer oldalra fordította kicsit a fejét hogy megnézze, de valóban ott volt.
Arra gondolt hogy talán a vérnyomásával lehet valami. Edith úgyis folyton nyaggatta hogy az ilyesmit az ő korában már nem árt ellenőriztetni, hát majd elmegy orvoshoz.
Elfordult és lemászott. Még rápilllantott utoljára a tükörre, majd behúzta a csapóajtót. Visszasétált a nagy lépcsőhöz és hirtelen megint rosszul lett. Ahogy lenézett, egyszerűen elállt a lélegzete.
   A hallban Susan állt, az ódon falakat és a mennyezetet nézegetve. A következő pillanatban egy sűrű, sötét hajú kisfiú szaladt be a házba, vidáman csacsogva: - Olyan szép a kert! Mint egy nagy birtok! Láttátok? Apa láttad? - nézett fel kipirult arccal a férfira.
 - Mit szólsz Karl, megvesszük? Tudom hogy kicsit drága, de azt hiszem a legutóbbi könyved bőven hozott ennyit a konyhára - nevetett Susan, majd kissé elkomolyodott: - Valami baj van? Mit is mondtál, mit találtál ott fent?
Karl csak állt, lesápadva, értetlenül.
 - Mi baj drágám? - indult a nő rémülten a lépcső felé. - Rosszul vagy?
 - Nem...nem - ocsúdott a férfi az ámulatból. Nem akarta hogy Susan felmenjen oda. Akkor sem ha ez csak egy álom. Semmit nem értett, de tetszett neki amit látott. Susan és egy gyerek. Mindig erre vágyott.
 - Csak...egy kicsit megijesztett ez a ház. Olyan...furcsa.
 - Megijesztett? Téged, a horrorírót? - nevetett a gyönyörű szőke nő.
 - Menjünk innen! - botorkált le Karl.
 - Akkor nem fogunk itt lakni? - görbült le a kisfiú szája.
 - Nem...nem hiszem - suttogta a férfi még mindig sápadtan. Átkarolta Susant és a kicsit és kisétáltak a házból.
Most már értette az öreget. A tükörben valamiféle lélekcsere ment végbe, mert ő biztosan ő volt, de mégsem. Mintha életet cserélt volna. És akarta ezt az életet.
      Beültek a kocsiba és elhajtottak, így már nem láthatták ahogy odafenn a padláson a tükörben álló Karl rémülten bámul kifelé onnan és kiabál, majd ököllel ütni kezdi azt. Senki sem látta, ahogy dühösen szabadulni próbál, néha hátraordítva egy mókusbarna hajú, ijedt nőnek. És senki sem hallotta, hogy a tükör hangos csörömpöléssel szilánkjaira törik, felverve az üres padlás néma csendjét.