A szikra

Az univerzumban nem volt ám mindig élet, nehogy azt hidd.

Nagyon régen történt, felesleges rágódni rajta, hogy milyen rég, az idők kezdetén szerintem elég kielégítő válasz. Szóval megjelent egy kődarab a semmiből, ami hírtelen, bármilyen külső hatás nélkül csak úgy felrobbant. Nem is gondolnád, hogy ennek a robbanásnak milyen pozitív energiája volt. Egyes helyeken ősrobbanásként emlegetik. Minden bolygón ez az energia indította be az életet, mármint azokon, amik az életfeltételnek megfeleltek. Nyílván nem születtek rágcsálók egy golyóbison, aminek felszíne gázokból áll össze, vagy forró láva borít be mindent. Értelemszerűen a robbanáshoz legközelebb eső planétákon indult be először az élet, aztán így tovább egyre távolabb eső helyeken is. Vannak, akik azt állítják, hogy ez az energia még mindig vándorol a végtelenségben, pedig nem tegnap történt a robbanás. Az viszont biztos, hogy ennek a kőnek egy szilánkja épségben maradt, és most kint kering valahol a világűrben.

            Majd’ el felejtettem, a nevem Jason. A gömb, amin élek az Igob névre hallgat. A Föld esik hozzánk a legközelebb, aztán a Resoder. Minél közelebb helyezkedik el egymáshoz két bolygó, annál jobban hasonlít egymásra az élőviláguk. Tehát a mi fajtánk egy az egyben olyan, mint a Föld vagy Resoder lakossága. Minél távolabb utazunk az űrben, annál jobban kezdi elveszíteni az emberiességét a lakosság. Egy űr szektoron belül majdnem mindenki ugyan úgy néz ki.

            Gyakran járok ki a csillagok közé, vagy más bolygókra kalandok után kutatva. Most például ezt az átkozott követ keresem. Nemrég egy üstökös haladt el az otthonunk mellett fura sugárzást bocsájtva ki magából. A korházainkban minden beteg felépült egyik pillanatról a másikra. Vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a sugárzás minden rákos sejtet kiölt a testünkből. Jó, mi?  A termőföldjeinken megkétszereződött a termés, majdnem egy földhöz hasonló gazdasági világválságot okozva. Szerencsére a mi a természetünk nem az övékére hasonlít, így mi odaadtuk a szegényeknek a felesleges termékeket. Ezekből arra következtettünk, hogy valójában a kődarab haladt el az Igob mellett, amit emlegetnek még pár néven. A bölcsek köve, Teremtés, Isten, mi Szikrának hívjuk. Azok a bizarr folyékony techno-organikus lények pedig Mátrixnak.

            Az a hír járja, hogy a Szikra megfáradt és becsapódott egy bolygóra a szektorunkban. A kormány persze el akarja tusolni az ügyet, felesleges firtatni, hogy miért, teljesen érthető. Ennek ellenére azért indított egy kutató hajót, de azt más szektorokból érkező banditák felrobbantották. Az Egyesült Szektorok Nemzedékének Szövetsége egyhangúan döntött a felől, hogy senki sem keresheti a szikrát. Leszámítva a törvényen kívüli söpredéket, a mocskos bűnözőket. Azt hiszik jó pénzért eladhatnák, az mondjuk igaz, hogy lenne rá kereslet. Ekkora hatalom nem lenne jó, ha rossz kezekbe kerülne. Ezért is kért meg az Igob vezetője, hogy gyűjtsek adatokat a történésekről. Fejvadászok, vagy, ahogy én jobban szeretem hívni magunkat, önjelölt igazságosztók vagyunk otthon. Elkapjuk a rosszfiúkat, a csempészeket, gyilkosokat, terroristákat.

            Itt jön a képbe Oberon, a társam. Ő a pontos robot másom, minden emlékemmel rendelkezik. Azért hozták létre, mert egyszer meg kellett rendezni a halálomat. Arra az akcióra vette át a szerepemet. Aztán ez a sunyi nyúl annyira belejött a szerepébe, hogy lefeküdt a barátnőmmel. Annyira a szívemhez nőtt, hogy nem akartam tőle megválni, így le kellett nyúzni a bőrét, hogy ne forduljon elő újra. Még a memóriáját is töröltem. Sajnos nem sok humorérzéke maradt. Az alak, ami hozzá párosul, sem túl szívderítő, egy vaskos fémcsontváz a figura.

