A kopjafa

           Kell legyen az emberi agynak, szivnek , netán léleknek egy olyan titkos bugyra, rekesze, fiókja ami teljesen független az embertől, annak jellemétől  - szóval mindentől.Ebben a rekeszbe tárolja az ember - talán tudatán kivűl - azokat az emlékeit amit sohasem élt meg sohasem látott életnagyságban soha semmi köze nem volt hozzá.

           Nekem is van egy rekeszem, amiben apai nagyapám emlékét őrzöm. Soha nem láttam, mert nem várta meg a születésemet. Néhány évvel korábban  adta vissza lelkét teremtőjének! Vagyonos ember volt, kilenc gyermekéből  nyolcat felnevelt  - egy, a legnagyobb fiú, tizennyolc éves korában  halt meg. Attól a naptól kezdve nagyon megváltozott. Szigorú fegyelmet tartott fenn négy meg maradt fia és lánya között.  Feleségének sem tűrt meg semmiféle ellentmondást.  Az is igaz , hogy feleségét nem engedte a mezőre dolgozni soha semilyen körülmények között.  Arról is gondoskodott , hogy a feleségének semmi gondja ne legyen, a gyerekek nevelésén, és a ház rendjének fenntartásán kivűl.Csak nagyon ritka esetben engedte meg valamelyik lányának az otthon maradását a mezei munkától. Kötelessége volt nagyanyámnak az is, hogy amikor a családdal a mezőn dolgoztak szekéren kivigye az ebédet. Az is pontosan ott kellet legyen amikor a templom harangja elütötte a déli tizenkettőt!

          Nem is igen fordult elő , hogy az ebéd késsen mert nagyanyám tudta nagyon jól hogy férjeura mennyire szereti a pontosságot.De nagyapám sem volt könnyű helyzetben mert a tíz- tizenegytagú család egzisztenciáját, meg kellett teremteni, és a lányokat férjhez kellett adni. Nem is akárhogyan.Csak nagyon kevés, különbséget tett  lányai és fiai között. Az abban nyilvánult meg, hogy ha mondott lányainak  valamit, és azok nem indultak azonnal elvégezni azt, hanem visszamertek nézni, akkor felemelte botját és keményen rázta feléjük. És az a bot nem fogpiszkálónyi volt. Hanem ha a fiúk próbálkoztak visszanézéssel, akkor már a bot repülni is tudott, és akit eltalált az biztos soha többet nem nézett vissza. 

           Halála hirtelen és drámai volt. Hetvenhárom éves korában, egy napi kemény munka után jól megvacsorázott, ivott egy két pohár bort, majd az éjszaka folyamán egy két sóhajtás után eltávozott az élők sorából. Temetésén az egész falu részt vett. Vagyona elosztása után is, minden gyermeke módos ember maradt. De nem sokáig, mert jöttek a kommunisták és ebek harmincadjára jutott az  óriási ősi földterület. Gyermekei némi kapaszkodás után megtalálták számitásaikat az életben.

            Felesége a harmadik faluból hozatott fejfafaragó ácsot aki  a temető legszebb kopjafáját faragta meg az elhunytnak.Én már csak ezt a kopjafát ismertem, nekem ő testesitette meg apai nagyapámat.Az előtt tisztelgett az egész nagy család -  igen gyakran. De hiába volt a nagy tisztelet és hála ,és hiába állt ott a kopjafa már harminc esztendeje nagyapám sirján, az ezerkilencszáz hetvenes árviz az egész temetőt sirokkal kopjafákkal együtt elmosta. Akkor már nagyanyám neve is rá volt vésve. Még látszott hogy a két név nem egy időben lett odafaragva. Nagyapám legnagyobbik lánya - mint mondták  -  nagyon hasonlitott az édesapjára, kezébe vette az írányitást, és kiadta a "parancsot" , hogy az apjuk fejfáját meg kell találniuk , mert ő azt nem tudja elviselni , hogy az ő édesapjának kopjafáját valahol valaki  újra felhasználja, netán eltüzelje.

              Pontosan tudták hogy merre vihette az ár, és el is indultak megkeresni.  Foghijas utcákon , szinte házról házra mentek, és kutattak keresték mindenfele. Volt aki  már bolondnak nézte őket, mert hát ki hallott még ilyet? -  kopjafát keresni. De ők nem hagyták abba a keresést mert tudták , hogy annak nem szabad elvesznie, mert már csak annyi maradt édesapjukból , és édesanyjukból. Nekem is a kopjafa  testesitette meg nagyapámat akiről sokminden jót és rosszat is hallottam, de mindenikben megtaláltam a tanitói szándékot.

               A szomszédfalu határában találták meg a kopjafát. Hazahozták és újra felállitották -  arra a helyre ahol annak előtte is állt. A mai napig ott áll büszkén. Már nem a legszebb, de még most is legegyenesebb. Néha meglátogatom , és erőt meritek belőle! Ő az én soha nem látott nagyapám!