Elhoztam nektek a könyvem megváltoztatott, első fejezetét! :) Remélem elolvassátok, nem túl hosszú. Nagyon megköszönném :) Jah és lécci véleményt!!

The Elect: The vampire's night

1. fejezet - Követő

-Jajj, ne már! -mondtam álmosan, és a csörgő telefonomhoz vágtam a párnám, ami az éjjeliszekrényemen volt.  Nem mintha ettől abbahagyta volna, de akkor is adni akartam neki egyet, amiért felköltött.

Kivánszorogtam az ágyamból, lenyomtam a mobil gombját. Végre csend.

Kinéztem az ablakon, még sötét volt. Szerettem a sötétséget, de nem ezt a formáját. Hanem mikor megy le a nap, kezd besötétedni, de még kicsit világos van. Az alkonyat előtti napszak. Gyönyörű, kretív, elgondolkodtató időszak.

Szeretek ilyeneken agyalni, de jelenleg az a dolgom, hogy elkészüljek sulira.

Első nap, szeptember 1. Ilyenkor mit szoktak felvenni a velem egykorú lányok? De mivel különösebben nem érdekelt, hogy lesz-e évnyitó vagy nem, a szokásos fekete póló, fekete farmer összeállításomba bújtam bele fölé, pedig egy szintén fekete kapucnis felsőt vettem.

Megfésültem egyenes, fru-fru nélküli, fekete hajamat, kihúztam a szemem, természetesesen erősen, fekete szemceruzával. A szemhéjamat is kifestettem feketére. Jól illett zöld szememhez. Ez a kedvenc színem és ez látszik is rajtam. Ez fejezi ki legjobban, az elmémben kavargó érzelmeket. Szerintem minden nap gyászolunk valamit és ezt illik is kimutatni. Ezért nem vagyok átlagos. A többiek vonakodnak attól, hogy a hétköznapokban is „gyászruhába „legyenek. Én meg a rózsaszínt utálom, mert az annyira vidám és kislányos. Kiráz tőle a hideg! Én kemény vagyok és nem egy jókislány.

Lementem a konyhába enni és csak akkor vettem észre, hogy már mennem kellene. Én az a fajta vagyok, aki a becsengetés előtt 15 perccel kel fel és épphogycsak belibben az első órára. De most sietnem kellett, első napon elkésni gáz. Inkább nem reggeliztem, és felkaptam piros-fekete kockás táskám és elindultam.

Nem zártam be az ajtót, anya tudtommal otthon van, még biztos alszik. Gyalog mentem el a középsulimig, ahol már gyülekeztek a diákok. Megkönnyebbültem, mivel senkin sem ünnepi szerkó volt. Bakancsom idegesítően kopogott a betonon, minden szem rám szegeződött. Egy teljes évig lesték a dark fejem, szóval nincs rajtam semmi új!

Egyedül battyogtam be első órára. Egy barátnőm sem volt, senkivel sem találtam meg a közös hangot. Egyszerűen nem értettek meg, még most sem. Az átlagos lányos lányok azzal voltak elfoglalva, hogy mikor menjenek vásárolni, vagy bulizni. Én sokat foglalkozom a misztikus világgal. Vannak rajtunk, embereken kívül más lények is? Van mágia, ami befolyásolna az életeket? Meg van írva a sorsunk? Van végzetünk? Meg tudjuk találni az Igazit? Ezért vagyok más, mert engem ez érdekel.

 Én személy szerint félek a haláltól, mégis úgy öltözök, mint maga a Végzet. Nem vagyok emós, nem lételemem ennek a keresése. Soha nem lennék öngyilkos, de ha valamelyik szerettem, meghalna, összeroskadnék.