            - Oberon! Kérlek, mondd, hogy történt valami, azóta, hogy furamód elkezdtem mesélni magamnak a világ teremtéséről a fejemben. 

- Történt valami érdekes.

- De ez nem igaz, ugye?

- Sajnos nem. Viszont lefutattam egy számítást, hogy mi történne, ha a Szikrát elnyelné egy feketelyuk. 74 lehetőség merült fel, ebből 52 az univerzum összeomlásával végződött.

- Te aztán értesz hozzá, hogyan ronts el egy beszélgetést.

A helyzet a következő, a Szikrát nem volt bonyolult feladat megtalálni. Nred nevű bolygóra csapódott be. Egyszer valami helyi zseni véletlen felperzselte a lakosságot egy irányított napkitöréssel. Azóta csak homok és penge éles sziklák borítják. Jelenleg mégis kemény építkezés folyik, a munkások valószínűleg rabszolgák. A másik árulkodó jel pedig az volt, hogy amióta becsapódott a meteor, a bolygó kétharmadát növények fedték be. Itt-ott még egy-két patak is csordogál. Érdekes jelenség ez egy ilyen homok fedte bolygón, nem igaz?

Szondákat küldtünk a felszínre, hogy lehallgathassuk kommunikációs eszközeiket, de miért is lenne ilyen könnyű az élet, a betyárok elpusztították mindet. Egyet leszámítva, ami éppen visszaérkezett.

- Jason, a szonda meg van hibásodva. Ostoba húzásnak tartanám, ha engednénk rákapcsolódni a rendszerünkre.

- Sajnálom, hajt a kíváncsiság! –a kis gömböcske a hajónk oldalára kapcsolódott és egy nyomáskiegyenlítő csövön keresztül kerülte be, ahol kábelek csatlakoztak rá. Elkezdtem lejátszani az anyagot.

- 001100010010011110100001101101110011

- Mi az ördögöt jelent ez, Obreon?

- Egy pillanatot kérek, éppen feldogozom az adatot. Aha, a következő áll az üzenetben: Tippeljetek, ki fog megdögleni!

- Te jó Isten, ezek bombává alakították át… - sajnos már nem maradt idő, hogy megpróbáljuk letenni a gépet. Annyira viszont igen, hogy felkapjam a háti rakétámat és eltekerjek egy kis gombot az övemen, amivel egy erőteret bocsátottam magam köré. Két dolog volt, amiben nagyon bíztam. Az egyik az, hogy elég erős lesz az erőtér, hogy megvédjen robbanás erejétől, és a lökéshullám nem préseli össze a testüregeimet. A másik pedig, hogy a robbanás ereje a Nred felé taszít, nem pedig az ürességbe. Nem szerettem volna úgy végezni, mint azok az orosz asztronauták a Földről, akiknek elszámolták a röppályáját és kisodródtak a végtelenbe…

…itt következett be a robbanás. Nyílván nem árulok egy nagy titkot, ha azt mondom, hogy túléltem.  Meglepett, tudtam, hogy jönni fog, de hamarabb csapott meg, mint gondoltam. Azok a marhák odalent nem bíztak semmit a véletlenre. Éppen a látásomat próbáltam visszanyerni, amikor azon gondolkoztam, hogy vajon merrefelé sodródom. Iszonyatos hőt éreztem, amiből arra következtettem, hogy beléptem az atmoszférába. Kicsit jobban ki kellett terjesztenem az erőteremet, ha nem akartam, hogy megfőjenek a belső szerveim. Oberont fürkésztem a zuhanó roncsdarabok közt, hogy vajon hol késlekedik már. Szerencsére elő is bukkant sértetlenül, nem is aggódtam érte, ő mindig megússza. Persze okom nekem sem lehet a panaszra. Annyi viszont szent, hogy nekem szükségem van a levegőre. A rakétámat meg nem kapcsolhattam be, mert csak a levegőt égettem volna el vele. Ha meg kikapcsolom az erőteret, én magam égek el. Erőtér ide vagy oda, a gravitáció szemét dolog, még ez sem védene meg becsapódástól.

