A  Főpap azonnal utasította az embereket.

--  Minden tüzet azonnal oltsatok el és takarjátok be vizes homokkal! Az élelmet, - azt is ami még nincsen készen hozzátok be a nagy csarnokba minden személyes holmitokkal együtt! Úgy nézzen ki az egész falu, mint ahonnan nem olyan régen mentek el az emberek, azután mindenki jöjjön be a nagy sziklacsarnokba! Siessetek!

Ezután a jövevényekkel együtt bement a sziklacsarnok hátsó részébe, ahol ÍZISZ Istennő feldíszített szobra állt. Odaállt elé, a fejét mélyen meghajtotta és nagyon elmélyülten védelemért imádkozott. Amikor a szívében ezt hallotta: -- " Átölelhetsz. Kérésed meghallgattatott,"  akkor a szoborhoz lépett és átölelte az Istennő szobrát, miközben fellépett a szobor talapzatára. A hatalmas Istennő-szobor ekkor elfordult vele. Sötét üreg tárult fel a sziklában.

A Főpap meggyújtott egy fáklyát és szólt a bejárat előtt várakozó falubelieknek.  --  Gyertek utánunk!

Amikor már az utolsó ember is eltűnt a sziklacsarnokból nyíló sötét alagútban, a Főpap ráállt ÍZISZ Istennő szobrának a talapzatára, és ismét átölelte az Istennőt. A szobor visszafordult eredeti helyére. A Főpap a csarnok bejárata felé fordulva meditációs ülésbe ereszkedett és tudatát Sairá felé irányította.

Eközben a sziklafolyosóban egyre beljebb haladtak a hegy gyomrába a fáklyák lobogó fényénél a legöregebb falubeli vezetésével. Hamarosan azt látták, hogy a folyosó' kitágul és egy hihetetlenül-nagy, irdatlanul     magas mennyezetű barlangban vannak. Itt megálltak, majd az öreg intésére leültek.

Hirtelen Sairának furcsa érzése támadt. Meditációs ülésbe ült le, és ekkor azt hallotta:

--  "Kislányom, most azt fogod látni, amit én látok, és azt fogod hallani, amit én hallok!"

Sairá teljes nyugalommal figyelt a lelke és tudata mélyére, mégis éber, feszült figyelemmel. Kis idő elteltével zajt hallott, amely egyre közeledett durván futó, nehéz léptek dobogásával. Látta, amint a Főpap ott van a sziklacsarnokban, és bejön oda egy hatalmas termetű, durva kinézetű emberi alak, és azonnal ráordít a Főpapra.

--  Hé, te öreg! Hová tűntek a falusiak!  Hová tűntek ezek a csavargó halászok?  MI?!

Az öreg Főpap egy szegény, szerencsétlen embernek tettette magát. Siránkozó hangon felelte:

--  Uram, elmenekültek a hegyekbe a rablók elől!

--  Mikor te!

--  Nem tudom. Tegnap sem hoztak nekem ételt.

--  Na, ez látszik is rajtad! Ennyire éhes vagy? Szürke a pofád, mint egy hullának, - röhögött a bandavezér, azután kiment és a társaival együtt élelem után kutatott. Nem találtak mást, mint a tegnapelőtt  füstre akasztott halakat. A bandavezér visszajött az "öreghez", hogy kifaggassa  hová rejtették el az emberek az ennivalót! Alig ért vissza, amikor a parton hagyott őrszemek" közül az egyik rohanvást jött.

--  Főnök! Azonnal menjünk innen, mert római hajók közelednek! Nem akarunk velük találkozni, mert még visszakövetelik tőlünk a múltkor "elkötött" hajót!

--  Jól van! Siessetek! Idefigyelj öreg! Visszajövünk! Akkor aztán" legyen enni - innivaló, lányok és asszonyok! Ha nem mondod meg nekik, akkor legközelebb búcsút mondhatsz szürke hulla-életednek! Megértetted?

--  Ha visszajöttök, hát itt lesztek! Ha addig élek még és a halászok is visszajönnek, majd adnak nektek ennivalót!

--  De így is legyen, öreg! Így legyen, ha kedves az életed! - kiáltotta  a bandavezér és elviharzott.

Eközben a hegy hatalmas gyomrában a gyermekek már nagyon megszomjaztak. a kicsik sírni kezdtek, de a falu öregje egy mesével elhallgattatta őket egy kis időre. Később már nem hatott rájuk a figyelmeztető szó sem. Hiába emelte fel az öreg figyelmeztetően a kezeit is, a gyermekek már nem hallgattak el. Mindnyájan tudták, hogyha túl hangosak lesznek, elárulhatják a rablóknak, hogy itt vannak elrejtőzve ezen a kitűnő rejtekhelyen. Ha megtalálják őket, mindnyájukat legyilkolják!

--  Gyerekek! Csak még egy kicsit tűrjetek! Tengeri rablók elől bújtunk el, nem találhatnak meg itt minket! Hamarosan kimegyünk innen, és akkor majd annyit ihattok, amennyi belétek fér! DE! Most aztán csend legyen! A kicsik ijedten bújtak anyjukhoz és megszeppenve hallgattak. A falu öregje emlékezett rá, hogy valamikor régen volt itt egy bővizű forrás. Kellemes hűs vize akkoriban enyhítette az emberek szomját, amikor ő még gyermek volt, és ez a barlang is sokkal nagyobb volt. Odament a sziklafal hátsó részéhez és ott egy hatalmas, rég lezuhant szikla szélesebb repedésén át hallotta a csörgedező forrás hangját. Visszasietett a többiekhez, odahívott egy vékony alkatú gyermeket. A derekára csomózott egy hosszú kötelet és lassan beleeresztette a gyermeket a szikla nyílásába. A kötél másik végét egy felfelké szélesedő sziklatömbhöz kötötte. A gyermek édesanyja féltette kisfiát, és kérdezte, hogy mit akar a gyermekétől.

--  Van itt egy tiszta, hűsvizű forrás. A te kisfiad átfért ezen a nyíláson, és vizet hoz a szomjas gyermekeknek.

Már hallották is a gyermek hangját. -  Itt van a forrás! Tiszta, hűs a vize! Akkora barlang van itt, hogy nem látom a tetejét se!                               Átadta a nyíláson a vizet és mindnyájan csillapították szomjúságukat. Csendben, megelégedetten ültek.

--  Így ni! Látjátok így kell csendben várakozni! Maradjatok továbbra is ilyen csendben!