Sokszor eltöprengek azon, hogy mit gondolhatnak rólam. Kaptam már pár beszólást, de mindig én nyertem, bár rosszul esett, hogy ehhez veszekednem és verekednek kellett. Mindig az igazgatóiban kötöttem ki. Volt, aki azt mondta, hogy a temetőben születtem, és egy koporsón pelenkáztak. Semmit sem utálok jobban, mint az értelmetlen pletykálást. A csaj örökké emlékezni fog rám… Nem vagyok sem gyilkos, sem őrült. Egyszerűen csak nem vagyok betoji és ki nem állhatom az igazságtalanságot. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. De magányosan és szomorúan.

Apukám még kiskoromban elhagyott, nem tudom miért. Azóta vagyok bizalmatlan az emberekkel. Keveseket engedek közel magamhoz. Csak anyukámra és a testvéreimre támaszkodhatok. Liz, a nőverem a legjobb barátnőm. Neki mindent elmondhatok. Megért, neki is volt egy ilyen korszaka.

A matek terem legutolsó padjában ültem. Odasiettem és ledobtam magamat a székre. Már mindenki bent volt, kivéve a tanár. Katy, a legmenőbb csaj az osztályban hátrafordult.

-Szia Amy! –bazsalygott. –Kényelmes volt a koporsó? Úgy látom most keltél fel!

Hirtelen haragom miatt felálltam, ujjamat az arcához szegeztem. Kék szeme fölött rózsaszín csík húzódott.

-Fogd be te kis szőke ribanc! Nem az én hibám, hogy nem volt forgalom a sarkon! –morogtam. Szeme kidülledt, hullámos lokniahoz nyúlt, majd hátravetette őket. Megsértve visszafordult. Nyápic.

Ekkor jött be Mr. Von a matektanár.

-Sziasztok gyerekek! –üdvözölt mindenkit, mi pedig visszaköszöntünk. Ez unalmas lesz! –állapítottam meg magamban, fejemet a padon fekvő karjaimra helyeztem. Aludni akartam, elfelejteni mindenkit. Egyedül lenni és gondolkodni. Miért nem történik velem valami furcsa, valami különleges? Egy izgalmas dolog, ami kiránt a hétköznapokból? Hogy ne kelljen az átlagosak életét élnem?

-Hamarosan ez gondot okoz majd neked. –mondta egy hang a fejemben. Felriadtam. Kétségbeesetten néztem körül az osztályban, de senki sem figyelt rám. Még a Mr. Von sem. Mi volt ez? Biztosan álmodtam. Visszaszenderedtem.

Ekkor már egy kép is volt lelki szemeim előtt. Magamat láttam, egy tavacska mellett, fehér ruhában. Megfordult és most vettem észre, hogy vörös foltok éktelenkednek az öltözéken. Az arcán is volt ebből, a szája körül. Vér…

-Gyere velem! –mondta és elfutott. Vértócsát hagyott maga után.

Sikítottam, majd’ kiugrottam a padból. Az összes emberi lény a teremben felém fordult.

-Mi baj? –aggodalmaskodott a tanár.

-Csak...ööö…megvágtam az ujjam a lappal. –makogtam össze-vissza. Biztosan hülyének néztek, de szerencsére újra a saját könyvük felé görnyedtek. Mr. Von észrevette, hogy nincs kinyitva előttem semmi, aminek a lapja megvághatott volna. Kopaszodó fejbúbját vakargatta, de beletörődött. Én fura vagyok…

Ma szerencsére csak öt óránk volt. Senki sem várhatta el tőlünk, hogy figyeljünk rájuk, mert könyörgöm év eleje, van! Egész nap a furcsa álmomon gondolkodtam. Miért történt ez? Tudom, hogy volt valami oka. Mindennek van oka! De, az lehetetlenség, hogy én egy gyilkos lennék. Soha nem ölnék meg senkit. Ha meggondolatlanul és helytelenül cselekszem utána mindig rettenetes bűntudatom, van. Becsületesebb vagyok, mint egy hidegvérű gyilkos. És okosabb is. Soha nem értettem, hogy mi az értelme. Egyáltalán miért akarna valaki megölni egy személyt? Azért mert annyira élvezi? Vagy, mert megérdemli? Én akkor sem lennék rá képes!