Oberonnak van saját rakétája a hátába építve, így értem is jött, hogy elkapjon. Láttam, hogy mozog a szája, de egy szót sem értettem belőle. Igaz nem kellett hallanom, ahhoz, hogy tudjam mit is mond. „Én megmondtam, Jason. Én mindig megmondom, de sosem hallgatsz rám, a jó ég áldjon meg, Jason!” Szerencsésen landoltunk, a védőpajzsomnak köszönhetően Oberon, most nem egy marék hamut tartott a karjában, hanem egy ilye fess fiatalembert, mint amilyen én vagyok.

- Szép mentés volt, köszönöm! –hálálkodtam.

- Semmiség.

A távolban egy magas építmény tornyosult felénk, olyan volt, mint egy templom. Minden forma le volt kerekítve rajta. Ez az építészesti stílus arra fajra utal, akiket reméltem, hogy elkerülünk. Sok választásunk nem maradt, így elindultunk a zöld terület felé, melynek a közepéről a fémmonstrum tornyosult.

Azt akartuk, hogy ne szúrjanak ki minket addig, amíg ez lehetséges, így gyalog mentünk tovább. Oberon megnyugtatott, hogy kétszer lemennie a napnak, és már ott is vagyunk. Ez önmagában is elég borzasztó lenne, de az rosszabb, hogy a nap ezen a bolygón kétszer lassabban megy le. Hosszabb séta után, közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy inkább mégis csak repülünk. Az űrhajónk elvesztésével a túlélésre való esélyünk lassan a nullára redukálódott, a terv pedig amúgy is az volt, hogy elfogatjuk magunkat. Újabb órák teltek el, mire végre a közelbe érhettünk.

Nem várt látvány fogadott, éppen a munkások próbáltok megszökni. Jól belerondítottak a tervünkbe, ők el akartak szökni, mi meg be akartunk. Tizenegyen lehettek kb. egy őrszem robot repült a nyomukban. Képzelj el egy lapított gömbformát, ami repked az égen és vörös sugarat bocsát ki magából. Leginkább a börtönökben alkalmaznak ilyet, aki szökni próbál, azt meglövik egy ilyen vörös lézerrel, aztán azon kívül, hogy össze kell söpörni az illetőt, több gondot már nem fog okozni. Sajnos ezek a rabok is így járták, ketten maradtak csupán, és ha a számításaim nem csaltak, az a kettő is mi voltunk Oberonnal. A fura az volt, ahogy a rabok kapálóztak, mintha azt akarták volna, hogy menjünk el innen.

- Mit gondolsz, van esélyünk bejutni ilyen távolságból? –kérdeztem.

- Élve vagy holtan? Mert egyikre sem látok sok… - ennyi volt, egy pillanat alatt szertefoszlott a barátom, testvérem, csatlósom... saját magam torz tükre. A döbbenettől megdermedtem, egyenesen az őrszemet bámultam. Egy kis ponton vörösen kezdett izzani, aztán már csak a vörösséget láttam. Éreztem, ahogy a testem a semmivé válik…

…aztán valahogy azt is éreztem, hogy a testem újra összeáll. Reméltem is, hogy megőrzöm az alakomat a mennyországban is.

- Mi tartott ilyen sokáig? –kérdezte Oberon. Egy sötét kis zugban ültünk, jelen voltak a szökött rabok is.

- Mi az ördög folyik itt?

- Az őrszemek nem ölnek. –szólt az egyik munkás. Elég emberi alakja volt. –Túl nagy veszteség lenne. Teleportáló sugarat lőnek ránk, visszakerülünk ide és kapunk egy kiadós kínzást. Rosszabb, mint a halál, ha engem kérdeznek.

- Kik maguk, hogy az ördögbe kerültek ide?

- Tudósok, építészek, mérnökök vagyunk. Az örült Letum hozott ide minket, hogy építsünk neki egy gépet, amivel az ellentétjére tudja fordítani a kő erejét.

- Irgalmas ég, ugye nem kezdtek hozzá!

- Sajnos már be is fejeztük, sőt hamarosan be is indítja.

- Ugye csak, szórakozik velem? Hogyan építették meg ilyen gyorsan?

- Kétszázezren vagyunk fogva tartva egy táborban. Az épület elemeit pedig már készen hozták ide, nekünk csak a géppel kellett foglalkozni. Magukat akartuk figyelmeztetni, az imént, hogy feleslegesen jönnek ide, ha gép egyszer beindul, azt már semmi sem fogja megállítani. –a fogoly befejezte a mondandóját és visszahúzódott a sötétbe.

- Hallod ezt Oberon? Ebből hogy mászunk ki?

