Kitöltöttem, aláírtam.

A fickó elégedetten veszi el tőlem a papírókat, száját széles mosolyra húzza. Az esőcseppek halk, monoton placcsanása, amint az ablakhoz ér, megnyugtat, kevésbé érzem tőle idegennek magam itt. Hogyan juthattam idáig?

 – Egy mezőt üresen hagyott – Flegmán dobja elém a papírokat. Szőke haj, kék szem, ambíciózus tekintet. Mintha csak a fiatalkorú magamat látnám, csak arrogánsabb voltam.
Meg inkább a bulikat kerestem, mint a munkát, de ilyen az ember húsz évesen.
 – Szimplán nincs utolsó kívánságom – Fogom rövidre a választ. A srác megvakarja a tarkóját, mintha még nem hallott volna ilyet. Majd a telefonja után nyúl, a farzsebében
 – Ennyire tanácstalan lenne, hogy ilyenkor mi a gyakorlat? – Kérdezem cinikusan. Meg talán kicsit irigyen, hogy futja neki ilyen kütyükre, sőt, hogy egyáltalán van pénze.
– Rendkívül szellemes – Morogja, mire a kezébe kerül az eszköz.  Vet egy pillantást rá, majd kirakja az asztalra – Csak egy fontos üzenetet várok. De ennyit rólam. Gondolja még egyszer át , amit mondott, mert ha belépünk a gépterembe, nincs visszaút. Kérhet bármit. Egy jó hideg sört, csinos hölgyeket az estére, vagy egy hétvégét Ibizán. Szeretnénk az életében utoljára valami jót tenni önnel, ha már öntől is kapunk cserébe valamit. – Csak a szokásos marketing szöveg. Akár egy TV reklámban is szerepelhetne, amit az embereket buzdítják, hogy adják fel az életüket, és inkább éljenek egy álomvilágban, miközben mások élnek helyettük.
Csak a reménytelenek dőlnek be ennek a visszautasíthatatlan ajánlatnak.

Az olyanok, mint én. Erősödik az eső, egyre durvábban csapódnak az üvegnek, egyre hangosabban. Mintha csak miattam sírnának fent. Vajon mennyit kaphat értem a srác?
 – Nos? – Szól  hozzám, csak annyira erőteljesen, hogy megint rá figyeljek

 – Bocsánat, csak elbambultam egy pillanatra. Amennyiben muszáj mondani valamit nos... Érdekelne, hogy ki fogja megkapni a szerveimet. A májam, a tüdőm, vagy akár a szívem, ha úgy hozza az élet  – A srác felkapja a mobilját, megnyomja párszor, majd elém tesz egy képet egy idősebb ázsiairól. A feje teteje kopasz,  ahol pedig még maradt, őszbe borult. Enyhén ráncos, a szemeit nem tudom jól kivenni. Biztos valami kínai oligarcha, hogy megengedhet magának ilyesmit

 – Én személyes találkozóra gondoltam

 – Persze, az adatvédelem pedig valami ritka pokemon, nem ? Így is túl sokat mutattam.  Jobb ez így, ha nem tudnak egymásról. Egyikőjüknek se lesz lelkifurdalása – veszi el a mobilt az asztalról, és mintha írna valakinek.

 – Indulhatunk? –Szegezi nekem a kérdést, mire én csak biccentek egyet. Essünk túl rajta. A folyosó egészen puritán, fehér falak, néhol padok. Az egyiken egy fiatal srác ül, és a telefonját nyomkodja.
Ő is készül eldobni az életét, ahogy én akarnám? Csak nem.

A fickó végigvezet az épületen, egészen a gépteremig, vagy legalábbis ahogy ő hívja.  Mindenhol irodák, ahol az aktatologatók végzik a szükséges papírmunkát, nevetséges fizetésért. Hamarosan az én papírjaimat is megkapják, amiket majd betolhatnak egy dossziéba és elpakolhatják a fiók aljára. Ennyit ért a jellemem.

A teremben ágyszerű gépek mindenhol. Belefekszel, majd lecsukják a fedelét, és indulhat a móka.  Az egyik gép irányípanelje mögött egy szintén fiatal, magas srác áll. Az időseket már mind bedugták volna egy hasonlóba, hogy harmincnál nem láttam idősebb figurát?

–Szép jó napot – Lép el a pulttól a doktor, és nyújtja felém a kezét – Dr. Traum a nevem.
 – Kis – Kezetrázunk. A másik fiatalember háttérbevonul és belemélyed a telefonnyomkodásba. Nem izgatja tovább az ügyfelének a sorsa

– Ahhoz, hogy a megfelelő álomban legyen része, áruljon el mindent. Mikor szeretne élni, hol, milyen társadalmi státuszt kíván magának, a vágyait

  – Az ókori Hellász, azon belül is Athén, annak fénykorában, és mint egy értelmiségi – Vágom rá.  Még akkor is , ha csak egy illúzió az egész, meg akarom tapasztalni, milyen lehetett a civilizáció hajnala, az európai kultúra bölcsöjének mindennapjai. Gépek nélkül élni, és csak élvezni a szabadságot... A doktor enyhén meglepődik, amint meghallja a választ, majd vállat von, és állítgatni kezd valamit a gépen. Itt már nem hallani az esőcseppek hangját. Csak a gépek halk pittyegését, kattogását.

– Egyéb hozzáfűzni való még esetleg? – tekint rám a doktor a gép mögül, amint befejezte az eszköz beállítását. Megrázom a fejem.

 – Rendben, kérem foglaljon az ágyban helyet. 

 – Csak ennyi? Nem kell rámkötni semmit? És hogyan fognak életben tartani? – bemászok közben  a gépbe. Kellemesen párnázott, bőven elférek benne. Azonnal el tudnék aludni.
 –Ne aggódjon annyit, mindent megoldunk – Felel a doktor nyugodtan, majd rám zárja a gép fedelét, és visszamegy a panel mögé. A szívem egyre hevesebben ver, próbálok nagy levegőket venni. Valami gázt kezdenek beengedni a gépbe. Egyre nagyobb kihívás életbe maradni, a szívem pedig egyre hevesebben ver.  Altató gáz lenne? Esetleg valami más?  Elgyengültem,  nincs erőm gondolkodni se. Csak lecsukom a szemem....

Beleestem egy pocsolyába.

Lefordultam álmomban a matracról bele a pocsolyába. Esik.  Az aluljáró kihalt, egyedül a sarkokban fekszenek hozzám hasonló szerencsétlenek.  Igaz, náluk legalább nem gyűlt össze a víz, és nem lett vizes mindenük.  Zihálok, és indokolatlanul ideges vagyok. Biztos csak rosszat álmodtam.

Igen... Csak egy rossz álom.