Végre elérkezett a tanítás vége. Örültem, hogy végre megszabadulok ettől a fullasztó helytől, ami fogva tartja kusza gondolataimat. Amint kiléptem az épületből megcsapott a szabadság szele. Tudom hova kell mennem.

Futni kezdtem a házunk felé. Az úton páran furcsán néztek rám, vagy a futásom, vagy a kinézetem miatt. Az utóbbit már megszoktam...

Villámgyorsan bedobtak a táskám a nappaliba. Nem törődtem semmivel csak az erdőben akartam lenni. A házunk mellett volt egy sűrű, ijesztő erdő. Kiskoromban anya egyszer sem engedett be, hisz könnyen el lehet tévedni. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok bent lenni egy percet sem. Mióta tini lettem teljesen megváltozott az életszemléletem. Izgalmasnak találtam a félelmetes, tiltott dolgokat. Ezért is megyek most a fák közé.

Lassan lépdeltem befelé. Mondjuk az igaz, hogy még nem jártam benne. Végignéztem a mohás fákon, a nedves füvön, a zöld bokrokon. Egy madárka felszállt az egyikből, én ijedtemben elestem egy ágban. Paranoiás vagyok, ebben biztos vagyok. Kúszni kezdtem, nem törődtem ruhám állapotával. A fekete farmer egy darabját kitépte egy gally. Felhúztam a lábam és észrevettem, hogy egy apró karcolás is lett a helyén, de a lábszáramon.

Megálltam. Mi bajom van? Én nem félek semmitől csak a haláltól! Pánikrohamom van? Igen valószínűleg. Néha kitör rajtam a pánikbetegség és az álmon szabad utat adott neki. Nem sűrűn álmodok rosszat és nem igazán hallok hangokat. De ez most határozottan az volt. Rendesen rettegtem az elalvástól.

Mozdulatlanul feküdtem, egyetlen neszt sem érzékeltem. Mióta lehetek itt? Kezdtem fázni és mocskosnak éreztem magam. Lassan feltápászkodtam. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy feleslegesen ijedtem meg. De nem bírtam leállítani a reszketést. Valami arra késztetett, hogy vegyem komolyan.

Óvatosan megfordultam, a ház irányában. Ekkor valami, mintha megérintette volna a bokámat. Egy hatalmasat sikoltottam és rohanni kezdtem. Minél hamarabb kint vagyok, annál jobb!

Kár volt sietnem, mert újra hasra vágódtam, de most elájultam. Az álom újra rámtört.

Újra ott álltam a tónál de most a saját testemben láttam a dolgokat és volt mellettem egy férfi is. Nem láttam a sötétben az arcát, de mormolt valamit a bajsza alatt.

-Segíts nekem győzni! –kérlelt. Egy nő lépett mellém, őt sem tudtam beazonosítani.

-Ne engedj neki! Ő rossz! –suttogta és felismertem. Ezt a hangot hallottam eddig is…Megpördültem a nő felé, ám ő már eltűnt.

-Átkozott! –dühöngött a férfi.

-Haza kell menned. Beszélj anyáddal. Segíteni fog. Meg fogsz változni. –kísértette még mindig a nő bársonyos hangja. Ekkor véget ért minden.

Szemem felpattant, lépteket hallottam.

-Amy? –kiáltotta anya. Barna haja meglibbent a szélben. A hátamra fordultam.

-Jól vagy? –aggodalmaskodott, segítő kezei már a fejemen voltak. Nem bírtam megszólalni, csak jobbra-balra döntöttem a fejem. Nagy, szép, szintén barna szeme kikerekedett.

-Mi a baj? Megsérültél? Minek jöttél egyáltalán ide? –borított be kérdésekkel.

-Félek! –nyögtem. Anya letörölt egy fűszálat az arcomról.

-Mitől, kicsim?

-Valaki követ…Álmomban! Nem hagy békén! –suttogtam és lehunytam a szemem.

-Tudtam, hogy ez lesz! –morgolódott anya. Megdermedtem. Mi van?