- Csak fogd be végre a szádat, Jason. Unom már az állandó hülye, dumádat.

- Mi a baj, cimbora? Csak nem vagyunk egy kicsit harapósak ma?

- Hogy mi a bajom? Még te kérdezed, azok után, hogy lenyúztátok a műbőrömet, és töröltétek a memóriámat?

- Te meg honnan az ördögből emlékszel erre? –kérdeztem olyan meglepetten, amilyen meglepetten csak lehet kérdezni ilyesmit.

- Amikor megtudtam, hogy törölni akarod a memóriámat, elmentettem az összes emlékemet. 7 nappal azután aktiválódtak újra, hogy kitöröltél belőlem mindet.

- Akkor azt is tudnod kéne, hogy miért volt rá szükség. Lefeküdtél a barátnőmmel, az én barátnőmmel! El sem tudod képzelni, hogy meglepődött, amikor fáradt olaj spriccelt az arcára.

- Az hagyján, de ÉN, hogy meglepődtem! Nem semmi így megtudni, hogy csak egy robot vagyok, akit azért építettek, hogy eljátssza a halálodat. Aztán pedig rájönni, hogy az emlékeim, amiről azt hittem, hogy az életem volt, mind hamisak. Egy másik ember fejéből kerültek belém. Először is nehéz volt kiheverni, nem hogy másodjára is! Minden, ami történt, azért történt mert, azt hittem én te vagyok. De már tudom, és örülök is neki, hogy ez nem igaz. –hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esnek rosszul a szavai. De igaza van.

            - Sajnálom! Az egy nagyon fontos küldetés volt.

            - Ettől máris jobban érzem magam, köszönöm szépen! Ha megkérhetnélek, most maradj csöndben! Hadd búcsúzzak el az eddig „életemtől.” Hadd mondjak le azokról a szép emlékekről, amikor anyám hintáztatott, amikor megépítettük apámmal az első biciklimet. Szerelmeimről. –nem is gondoltam volna, hogy ilyen pokolian rosszul érezheti magát.

            - Ember, esküszöm ez volt az eddig legdurvább kínzás. –szólt az egyik építész.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el a fekete kabinban, kínos csendben való ücsörgéssel, amikor végre kinyílt az ajtó.

            - A kínzás elmarad, szolgák! Térjetek vissza a táborba! –két Grunn őr állt az ajtóban. Azt kell tudni a fajtájukról, hogy egész testüket vastag pikkelyes bőr borítja. Átvészelnek vele mindent, szárazságot, homokvihart, szélsőséges hőmérséklet-ingadozásokat. Fejük kis kerek, nagy, sárga szemekkel, nagyon durván erős szemöldökcsonttal és két függőleges kampószerű vágással, amit ők orrnak hívnak. Fogaik élesek, a nyelvűk vége meg kettéágazik. Nyáluk tele van mindenféle méreggel, ha netán megharapnak, nem sok esély marad a túlélésre. Szorgos békés népség, de a bűnözőik az egyik legelvetemültebbek az univerzumban.

            - Ti ketten velem jöttök! –szólt a másik. Most biztos megfordult a fejedben az, hogy miért az én nyelvemen beszélnek a gyíkok. Létezik egy kis gép, egy kocka, akkora méretű, mint egy fog, univerzális fordítónak hívják. Elkezd beszélni a gyík, én meg úgy hallom, mintha az én nyelvemen beszélne és ez fordítva is igaz. Régebben mindenkinek volt ilyen, ha esetleg idegen bolygókra utazott. Ma már elég egy nagyobb darabot a házakba vagy űrhajókba építeni. Itt is ez a helyzet. Így tudnak kommunikálni a gyíkok az emberekkel és az egyéb idegen banditákkal. Szóval ki van ez találva.

            Csak tippelni mertem, hogy a főnök elé kísérnek. Ha a kínzás elmarad, akkor gondoltam ki sem akarnak végezni. Pláne azok előtt nem, hogy beindítják az életirtó gépezetet. Itt rontják el a rosszfiúk mindig. Mintha adnának esélyt a megfékezésükre. Biztos megvan erre is a magyarázat. Tudatalattijuk elbizonytalanodik vagy valami. Valahol mélyen legbelül tudják, hogy nem jó, amit tesznek. De az is lehet, hogy a faternak volt igaza, és nem véletlen nem küldött pszichológia pályára. Fene, jobb lett volna azon gondolkodni, hogyan mentem meg a világot. Három hosszú folyosón mentünk végig, kétszer lifteztünk és egyszer fordultunk balra, mire elértünk végre a főnök irodájának ajtaja elé. Az ajtó kinyitódott, de mielőtt még bemehettünk volna, a katona levette a hátamról a rakétámat.

            - Itt fog kint várni rád. –mondta, és letette a fal mellé. Beléptünk Oberonnal a terembe, ami kétszer nagyobbnak tűnt, mint az egész épület maga. Biztos valami aréna, Letum egy lelátószerűség legtetején ült. A lépcsőkön műszerfalak sokasága, hatalmas monitorok és kábelek lógtak a plafonról, 50 grunni munkást számoltam, akik számítógépek mögött ültek. Ez az irányító központ.

            - Ha esélyed nyílik rá, vesd be hetes trükköt! –súgtam oda, Oberonnak. Nem válaszolt, de az esze mindig a helyé van.

            - Üdvözletem! –szólt Letum a székéből felállva, karjait széttárva.

            - Felesleges megjátszanod magad, tudjuk, hogy mire készülsz! –incselkedett vele Oberon. Akkor a nagy gyík felállt, lassan nevetve indult le a lépcsőn. Csontokból készült jogar volt a kezében, piros palást lógott a hátáról. Kétszer akkora volt mint a többi, izmosabb. Elvette az egyik katona fegyverét. Na, ennél a pontnál kicsit betojtam. Grunni fegyverekről tudni illik, hogy három fokozatuk van. Kábító, halálos, még halálosabb. Gondolhatjátok, hogy nem a kábítóra állította mielőtt háromszor belelőtt Oberonba. Szegény cimborám berepült a műszerfalak közé.

            - Miért csinálod ezt, Letum?

            - Hatalom, kis ember, a hatalom miatt. Az életirtó programnál nagyobb hatalmat elképzelni sem tudok. Egy csettintésre ki tudom majd törölni az életet egy egész galaxisból.

            - Ki felett lesz hatalmad, ha mindenkit kicsinálsz az univerzumban, okos tojás?

            - Ugyan, barátom, bolond én sem vagyok, mostani csak egy egyszerű demonstráció lesz, erőfitogtatás, ha úgy jobban tetszik. Csak ennek a szektornak a lakóit söpröm el, hogy aztán rettegjék a nevem a kozmoszban.

- Sosem fogom, hagyni, hogy beindítsd a gépezetet…

- Ó, én már régen elindítottam, tudod, kell egy kis idő, mire bemelegszik a gép. Szektori idő szerint 15 perced van hátra, hogy elbúcsúzz a szeretteidtől, puhabőrű! Neked viszont nem kell félned, itt védve vagyunk. Veled máshogy végzek. –ekkora lekevert egy jókora pofont, az orromból és számból ömleni kezdett a vér. Az egészet ráköptem Letumra, még csak a szeme sem rebbent. Nyugodt szívvel lenyalta azokat a részeket, amit elért a nyelvével.

- Uram, a szövetséges hajók megérkeztek, szám szerint harminc. –szólt az egyik,  a monitorok mögül.

- Hallod ezt, puhabőrű? Ultimátumot adtam a legelvetemültebb gazfickóknak, vagy behódolnak, vagy elpusztulnak. Itt a kezemben a hatalom, és már sehogy sem veheted el tőlem.

- Uram, valaki behatolt a rendszerünkbe! –szólt egy másik pikkelyes.

- Ki az ördög az, G’Rak? Csak nem Nt’ Sgh, lemerném fogadni, hogy az a félkegyelmű az, nem bírja elviselni, ha más irányít.

- Nem ők azok, Uram! Te jó ég, három őrszem elkezdte bombázni az épületet.

- Akkor állítsd le őket, te idióta! –ordította Letum.

- Nem tudjuk, Uram! Kódokkal zároltak mindent, időbe telik mire feltörjük mindet.

- Nem működnek úgy a dolgok, mint ahogy kellene, mi, Letum?

- Bah. Felesleges az örömöd, puhabőrű. Az életirtó programot úgy terveztem, hogy visszafordíthatatlan legyen. Nehogy valaki behatoljon a fejembe, és állítassa le velem saját kezűleg.  –emlékeztek még a hetes trükkre? Oberon elhiteti mindenkivel, hogy meghalt. Úgy intézi, hogy a számítógépek közelébe repüljön, hogy aztán rá tudjon csatlakozni a rendszerre. Ő vette át az irányítást, az egész kóceráj felett, és ő is fogja leállítani az életirtót.

Középen kör formában kettényílt a padló, egy teher lift bukkant fel, rajta egy Letumnál kétszer nagyobb robottal. A teste akárcsak a gyíkoké, mozaikszerű darabokból állt. Ez viszont valami erős fémből készült, vannak rajta kerekebb és szögletesebb formák is egyaránt. Legalább négy vagy ötezer mozaikból épült fel. Szép szimmetrikusan elrendezve.

- Ez meg mi a rosseb? –érdeklődtem.

- Mi úgy hívjuk, a Gyilok. Ez a robot megállíthatatlan, ő a tökéletes vadász. Addig üldözi az áldozatát, amíg meg nem ölte. Csak akkor lehet megállítani, ha megbizonyosodott az alany haláláról. –kezdtem azt hinni, hogy a féleszű a mi oldalunkon áll. Pont erre volt szükségem. Amíg Oberon blokkolja rendszert, addig kergetőzhetek egy egészségeset evvel a fém szörnyeteggel, minél több kárt téve az épületben. Ha Oberonnak nem is sikerülne leállítani az életirtót, akkor majd ez a robot megteszi nekem valahogy. Mindezt 11 perc alatt.

 Gyilok megindult felém, hatalmas lépteinek hangja kongott a teremben. Kinyújtotta karját és egy rakétát lőtt felénk. Sikerült elugranom előle, de az őr az ajtóban már nem volt ilyen szerencsés. A falon keletkezett lyukon kiszaladtam, felkaptam a rakétámat a hátamra és már menekültem is. Gyilok át ugrott a falon még nagyobb lyukat keltve rajta. Utánam repült ő is, volt hely neki bőven a folyosón. Újabb rakétát lőtt ki, kitértem előle, az pedig felrobbant az előttem lévő ajtón. A résen sikerült átbújnom, nem kell Oberonnak figyelnie, hogy merre vagyok. Így nem is kell azzal foglakoznia, hogy ajtókat nyitogasson nekem. A Gyiloknak sem okoz különösebb problémát egyszerűen csak kitépi azokat a helyükről. Közben folyamatosan apró lövedékeket lőtt rám, alig győztem kitérni előlük. Egy lépcsőhöz értem, ami a sok fordulónak köszönhetően egy ideig jó kis menedéket nyújtott. Felrepültem egészen három emeletet. Az ócskavas nem zavartatta magát, a könnyebb utat választotta. Három emelten keresztül áttörte magát a padlón, így elém került a piszokja. Irány vissza le a lépcsőkön, hogy legyen egy kis időm gondolkodni. Most már ő sem bízta a véletlenre, utánam küldött egy rakétát ami, ezúttal már követett is. Ő megint csak a padlón verekedte át/le magát. Viszont most én voltam a gyorsabb, közvetlen utánam érkezett le a földszintre, vagy mit tudom én, hogy melyik emeleten voltunk. Ahogy földet ért a lövedék a hátba csapódott Természetesen semmilyen kárt nem okozott benne, miért is tette volna, nem igaz? A baloldalamon egy ajtó nyílt ki. Túl sok választásom nem volt így sem, hát bementem rajta. Egy újabb ajtó nyitódott ki előttem, aztán balra megint egy másik. Oberon el akart vezetni valahova. Gyilok persze végig a nyakamban volt, törte át a falakat egymás után. Közelebb repültem a plafonhoz, hogy Gyilok bombái oda csapódtak be, aztán szépen rászakadt az egész mennyezet. Jobbra egy újabb ajtó. Semmit nem láttam olyan sötét volt. Köszi, Oberon. Le kellett lassítanom mielőtt még…

…mindegy a baj megtörtént. Szerencsére csak a vállammal ütköztem neki, egy hengernek. A fejem jobban megsínylette volna. A behemót kitépte a falat, így végre szűrődött be fény. Oberon a generátor terembe csalt, így talán sikerül leállítani az életírót. A gépezet el akart taposni, de kitértem előle, a lába pedig belesüppedt padlóba. Az ökleivel csapkodni kezdett, újabb lyukat ütve falban. Amin sikerült kiröppennem. Ő persze nem tudott szabadulni, csak úgy, ha magára robbantja a termet. Meg is tette, tippelj, melyik húzta a rövidebbet. Persze, hogy a robot. Most éppen egy rakétákat lövöldöző generátor terem elől menekülök. Legalább jó helyre hozott Oberon, egy kerek helységbe, tele oszlopokkal és erkélyekkel. Körbe-kőrbe repkedtem, Gyilok, a szerencsétlen pedig lebombázta az összes tartó oszlopot, ami mellett csak elrepültem. A földszinten láttam egy szellőző nyílást, ahova gyorsan bebújtam, mielőtt még leszakadt volna a mennyezet. A robotot maga alá temette, de csak lelassította, nem állította meg. Ez a Letum sem valami észkombájn, elárulta hogyan tudom megfékezni a szörnyét. Letépkedtem magamról a ruháimat, a háti rakétámat egy nagyobb darab kő alá helyezetem, nehogy elrepüljön, amíg túlhevítem a hajtóművét. Szegény édesanyám mit szólna, ha most látna. 10 másodperc, és robban is. Visszabújtam a szellőzőbe, igaz még csak ötnél tartottam, amikor a robbanás bekövetkezett, de legalább sikerült a tervem. Gyilok is előmászott a törmelékek alól.

- Célpont feltehetőleg megsemmisült. Visszatérés a központba deaktiválásra. –pont olyan hülye hangja van, mint amilyen neve. A gépezet visszaindult, én pedig utána eredtem. Futás közben azon gondolkodtam, a combomat ért csapkodás következtében, hogy vajon, miért vettem le az alsógatyámat is?

Alig maradt négy percem. Visszaszaladtam Letumhoz, hátha ki tudom könyörögni tőle, hogy állítsa le az egészet. A generátor terem robbanása nem volt hatással semmire. Biztos csak tartalék volt. Letum terméből szaladtak ki a gyíkok, ahogy belépett Gyilok.

- Célpont feltehetőleg halott. –számolt be a nagy főnöknek.

 - Az meg mit jelent, te ócskavas?

- Elemzés.

- Mi, ez nem az! Ez nem… –Letum a mellére nézett. Emlékeztek még, amikor ráköptem a véremet. Gyilok egy csapással belepasszírozta őt a padlóba. Szegények még nyekkenni sem volt ideje.

- Célpont megsemmisítve. Leállás. 3… 2… 1…

            - Jason! –szólt Oberon, majd felállt a földről. - 2 perc 21 másodperc van még hátra. El kell tűnnünk. A munkások táborába megyünk, hátha tudnak valamit kezdeni a helyzettel.

            - Ugyan, Oberon. Itt már semmi sem segít, halottak vagyunk, mindenki halott. Törődj bele!

            - Nem! Ez nem az a Jason, akit én ismerek. Ez nem az a Jason, akiből engem készítettek! Térj észhez végre!

            - Nem érted? Mindenki! Meg! Fog! Halni!

            - Visszafordíthatatlan a program ugyan, de akkor sem adhatjuk fel. Üljünk le szépen és várjuk a halált? Ezek nem mi vagyunk, hát nem érted? Mi nem adjuk fel, még ha a nyakig szarban is vagyunk, akkor sem. Még akkor sem, ha lötyögtetik. –jól hallottam, viccelt? Oberon viccelt az armageddon kapujában. Vagy csak én voltam túl komoly? Elszáll az ember lelkesedése, ha megcsapja a halál szele.

            - Ez a beszéd, haver! Gyerünk!

            - Kapaszkodj belém, ez gyors lesz! –Oberon nyakába borultam, rettentően hideg volt a teste, ahogy a csupasz bőröm hozzá ért a… Száguldoztunk végig a folyosókon, alattunk fejvesztve szaladgáltak a gyíkok.

            - Mit fogunk tenni, Oberon?

- Fogalmam sincs, de legalább tegyünk úgy, mintha tennénk valamit, mielőtt még meghalunk. A tudósok táborába megyünk, ők nem az épületben laknak. Talán még mondanak valami bölcset 1 perc 12 másodperc alatt. –kijutottunk végre.

            - Időutazás! Oberon, utazzunk vissza az időben! Még mielőtt Letum bekapcsolta a gépet. Ez beválhat!

            - Ne légy nevetséges, Jason! Te is tudod, hogy ez lehetetlen.  –csak egy kósza ötlet volt. Közben megérkeztünk a táborba is. Úgy tűnt, nem nagyon látnak minket szívesen.

            - Mit keresnek itt maguk? Majdnem tönkre tettek mindent, a szentségit!. –mondta az egyik.

            - Maga meg miről beszél? Mi vagyunk az utolsó esélyük. –mondta Oberon.

            - Nagy tévedés. Mi vagyunk a maguk utolsó esélye az életben maradásra. Nem fog senki sem meghalni. Csak jól figyeljenek oda a toronyra!

            Apró robbanásokat lehetett hallani, az üvegek kirobbantak. Az alsóbb szinteken nagyobb erejű volt a robbanás, a felsőbb emeletek felé gyengült. Aztán leomlott az egész tákolmány. A törmelékek alól viszont valami kitornyosult, egy vaskos oszlop, a végén egy sárgán ragyogó kődarabbal, ami nem is volt olyan kicsi, mint gondoltam. Kb. mint én meg Oberon egybe gabalyodva. Fogalmam sincs, miért hittem azt, hogy egy kis kavicsról van szó. Az univerzumhoz képest, valóban csak egy apró kis porszem az egész. Hangos zúgás hallatszódott, majd egy kis durranás, és a kődarab kirepült az űrbe. Értetlenül ácsorogtunk.

            - Ez meg mi a fene volt? Magyarázatot követelek!  

            -Nos, hadd kezdjem a legelején. Amikor elrabolt minket Letum még nem tudtuk, mit akar. Aztán felvilágosított, épített nekünk egy tábort, ahol megszállhatunk. Nem volt semmi technika, csak lámpák. Így lesem tudtak hallgatni. Nem voltak őrök, mert ugye felesleges volt, így mi is szabadon mászkálhattunk amerre akartunk egy bizonyos területen belül. Összebeszéltünk az emberekkel, elég nehéz volt megoldani kétszázezer személlyel, de ez sem volta akadály. Fogalmunk sem volt, hogy lehet életirtó gépet építeni ezért hamis terveket adtunk le Letumnak. Semmit nem értett belőle, de rábólintott. Mi pedig egy hatalmas ágyút építettünk, hogy ha Letum elindítja gépet, az a teremtés kövét kilője az űr végetlenjébe. Sikerült bejutnunk a számítógépes rendszerbe is így beállítottunk egy önmegsemmisítőt, hogy mindenki elpusztuljon a gép bekapcsolásakor. Azért terveztük leállíthatatlanra, nehogy rájöjjön mit tettünk, és leállítsa az egészet. Ezért készült el ilyen gyorsan a gép, mert csak egy szimpla ágyút csináltunk. Ezért akartuk figyelmeztetni magukat, hogy ne jöjjenek ide. Féltünk, hogy tönkre tesznek mindent. Urai voltunk a helyzetnek. Letum, még meg is dicsért minket, amiért így „együttműködtünk” vele.  

            Megőrülök, esküszöm! Minden, amit eddig tettünk felesleges volt. Feleslegesen nyírattam ki magam majdnem egy robottal. Felesleges volt minden. Nem is mi mentettük meg az univerzumot. Ne mi vagyunk a nap hősei. Oberon a vállamra tette a kezét.

            - Amíg a gépre voltam kötve leadtam egy vészjelzést az ide érkező hajóknak, hogy tűnjenek el, amilyen gyorsan csak tudnak. Küldtem egy segélykérőt az Igobra. Hamarosan ide érnek, hogy haza vigyenek.

            - Felesleges, mi már értesítettük az Egyesül Szektorok Nemzetének Szövetségét a tervünkről. Ezért is van az, hogy nem érkezett semmilyen felmentő sereg.

            - De legalább Letumot, te ölted meg, Jason…         

            - Ha te mondod!

            - Valamint tanulmányoztam a Szikra pályáját, a Föld nevű bolygóba fog becsapódni. Az ott élő emberek számára még van remény, hogy szebb életet éljenek. Talán a Szikra majd megváltoztat mindent, megtisztítja az emberek lelkét a gonoszságtól, talán szebbé változtatja a környezetüket. A becsapódás helye: Oroszország, Cseljabinszk. Csak reménykednünk kell, hogy a Szikra épségben megérkezik.

            - Meg kell hagyni, jó kis páros vagyunk, Oberon.

            - Hát persze, hagytunk volna meghalni mindenkit. Haha!

            ^{- Haha, legalább tudom, kitől örökölted a fene jó humorodat.}

            ^{- Szép dolog az önbizalom, Jason!}